Kétségbeesetten próbálkozik a kormány létrehozni valamiféle tiszteletteljes aurát az alkotmány (bocsánat, alaptörvény) körül, de csak önmaga paródiájába fullad az egész. Hol a határ nemzeti giccs és felesleges patetizmus, valamint a méltó ünneplés és a kijáró tisztelet megadása között? Az Alaptörvény Asztala inkább a nevetség tárgyává válást segíti elő. Lesznek-e funari mintára nemzeti szín kukák is? Vagy megtaláljuk a méltóság és tisztelet egyensúlyát?
tovább
Mélyen aggódik a magyar demokráciáért az Amerikai Magyar Népszava és szerkesztője, Bartus László, akik Kertész Ákos genetikázó és magyarokat bűnbaknak kikiáltó cikkét próbálják magyarázni – magyarázni a lehetetlent. Gondoljuk el, mi lenne, ha a genetikai meghatározottságról szövegelne valamely jobboldali médiatermék, rögtön rasszizmust kiáltana (jogosan) a baloldali média, élén Bartuséval. Most viszont azzal vádolják a felháborodókat, hogy szellemileg nem elég kiműveltek fölfogni egy ilyen metaforát. Na, de minderről már egy szerzőnk írt a szomszédban. A Regio folyóirat 20. évfolyamának második száma (2009) viszont közölt riportot, ami arról szól, miként is próbálta meg ellehetetleníteni akár még a fizikai bántalmazást is kilátásba helyező fenyegetésekkel is Bartus László egy amerikai magyarságról szóló tanulmány terjesztését, csak mert az nem egyértelműen pozitív színben tüntette fel lapját és személyét. Egyébként saját bevallása szerint a kötetnek csak ezeket a részeit olvasta. Papp Z. Attila önfeltáró riportjából közlünk részletet.
tovább
Kevesen tudják, hogy a szeptember milyen fontos hónapja volt a magyar történelemnek: egy korszakot zárt le. 160 évvel a most megfilmesített mohácsi vész után, 1686. szeptember 2-án az egyesült keresztény seregek bevették Budát. A végső roham a késő délutáni órákra törte meg a törökök ellenállását. Az utolsó budai pasa, a 70 éves „Abdi” Abdurrahman, az Arnauta, vitéz férfiként karddal a kezében esett el. Síremléke ma a várfal egy elhagyott sétányán áll. A felirat olyan, amit csak a győztes nagylelkűsége engedhet meg magának: „Hős ellenfél volt, békesség vele!” (Vajon Isztambulban van-e ilyen emlékhelye Palailogosz Konstatinnak?)
Máthé Áron írása
tovább
Ezt a kockázatot a jobboldali újságírók többsége alighanem már csak azért sem vállalja, mert hiszen föl sem merül benne az egész dimenzió létezése. Ahogy én látom, a jobboldali újságíró attól jobboldali, hogy szublimálatlanul képviseli a nyersességet és a feldolgozatlanságot, mi több, kéjeleg a szublimálatlanságban. Egyszerűen szólva: a jobboldal újságíróinak tudatossági szintje semmiben sem különbözik közönségének tudatosítási szintjétől. Az ő hangja tényleg a nép nyers és megformálatlan hangja.
Már az se nagyon érdekel, milyen a magyar. Egy ideig kerestem a mentségeket, de föladtam: nincs mentség. (...) A magyar genetikusan alattvaló. József Attila talált mentséget: „ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít, vagy parancsot követ.” De ez nem mentség arra, hogy a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire.
tovább
Tamás Pál szereti Európát. Nincs ezzel egyedül, speciel én vagyok vele én is. Csak ő egy lepedőnyi cikket szentelt a dolognak, hogy kifejtse, miként lenne jó csipázni az öreg kontinenst. „'Európát' mint minden igazi nagy brendet persze forgalmazzák, csomagolják, hirdetik és dicsérik. De hogy valaki csak úgy, elnyert pályázatok nélkül 'európai' legyen? Ugyan. Pedig épp most kellene magunknak megcsinálni.” - így a szociológus, aki ugye szereti sok mindenre azt mondani, hogy brend. Meggyőződésem, hogy „Európa”, vagy az „európaiság” nem lehet brend. Kezelhetjük úgy persze, de akkor pont nem azt fogja elérni, amit Tamás szeretne, nem szolidáris önkéntesei lesznek a csinált Európának, hanem önmagukat haptákba vágó, katonai fegyelemmel felvértezett dolgozói, akik már alig várják a jeansdayt.
tovább
A faji kvóták és kedvezmények az illegitimitás leplével fedik be a kedvezményezettek teljesítményét, elért eredményeit. Miattuk az amerikai egyetemi campusok, amelyek valaha a szabad véleménynyilvánítás fellegvárai voltak, most a gondolatrendőrség ellenőrzése alatt állnak.
