A hatalom normatív ellenőrzése komoly problémákat vet fel. Nem azért, mintha sokan tagadnák, hogy ilyesmi szükséges; a kérdés az, ki és milyen alapon gyakorolja ezt a kontrollt. Mindez továbbá felveti a legitim uralom kérdését is.
A demokratikus rend azon a képzeten alapul, hogy az emberek képesek kollektív önkormányzásra. A manapság elfogadott nézet az, hogy ezt az uralmat a „nép” választott képviselői útján gyakorolja. A legitimitás alapja tehát a felhatalmazás: mivel a demokráciában a nép a törvényhozó (ezt fejezi ki a népszuverenitás doktrínája), ezért e törvényhozási jogot átruházza képviselőire, és ciklusonként újra dönt arról, a képviselők megfeleltek-e a polgárok elvárásának.
Ez azonban pusztán egy procedurális, legalista meghatározás, mondják sokan, és (amint a szuverén.hu fogalmaz) „kiegészítésre van szüksége. Kézenfekvőnek tűnhet ezen a ponton a hagyományokra és a karizmára utalni, és csakugyan, a hétköznapi hierarchikus viszonyokat sokszor ezek a források legitimálják. Ugyanakkor ezek, minthogy racionálisan nem vitathatók, potenciálisan magukban rejtik az elnyomás lehetőségét, és éppen ezért az igazságosság szempontjai szerint aggályosnak tekinthetők.” De vajon mik az „igazságosság szempontjai”, és miért a „racionális vitathatóság” az a feltétel, amelynek a normatív korlátoknak meg kell felelniük?
Mivel a hagyomány erősen inkonzisztens, és számos nem racionális elemet tartalmaz, ezért tekintik „önkényesnek”, szemben a racionalitással, ami e feltételezés szerint nem az. A feltevés lényege az, hogy vannak olyan racionálisan evidens elvek, melyek megelőzik a politikai vagy más vitákat – ezek olyan normák, melyeknek önmagukban, norma-mivoltuknál fogva autoritásuk van, és minden eszes lény belátja racionalitásukat. Ám ha ez így van, akkor erre nem szükséges emlékeztetni senkit (és kényszeríteni sem), hiszen evidens elvekről van szó.
Ellenkező esetben azt kell mondanunk, hogy a törvényhozás tagjai korruptak, erkölcsileg és intellektuálisan romlottak – ami minden bizonnyal így van –, szemben azokkal a „civilekkel”, akik „az egyetemes emberi jogok nevében és azokat betartva bírálnak valamely rendelkezést”. Ami viszont már erősen problematikus feltevés, hacsak nem véljük úgy, hogy ezek a civilek „különleges anyagból vannak gyúrva”, vagy különleges tudás birtokában vannak, mint a puritánok vagy valamely élcsapat. Amennyiben a jogászok, politikusok stb. szükségképpen tévedhetnek, miért ne tévedhetnének az emberi jogokat képviselő civilek? És ebből az is következik, hogy a racionálisan evidens elvek nem is evidensek.
Ugyanez vonatkozik az „igazságosság elveire” is. Mást gondol az igazságosságról egy platonista, egy katolikus és egy Rawls-követő. A képzetről lemondani vétek lenne, ám azzal félretolni a kérdést, hogy aki ezeket nem fogadja el, az tudatlan és/vagy erkölcstelen, a probléma kikerülése. Egy katolikus saját valláserkölcsi parancsait ugyanúgy egyetemesnek ismeri el, mint az emberjogi aktivista, nézeteik mégsem feltétlenül férnek meg egymás mellett, sőt a legtöbb esetben ezek élesen szemben állnak egymással. A demokrata erre mondhatja azt, hogy az egyháznak nincs semmiféle felhatalmazása arra, hogy érvényesítse saját igazságossági szempontjait a demokratikus politikában. Ám a racionálisan evidens, emberi jogi vagy hasonló igazságossági elvekben hívő itt problémába ütközik, hiszen a civileknek vagy ugyanúgy nincs felhatalmazása, mint a katolikus egyháznak, vagy ugyanúgy van: a „participatív legitimáció” vagy mindenkire vonatkozik, vagy senkire. Így nyilván vissza fog térni a tartalmi érveihez, miszerint csak az „egyetemes emberi jogok” zászlajával élhet valaki ezen participatív jogával – aminek a katolikus egyház nyilvánvalóan nem felel meg.
A participatív legitimációval tehát az él, aki ezeket a racionálisan evidens, univerzális és egyetemes emberi jogokat felismeri és elismeri, és e jogával „akár egyetlen állampolgár is élhet vele, és amikor ezt teszi, automatikusan egész közösségét képviseli, hiszen annak szabadságát védelmezi”. Ez az egyetlen állampolgár – aki természetesen a fenti követelményeknek megfelel – olyan, mint Rousseau törvényhozója.
Természetesen bizonyos emberi jogi, alapjogi passzusokat minden modern alkotmány tartalmaz. Ezért bizonyos szempontból már az is kérdés, miért válik ez egyáltalán problémává? Egyszerre több intézmény őrködik afölött, hogy ezek az elvek a gyakorlatban érvényesüljenek – ugyanis az ördög a részletekben rejlik; könnyebb deklarálni valamilyen emberi jogot (mely deklarált jogok szintén nem racionálisan evidensek), mint a gyakorlati viszonyok közepette érvényesíteni azt. Természetesen az is kérdés, hogy vajon az erre kijelölt intézmények meddig mehetnek el: Oakeshott szerint a „dworkini bíró” ugyanis bitorolja a törvényhozó hivatalát (ami egyébként szembemegy a „fékek és ellensúlyok”, illetve a „hatalmi ágak elválasztásá”-nak dogmájával is).
