Mélyen aggódik a magyar demokráciáért az Amerikai Magyar Népszava és szerkesztője, Bartus László, akik Kertész Ákos genetikázó és magyarokat bűnbaknak kikiáltó cikkét próbálják magyarázni – magyarázni a lehetetlent. Gondoljuk el, mi lenne, ha a genetikai meghatározottságról szövegelne valamely jobboldali médiatermék, rögtön rasszizmust kiáltana (jogosan) a baloldali média, élén Bartuséval. Most viszont azzal vádolják a felháborodókat, hogy szellemileg nem elég kiműveltek fölfogni egy ilyen metaforát. Na, de minderről már egy szerzőnk írt a szomszédban. A Regio folyóirat 20. évfolyamának második száma (2009) viszont közölt riportot, ami arról szól, miként is próbálta meg ellehetetleníteni akár még a fizikai bántalmazást is kilátásba helyező fenyegetésekkel is Bartus László egy amerikai magyarságról szóló tanulmány terjesztését, csak mert az nem egyértelműen pozitív színben tüntette fel lapját és személyét. Egyébként saját bevallása szerint a kötetnek csak ezeket a részeit olvasta. Papp Z. Attila önfeltáró riportjából közlünk részletet.
(…) A történet dióhéjban: 2008 augusztusában jelent meg szerkesztésemben a Beszédből világ. Elemzések, adatok amerikai magyarokról című kötet. Egy USA-ban élő magyar újságíró 2008 októberében felháborodott a kötet néhány oldalas, sajtóról szóló részén. A szerzőnek gyalázkodó leveleket írt, illetve az engem és munkánkat lejárató leveleit több intézménynek is elküldte. Ugyanakkor lapjában „tudósít” minderről, illetve recenziónak beállított irományt jelentetett meg. A jóérzést is sértő, mocskolódó leveleit többek között elküldi a Miniszterelnöki Hivatalnak (MeH) is, ahol akkor a Sapientia-EMTE felsőoktatási szakreferenseként dolgoztam. A MeH akkori főigazgatója, Törzsök Erika, – feltételezhető módon, Gémesi Ferenc szakállamtitkárral egyetértésben – elrendelte a kötetek terjesztésének, tehát a nyilvánosság elé kerülésének leállítását. A köteteket a kiadó Magyar Külügyi Intézet egy kis, elzárt szobában tárolta, a fal mellé rakott, becsomagolt könyvekre pedig egy papírra ráírták: „NEM OSZTHATÓ”. Alatta kis betűkkel egy rövid lista, hogy a „nem osztásra” ítélt könyvekbõl korábban kik kaptak példányokat. 2009 tavaszán a kötet szerzői, megelégelve ezt a „zárolást”, elkezdtek a kötet kiszabadításán munkálkodni: hivatalos leveleket, tiltakozást írtunk, illetve a sajtót is megkerestük. 2009. április közepére sikerült a könyveket „kiszabadítani”, ám ennek egyértelmű ára az volt, hogy a MeH-ben közölték: noha szakmailag teljes mértékben elégedettek ottani munkámmal, politikai döntés született arról, hogy útjaink elválnak, magyarán – Gémesi Ferenc szakállamtitkár döntése nyomán – állásomból elbocsátottak. (…)
A 2008 augusztusában megjelent „ominózus” kötet egy mintegy másfél éves kutatói munka eredményeképpen jött létre. Jómagam egyaránt elláttam a kutatás szakmai vezetését, elvégeztem az elemző munka egy részét, majd pedig a kötetet megszerkesztettem, egyszersmind menedzseltem megjelenését. A kutatás során 53 mélyinterjú készült az amerikai magyar szervezeti élet különféle vezetőivel, az egyesületek, egyházak, múzeumok, cserkészet stb. képviselőivel, amelyek alapján a kvalitatív interjúelemzés módszere segítségével részletes leírását adtuk a szervezeti élet főbb kihívásainak, külön elemzésben foglalkoztunk a hétvégi, vasárnapi magyar iskolákkal. Ugyanakkor kérdőíves módszerrel is kísérletet tettünk ezen intézményrendszer néhány sajátosságának a feltárására, illetve statisztikailag is feldolgoztuk a szervezetekről összeállított adatbázist. Önálló tanulmányban jártuk végig, hogy mit jelent az etnikai hovatartozás az amerikai népszámlálásokban, mennyire képlékeny az etnikus kategóriák használata, és ebbõl kifolyólag menynyire bizonytalan lehet az ezekre a