Michael Barone, The Washington Examiner
tovább
A márkás és menő cuccokért vívott forradalom már megért a Konzervatóriumon egy posztot, amely fontos kérdésekre irányította rá a figyelmet, talán leginkább a fogyasztói világ legaljaként vagy végállomásaként mutatva be az „agyatlan forradalmat”. Van egy-két pont, amit érdemes újra megemlíteni, és van néhány olyan kérdés is, amely talán eddig nem kapott figyelmet. Gondolom, mindenki ismeri azt a viccet, amelynek a végén a királylány megvetően kérdezi a királyfitól: Ez fütyi? Na a sárkányé, az volt a fütyi!
Máthé Áron írása
tovább
„Volt egyszer egy ember, aki odahagyta a világot, amelyben bámulták, és csinált magának egy másik világot, ahol szeretik.”
(Jókai Mór: Az aranyember)
„A szigetlakók egy kevésbé tisztességes, de igen jövedelmező foglalkozást is űztek: csempészkedtek”
(Az eredeti Senki szigete)
Most, így néhány nappal államalapításunk évfordulója után még érdekesebb lehet a hír, hogy komoly támogatót – Peter Thiel netgurut – nyert meg magának a Seasteading Institute. Az intézet céljai meglehetősen futurisztikusak: úszó, szabadelvű országokat akarnak létrehozni, ahol megvalósul a valódi demokrácia, és ahol a semmiből megszületik a tökéletes társadalom.
tovább
Egy évvel ezelőtt ugyanezen a blogon törekedtem egy bejegyzésnyi erőfeszítést tenni annak érdekében, hogy a mindenkori, de praktikusan az elkövetkező augusztus huszadikák, megtérve tősgyökeres értelmükhöz, fokozott hangerővel szóljanak forrásukról; vagyis mindenféle időközben lerakódott sallangok és mutatványok helyett az István nevű magyar királyról (az elsőről), az államalapítás koráról. Ebbe a tavalyi cikkbe kevés történeti visszatekintéstől és más nemzeti ünnepekkel történt összevetéstől a Red Bull-fikkantásig, koppányozásig és vérbulcsúzásig sok minden belefért, az egyik tapasztalat pedig éppen az volt, hogy míg március 15-én minden (értsd: ismeretterjesztés, hangulat stb.) a reformkorról, október 23-án pedig 1956-ról (és mondjuk a rendszerváltásról) szól, addig augusztus 20-án István és kora csak annak jelenik meg, aki nagyon akarja. Persze az emlékezetkultúra, a mnemotechnika egyfelől baromi nehéz és buktatósan alakítható területek, azért az ünnepre szóló hatásos és megfelelő célú emberi benyomáskeltés – ha jól végezzük – mégiscsak egyszerű, mint a faék.
Legyen igényünk ezen a napon I. Istvánról és az államalapítás koráról beszélni, olvasni, és ne csak az unalomba fulladó műsorok szintjén. Ez a bejegyzés kevésbé hagyományos példa kíván lenni a mikéntre. Hogy éppen a piánál kell-e kezdeni, az persze lehet vita tárgya, de hát mindenkinek vannak gyenge pontjai.
*
Szesz- és életmódtörténetileg a címben jelzett konteo meglehetősen zsákutcás, hiszen ilyen témában értekezni csak Szent István koráról a sajnálatos forrásszegénység miatt alig lehet, így a dolog értelemszerűen válik szélesebb szesztörténeti kitekintéssé. De talán ennyi szellemi tortúra még elviselhető.
tovább
„...a kommunista Kínában lelepleztek egy gyermekrabszolgaságra épülő üzemet. Hol volt a párttitkár, kérdezem én.”
(Orbán Viktor, 2007)
„Kínában több tízmillió embert emelnek ki a szegénységből...”
(Orbán Viktor, 2011)
Különösebb jelentősége nincs ennek a posztnak. Mindent megírtak már máshol, ahová ki akarok lyukadni: jelesül oda, hogy mintha kicsit fakó lenne ennek a mesés Keletnek a fénye. Persze tudom én: utolsókat rúgja a Nagy Sátán, Őfelségét csoda, hogy nem rángatták ki hajánál fogva a kapucnis grimesterek a Buckingham-palota ablakából, és persze egész Skandináviából kizárólag egyetlen búvárruhás futóbolond csinált hülyét. Hanyatlik a Nyugat, csak a vak nem látja. Bezzeg a több ezer éves szakrális birodalomban égbe szállnak a grafikonok, és emelkedik kifele a több tízmillió ember a szegénységből, mint tündér a tóból, mert ott irányítva van a csúnya piac, ott biza nincs profithajhászó, lélekgyilkos kapitalizmus. Sőt, idetévedt ateistáknak: ott még a pedofil papoknak is kuss a neve.
tovább
„Baromira nincsen szó itt semmiféle felháborodásról a lelőtt díler miatt, egyszerűen tudták, hogy a rendőrök Tottenhamben vannak, és nem tudnak idejönni."
