„Baromira nincsen szó itt semmiféle felháborodásról a lelőtt díler miatt, egyszerűen tudták, hogy a rendőrök Tottenhamben vannak, és nem tudnak idejönni."
(Index)
„The things you own, end up owning you.”
(Tyler Durden)
Van, vagy volt ez a balhé Londonban és Nagy-Britannia más nagyvárosaiban, aminek egyelőre annyi haszna van, hogy egyre több ember hallgatja a The Clash életművét. London's Burning, London Calling, Police On my Back, I Fought The Law: csupa számcím ami elképesztő aktuális lett. Ha valami még rémlik, akkor mindez azért van, mert egy bizonyos Mark Duggan nevű négygyermekes drogdíler lelövése kapcsán indult meg a brit fővárosban a ramazuri, amit Anne Applebaum úgy jellemez, hogy ez nem más, mint „egy nemzet Rorschach-tesztjének tintafoltjai: mindannyian a saját magukat leginkább foglalkoztató politikai kérdést látják bennük”.
Valóban szóba került itt az arab tavasz, '68, a pár hónappal ezelőtti angliai diáklázadások, amikor a Pink Floyd gitárosának fiát is lecsukták, és én ugyan még nem láttam sehol, de tuti előkaparták a Los Angeles-i Rodney King húsz évvel ezelőtti ügyét is. Rajcsányi Gellért a Mandineren agyatlan forradalomnak nevezte a sajnálatos nyári eseményeket: nos, így voltam vele én is. Ezredesként ugyan lett volna egy-két ötletem elnézve a zabrálásokat, hiszen ez puszta fosztogatás, ahol rendőrök kellenek, meg gumibotok, és persze némi egészséges Pozsonyi Bucós attitűd („botozással teremtünk majd európer nívót”). Nincs itt semmi látnivaló, de még ideológia se, gondoltam.
Aztán egyszer csak felbukkant a zavargó Richard Jackson posztja, ami óriási jelentőségű. Gondoljunk csak bele: mit írt volna egy vérszomjas sansculotte a francia forradalom idején, ha tud olyat? Mit tudtunk volna meg Tisza István gyilkosaitól, ha már akkor létezik Blackberry? Mit twittelt volna Kun Béla a moszkvai eligazításokról? Létrehozott-e volna külön galériát Vlagyimir Iljics a szmolnijbeli csapatásokról, ha már 1917-ben feltalálták volna a Facebookot? Attól tartok, valami hasonlót, mint a londoni fiatalúr és akkor talán nem kell évszázadokig lekapargatni a filozófusok és megélhetési értelmiségiek magasztos baromságaiból kotyvasztott cukormázát, ami rárakódott a mindenkori csőcselék tombolására. A mennyiség megtermeli a minőséget, mi?
Hát tessék: ott van a mennyiség, London utcáin, a sült hal, Tom Jones, a délutáni tea, a rossz kaja, a még rosszabb idő és kibaszott Mary Poppins mellett. Éppenséggel a mennyiség kapucni alá és maszk mögé bújtatott arcai még szabadok is, de szabadságuk valahogy baromira elfelejtette megszülni a rendet. Úgyhogy Jackson posztja nem más, mint a társadalomkritika kritikája – igen, nem véletlen a hasonlóság: pontosan, szó szerint ez az, amiről Marx beszélt.
Ez az írás azt mutatja meg, hogy milyen az első lépés afelé a gyönyörűnek tetsző világ felé, amiről Michael Moore demagóg filmjei, TGM lepedőnyi cikkei szólnak és félművelt, „politikai mondanivalóval rendelkező” zenekarok prédikálnak két szám között a koncertjeiken. Most meg tessék: kiderül, hogy akinek semmi sem tetszik ebben a nagy fene konzumálásban, az sem akar mást, mint fogyasztani. Többek között például azért morcos a fiúcska, mert „soha nem lesz képes megengedni magának azokat a jó dolgokat, amiket az embereknek birtokolniuk illik”. Hogy egyem a szívét.
Zavargok, mert így lophatok a boltokból. Tudom, hogy soha nem engedhetném meg magamnak azokat a gyönyörű cuccokat, amik úgy tűnnek, mindenki másnak megvannak. De egy zavargásban elveheted őket. Kell egy új melegítő, egy új teló, laptop, ruhák, pénz, játékok. Ez egy fogyasztói társadalom, barátom. Nekünk meg kell, hogy legyenek ezek a dolgok, különben nem leszünk boldogok. Én csak boldog akarok lenni.
Nos, fordítanék: egy elnyomott, kizsákmányolt, önmagát senkinek érző zavargó nem akar mást, mint kizsákmányolni. A többi szöveg, hogy elborít a düh, meg levegőnek néznek, és hogy attól vagyok férfi, hogy betöröm a kirakatot az nem más, mint szegénységi bizonyítvány. Biztos egy régi drum and bass MC-től hallhatott valami hasonlót. De a lényeg, hogy a senki büszke rá, hogy ő egy senki, de persze dühös is, mert úgy él, mint egy senki. Sok ilyen senki van, és régi tulajdonságuk, hogy ha jönnek, akkor azt seregestül teszik, mert az még mindig sokkal kényelmesebb, mint a szívós munkával valakivé válni – vagy egyszerűen elmenni dolgozni.
Ugyanis ha valamit illik, akkor az bizony a munka, kicsi csuklyás bumbikáim, és nem a birtoklás. Amivel persze megint csak nincsen semmi gond, csak éppen kicsit muris, hogy egy olyan figura, aki gyűlöli a fogyasztói társadalmat, és lázad ellene, az saját magán mutatja be Tyler Durden idézett beköpését. És aki így tulajdonképpen egy szaros plazmatévé tulajdonává válik, az tényleg egy senki. Nem csoda, hogy nem érti meg, hogy miért fogadják baseballütővel egy olyan boltban, ahová csikágózni megy, nem pedig fogyasztani.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