kategóriákra épülő adatszolgáltatás. Ráadásul két demográfiai mellékletben olyan, a magyar népességre vonatkozó adatsorokat is közöltünk, amelyek eladdig soha nem jelentek meg, annál is inkább, mert egy részüket jómagam számoltam ki a legutóbbi népszámlálás 5 százalékos mintájának mintegy 14 millió itemet tartalmazó adatbázisa alapján. Végül, a kötet általam jegyzett összegzésében megkíséreltem az amerikai magyar szervezeti élet, illetve identitás néhány újszerű interpretációját adni, illetve értelmezéseimet összevetni más szakirodalmi megközelítésekkel. (…)
Az 500 példányban kinyomott könyvből 2008. augusztus 25-i megjelenésekor mintegy 100 darabot szerkesztőként átvehettem, és abban a reményben, hogy a későbbiekben még több példányhoz is hozzáférünk (az MKI informálisan azt jelezte, 60 példányra tartana még igényt, a többit adományként továbbadhatjuk), e példányokat szerzőtársaimmal hamar szétosztottuk. A köteteket részben amerikai magyar szervezeteknek juttattuk el, a MeH néhány munkatársának, kutató kollégáknak, illetve az éppen akkoriban (2008. szeptember 6–7-én) tartott felsőpulyai szórványkonferencia részvevőinek. A kötethez kapcsolódó szervezeti adatbázis 2008 szeptemberétől az Omnibus Kft. honlapján is elérhető, 2008. november 12-től pedig az MTA Etnikai, Nemzeti Kisebbségkutató Intézet honlapjáról nemcsak az adatbázis, hanem a kötet teljes terjedelmében is letölthető.
A kötet 2008 októberében, mondhatni, két típusú fogadtatásban részesült: egy – nevezzük – adminisztratív jellegűbben, melyet jórészt Bartus László és az általa főszerkesztett Amerikai Magyar Népszava fémjelzett, és egy tartalmi jellegű bírálatban, amit Bartus Lászlón kívül Bika Julianna, Papp László és Nagy Károly írásai képviselnek. A kétféle megközelítés természetesen nem zárja ki egymást, hanem éppen egymást erősítik: az említett újságban Bartuson kívül más tollából is megjelent recenziónak beállított írás, illetve más írások nagyon közeli időpontban való megjelenése, valamint a nekem is átküldött, előbb említett újságíró és más személyek egymás közti elektronikus levelezése alapján kijelenthető, ez a hirtelen jött „recenzió-dömping”, a fogadtatások egybeesése nem véletlen. 2008. október elsején elektronikus levelet küldött Bartus László, az Amerikai Magyar Népszava főszerkesztője, aki feltételezhetően a romániai Transindex c. internetes lapban 2008. szeptember 23-án megjelent írás alapján értesült a kutatásról és a könyvről.E levélben kérte, hogy a kutatás során létrehozott szervezeti adatbázist küldjem el neki. Kérésének eleget téve, egyúttal jóhiszeműen elküldtem a kötet betördelt kéziratát elektronikusan is. Mint kíváncsi ember, címzettem a mintegy 500 oldalas kötetből csak a sajtóra vonatkozó részeket futotta át, ahol többek között az ő lapjáról és személyéről is szó volt. Kezdetben jobbára borongós hangvételű leveleket kaptam, néha naponta többet is. Ezekben az első levelekben még inkább visszafogott hangnemben kifogásolja, hogy vele nem készült interjú, illetve, hogy az én egykori interjúalanyaim véleményét igencsak tudta volna árnyalni, ha vele is készítünk beszélgetést. Kifejtette, a lap szerkesztését az olvasókért teszi, olyan amerikai magyarokért, akik különböznek azoktól, akiket mi a terepmunkánk során megkerestünk. Ezen első levelekre még válaszolgattam, és kifejtettem, én is szomorú vagyok, ha a sajtóról szóló részt ennyire félreérti. Jeleztem, annak, hogy vele nem készült interjú pusztán technikai okai voltak, ugyanakkor reményemet fejeztem ki, ha egészében elolvassa a könyvet, rájön a kutatás és könyv igazi céljára, nevezetesen arra, hogy az amerikai szervezeti világ kvalitatív és kvantitatív szociológiai módszerekkel való leírására törekedtünk, és nem személyek „lejáratására”.