(Index)
„The things you own, end up owning you.”
(Tyler Durden)
Van, vagy volt ez a balhé Londonban és Nagy-Britannia más nagyvárosaiban, aminek egyelőre annyi haszna van, hogy egyre több ember hallgatja a The Clash életművét. London's Burning, London Calling, Police On my Back, I Fought The Law: csupa számcím ami elképesztő aktuális lett. Ha valami még rémlik, akkor mindez azért van, mert egy bizonyos Mark Duggan nevű négygyermekes drogdíler lelövése kapcsán indult meg a brit fővárosban a ramazuri, amit Anne Applebaum úgy jellemez, hogy ez nem más, mint „egy nemzet Rorschach-tesztjének tintafoltjai: mindannyian a saját magukat leginkább foglalkoztató politikai kérdést látják bennük”.
tovább
Régi jó szokásához híven levelet írt az egykori demokratikus ellenzék számos tagja több EU-s fontos embernek, amelyben a magyarországi vallásszabadság „elnyomásáról” értekeznek az új egyházügyi törvény kapcsán. Eszerint megsértették „az állam és az egyház elválasztásának demokratikus normáit” is. Az egyházak „rangsorolása” szerintük sérti a törvény előtti egyenlőség elvét, ami példátlan Európában. Csakhogy nincs igazuk: Európában számos hasonló szabályozás létezik.
tovább
Azt hiszem nyugodtan kijelenthetjük, hogy alig van per pillanat ember széles e hazában, aki ne tudná, hogy Jakab Andor miért nem ad munkát 12 embernek. Megérne egy hosszabb elemzést, hogy egy semmiből jövő blogposzt hogyan tett szert ilyen népszerűségre (81 ezer lájk), és hogy miként tudott ilyen gyorsan elterjedni, e téren én rövid leszek. Mégpedig azért, mert ha esetleg médiahack lenne ez az egész, még akkor is fontosabb lenne a felvetésével foglalkozni. Ő azt mondja: a munkáltatóknak nem éri meg, hogy új munkaerőt alkalmazzanak. Ehhez képest itt az új munka törvénykönyve, ami bírálói szerint mindent megenged a munkáltatóknak szociálisan érzéketlen, kizsákmányoló és a többi. Hogy hol az igazság, azt természetesen nem tudjuk, még azt sem állítjuk, hogy valahol félúton van, mindegy: kicsit körbejárjuk a témát, felkapaszkodva Jakab Andor lajtorjájára.
tovább
A KOMMENTÁR 2011/3. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE
Horkay Hörcher Ferenc: Humántudományok, kortárs művészet és konzervatív kormányzás
A HATALOM ÁRNYAI
Bödők Gergely: Vörös és fehér – Terror, retorzió és számonkérés Magyarországon 1919–1921
Turbucz Dávid: Az „országépítő” kormányzó képének megjelenése az 1920-as évek második felében
Ötvös István: Kádártól Rajkig – megjegyzések a politikai perek okaihoz
Soltész Ilona Rita: A Rajk-per árnyékában: Stolte István
MŰHELY
Mike Károly: Tervezhető-e a piac? A versenyjog kritikája
KÖZÖS DOLGAINK
Kerékgyártó T. István: A magyarországi cigányság hiányzó modernizációjáról
Pákozdi Imre: Föld alá kényszerítve – Néhány gondolat a Szépművészeti Múzeum bővítésének meghiúsulása kapcsán
MESSZELÁTÓ
Metz Rudolf Tamás: A dél-tiroli autonómia, avagy egy példa a hídépítésre
DUNA-TÁJON
Zahorán Csaba: Nagy-Románia és regionalizmus – Sextil Puscariu cikksorozata az erdélyi kérdésről
Makkai Béla: Horvát „Vihar” után – Gotovina tábornok esete történelmi háttérrel
VOX POPULI
Megadja Gábor: Klerikális helyett vulgáris reakció: a South Park
Stumpf András: Mizu? Fluor Tomi Mizu című dala, avagy a primitívség tiszta tükre
SZEMLE
Papp István: Kossuth és Jászi nyomában? (Péterfi Gábor könyvéről)
Horváth Zsolt: „Talán másképp lehetett volna” (Szakolczai György és Szabó Róbert könyvéről)