Stílusa azonban a későbbiekben egyre vehemensebbre és támadóra váltott, amelyben újólag is sérelmezte, hogy vele nem készült interjú, illetve azt is, hogy egykori interjúalanyaim negatív színben állították be őt, illetve szerinte valótlanságokat állítottak róla meg a lapról. Leveleiben ugyanakkor már szélsőjobbos környezetbe helyezett, egyenesen egy hungarista-nyilas csoportosulás szócsövének. Vádaskodásait azonban nem csak nekem küldte el, hanem több hivatalos személynek, szervnek és intézménynek is, mint például a Miniszterelnöki Hivatal, Külügyminisztérium, Magyar Külügyi Intézet, Magyar Köztársaság Nagykövetsége – Washington, Szociológiai Szemle, Magyar Szociológiai Társaság stb. címére. A levelek stílusa önmagáért beszél, nem ritka, hogy fizikai, pszichikai fenyegetést is kilátásba helyezett, és szakmai hitelem totális megsemmisítésére törekedett. Íme néhány idézet abból a levélből, amelyet nemcsak nekem, hanem közintézményeknek és a média egy-két képviselőjének is elküldött 2008. október 13-án reggel:
„Ez a szociológia? Ezt nevezi Ön tudománynak? Ez kutatás? Ez felmérés? Hol vette Ön a diplomáját? Tud erről a Külügyi Intézet? Hol hallott ilyet, hogy egy üzleti vállalkozásról hamis adatokat közölhet pletykák alapján, és azt nyilvánosságra hozhatja, anélkül, hogy ellenőrizné?
„Önt azzal bízták meg, hogy tegye tönkre az Amerikai Magyar Népszava Szabadságot? Ki a megbízója? A Magyar Külügyminisztérium, a Magyar Külügyi Intézet, vagy az a szélsőséges szűk csoportosulás, amely a mellékletben a meginterjúvoltak listáján szerepel?”
„Attól tartok, nadrágszíjra akasztják föl, még azon a napon, de ha megússza, Amerikában börtönbe kerül.”
„Nem ismerem az erre vonatkozó magyar törvényeket, de ilyen üzleti hitelrontásért az Egyesült Államokban hatalmas kártérítéseket kell fizetni, és ezért Amerikában börtön jár. Ez nem tudomány, ez sarlatánság, ami jó hírnevet sért”.
„Mindent megteszek azért, hogy ezt az aljas támadást elhárítsam, amíg élek, a sarkában leszek. Erre készüljön föl! Ez nem fenyegetés, száraz tényközlés.”
Jogosan merül fel a kérdés, vajon miért durvult el ily mértékben a hangneme? A levelekben megfogalmazott „vádakat” röviden összefoglaltam egy, még 2008. október 20-án a MeH-nek írt feljegyzésben. E feljegyzés volt talán az egyetlen alkalom, amikor mint érintettnek a véleményét kikérte a hivatal, ám mint az alábbiakban kiderül, ez már a „zárolás” elindítása után történt. Hogy mi lett a feljegyzés sorsa, amit egyébként 2008. október 26-án elküldtem a kiadó MKI vezetőjének is, arról érdemi visszajelzést nem kaptam, azonban arról teljes mértékben meg vagyok győződve, hogy a kötet „zárolása” mellett kitartó döntéshozók nem vették figyelembe sem szakmai érveimet, sem a benne foglalt konfliktuskezelő javaslataimat. A történések és szakmai álláspontunk megértése céljából néhány részletet ismertetek e tájékoztatásból:
BARTUS LÁSZLÓ „VÁDJAI”
• Bartus László saját bevallása szerint sem olvasta el a könyvet, pusztán csak azt a mintegy 2 oldalt, amelyben lapjáról és értelemszerűen a főszerkesztőről is szó van.
• Már-már összeesküvés-elméletre épülő vádaskodásának lényege: a kutatókat, engem személyesen valamilyen szélsőséges, kirekesztő, ideológiai csoportosulás felhasznált arra, hogy tönkretegyem lapját, hamis állításokat forgalmazzak róla. Ebben az összefüggésben sérelmezi, hogy leírom egy-két interjúalany állítását:
{ a lap példányszámára, olvasóira vonatkozóan
{ a főszerkesztő ellentmondásos megítélésére vonatkozóan.
• Bartus László szerint ezek az állítások (mivel nem felelnek meg a valóságnak) üzleti hitelrontást képeznek, hirdetői ezek hatására elállnak a további reklámozástól. Ezáltal a magyar állam beavatkozott az amerikai médiapiacba, amely akár diplomáciai ügy is lehet.
SZAKMAI TÉNYÁLLÁS
A kutatás során készült mélyinterjús (kvalitatív) rész egy részletes módszertani leírással kezdődik. Ebben többek között a következő olvasható: „A kvalitatív elemzés során – a címben jelzett módon – a hangsúly a „közeliségen”, az elmesélésen és nem kizárólag a tények igazságtartalmán vagy annak ellenőrzésén van. Bizonyos értelemben nem az számít, nem az az elsőrendű, hogy egy interjúalany mit mondott, hanem az, hogyan mondta, miért mondta, és amit mondott, hogyan függ össze azzal, amit más is mondott.” (a kötet 30. oldalán olvasható)
• A szociológiában a mélyinterjúk az értékek, érdekek feltárására irányulnak. Ezek elkészítése, illetve feldolgozása szigorú szakmai szabályok szerint történik (nem tévesztendő össze a sajtóinterjúkkal).
• A Bartus László által felhozott „vádak” a kötet 6.1-es A sajtó lokalitásba ágyazott működése c. alfejezetében szerepelnek, ezen belül található az a két oldal, ami lapjára is tartalmaz interjúalanyok véleményét tükröző állításokat. A kötet e része arról szól, hogy a sajtó gyakran a helyi konfliktusokat erősíti, ezen belül pedig Los Angeles-i, chicagói és New York-i példákat hozok. E példák mind-mind az elkészült interjúkban hangzottak el, illetve egy lábjegyzetben Bartus úr saját lapjára, illetve más internetes oldalakra építve vélemény hangzik el a főszerkesztő személyéről. Egy főszerkesztő, aki eleve a nyilvánosságban él az ilyen ellentétes megítéléséket „hivatalból” el kell, hogy viselje.
• A tanulmányban nem szokványos módón, ám éppen a félreértések elkerülése véget t az említet t 6 .1- es fejezet végén újra módszertani megjegyzést teszek, amit Bartus úr egyik levelében sem említ: „E vélemények kapcsán szeretnénk újra kihangsúlyozni, az interjúelemzés célja nem a konkrét elmésélések igazságtartalmának megállapítása, hanem az elmesélések mögött feltételezett érdekek, értékek és viszonyulások felfejtése. Ezek pedig arról árulkodnak, a sajtó (lett légyen országos vagy helyi) mint a helyi társadalom egyik intézménye, ráerősít a helyi ellentétekre, illetve generálja is a helyi magyar-magyar konfl iktusokat.” (167. oldal)
• Bartus László viselkedése, az elküldött levelek valójában a kutatás egyik eredményét igazolják: a sajtó (és képviselői) a konfliktusos szervezeti világ részeként szintén hozzájárulnak a konfliktusok gerjesztéséhez. A sajtó és egyéb szervezetek megítélése kapcsán is sokszor találkozni összeesküvés-elméletre épülő attitűdökkel (a 6.3. alfejezet
címe is éppen ezt sugallja: Régi szép idők és a jelen konspirációja).
• A kötet összegzésében többek között éppen azt hangsúlyoztam ki, hogy ezt a szervezeti világot, és az azt működtetőket gyakran egyfajta túlérzékenység jellemzi:
„A sokat emlegetett konfliktusok okai is legtöbbször a másik biográfiájának számontartására, a túlzott személyköziségre és kontextus nélküli kommunikációra való képtelenségre, egyfajta állandósult túlérzékenységre vezethetők vissza. E helyzetekben az egyén identitása gyakran a túlingereltség állapotába kerülhet, aminek következtében könnyen ő maga állíthatja elő az identitását aktiváló helyzeteket.” (422–423. oldal)
• Az a vád, miszerint egy ilyen tanulmány vagy kötet miatt elesik a potenciális hirdetőktől, légből kapott. Egy hirdető egy újságot Beszédből – ideiglenesen „zárolt” – világ. Kísérlet egy öntényfeltáró riportra a tényleges előfizetések, példányszámok alapján ítél meg, adatait pedig az erre szakososodott független példányszám-auditáló ügynökségek hivatalos (ellenőrzött) adataiból nyeri. (Magyarországon ilyen például a Magyar Terjesztés-Ellenőrzés Szövetség, a MATESZ, Észak-Amerikában pedig az Audit Bureau of Circulation). 2008. október 13-án Bartus többek között a MeH-be is elküldte gyalázkodó, támadó levelét, amelyről egyébként ő maga is tájékoztatott engem. Levelet írt Törzsök Erikának is, az akkori főigazgatónak, aki e levelet aznap délután továbbította Gémesi Ferenc szakállamtitkárnak. E levélben nemcsak a korábbi vádaskodásai köszönnek vissza, hanem személyemet érintő egyértelmű fenyegetései is helyet kapnak. Hogy érzékeltessem, álljon itt egy röpke rész e levélből:
„Ezt a mocsok palit, aki ezt a sok szemétséget összeirkálta rólunk, ennek kitekerem a nyakát, az rendben van, megetetem vele a szemét mocsok szövegét.”
A
teljes írás itt olvasható, eredetileg a Regio 20. évfolyamának 2. számában jelent meg, 2009-ben. Zilahi László két számmal később
reagált az írásra. A kötet körülibonyodalmakról a Transindex
tudósított rendszeresen és folyamatosan, részletekre kiterjedően. Bartus is
válaszolt az ÉS-ben Papp Z-nek, amire
viszontválasz érkezett.