A gyakorlat és a racionális, igazságos stb. elvek közti összeütközésben nyilvánul meg az alapvető logikai ellentmondás azok esetében, akik afféle abszolút, feltétel nélküli jogokat kérnek számon a törvényhozáson. A törvények ugyanis szükségképpen feltételes, művi alkotások, melyek egy „adott helyen, adott időben” viszonyok rendezésére korlátozódnak – ezért nem felelhetnek meg feltétel nélküli kívánalmaknak: „És nem dönthet egy esetben az úgynevezett szubsztantív „jogok” figyelembevételével sem, melyet a jus dolgaként tüntetnek fel valamely aktuális erkölcsi véleményben: a beszédhez, információhoz, az egyenlő esélyekhez, vagy a hátrányos helyzetből fakadó előnyökhöz való jog alapján. A törvény uralma nem ismeri a feltétel nélküli „jogokat”.”
A pluralizmus elismeréséhez szükség van annak elfogadására is, hogy nézeteink, véleményeink eltérőek. Ez abban az esetben nem okozna praktikus nehézségeket, ha mindenki elvonulva, szigetként élne – ám valahogy együtt kell élnünk. Ezen együttéléshez pedig – legalább bizonyos dolgokban – szükségünk van közös szabályokra. Természetesen, hacsak nem élünk totalitárius államban, ezek a közös szabályok csak a szükséges területekre fognak kiterjedni, és nem fogják életünk minden rezdülését befolyásolni. A törvények célja az, hogy az eltéréseinkből, konfliktusainkból adódó súrlódásokat mérsékelje. A kérdés az, ki hozza ezeket a szabályokat, törvényeket, és milyen alapon. Valószínűleg nem tudnánk egyféle zsinórmértéket meghatározni ehhez, hiszen eltérő nézeteinkből fakadóan, ha egy dogmarendszer vagy kiskáté alapján alkotják a törvényeket, azoknak nem fognak engedelmeskedni a más dogmarendszer vagy kiskáté hívei. Ezért nem létezik valamiféle „természetes felhatalmazás” bizonyos dogmák képviselői számára.
Oakeshott ezért fordult Hobbeshoz: nem az igazság, hanem a tekintély alkotja a törvényt, hiszen az igazságról alkotott elképzeléseink eltérőek. Következtetése ezért szükségképpen legalista, és legalizmusa mögött praktikus megfontolás van, amely szerint valamiféle békét-rendet kell teremteni. Ezért valamely partikuláris igazságosság-elképzelés szempontjából (még ha önmagát univerzálisnak tételezi is) a törvények szükségképpen „önkényesek” lesznek, hiszen másmilyenek nem is lehetnek. A szuverén dönt, ám e döntés szintén gyakorlati jellegű, legitimitását nem valamely metafizikai vagy tudományos tanból nyeri, és nem is abból, hogy egy vitás kérdést mindenkivel megtárgyalt, és eljutott annak konklúziójához. A viták ugyanis nem jutnak nyugvópontra, és minden igazságosság-eszmény, elv „racionálisan vitatható” – még a racionálisan evidens egyetemes emberi jogok eszméje is. Nézeteink valójában nem alapozhatóak meg racionálisan, és minden erkölcsi-elvi nézetünk hallgatólagos előfeltevéseken alapul.
Egy politikai rend törvényei szükségképpen viszonylagosak. Aligha tudnánk beszélni egyetlen emberrel is, aki úgy véli, országának politikai rendje és törvényei hiánytalanul kielégítik igazságérzetét, ízlését, elveit. Ezért is intuitív fogalom a legitimitás, és nem foglalható dogmákba. Természetesen a hatalomnak, ha engedelmességet vár el polgáraitól, igazodnia kell többé-kevésbé polgárai erkölcséhez. Ám ezek az erkölcsök szintén nem fognak megfelelni racionálisan evidens igazságossági elveknek. Az engedelmesség a fenti, szkeptikus nézet szerint egy elismert hivatal autoritásán alapul: ha élvezzük előnyeit, engedelmeskednünk kell a törvényeinek. Ismert és elismert törvényhozóra van tehát szükség, hiszen – bármit mondjanak is – sem a „természet”, sem a „ráció” nem ismert vagy elismert.
Érdemes azonban megfigyelnünk azt is, hol beszélhetünk valójában „önkényről”. Amennyiben elismerjük törvényeink és politikai rendünk feltételes, viszonylagos mivoltát, ezzel megőrizzük a pluralitást és a vitákat is. Hobbes szuverénje nem igényli az egyetértést, csak az engedelmességet. Akik bizonyos emberi jogi dogmákat, univerzális igazságossági elveket kérnek számon mindenkin mindenütt, azok nem csinálnak mást, csak megpróbálják eltávolítani saját elveiket a vitáktól, azokat univerzálisnak, racionálisnak stb. nevezve. Ahogy Oakeshott írja: „És már láttuk, hogy az uralkodó parancsaként értelmezett törvény olyan szabadságot hordoz magában, ami hiányzik az értelemmel vagy a szokással azonosított törvényből: nem a tekintély, hanem az értelem rombolja az egyéniséget. És természetesen a törvény hallgatása is növeli a szabadságot: ahol a törvény hallgat, ott az egyén a maga ura.”
Lehet természetesen azt mondani, hogy a szkeptikus csak az árnyakat nézi a barlang falán, tudatlan vagy erkölcstelen, „nem érti a modern demokrácia természetét”, esetleg „rosszhiszeműen visszaél azzal”. Ám ugyanezen az alapon miért kéne feltételeznünk, hogy az univerzális igazságossági elvek, vagy az abszolút, egyetemes emberi jogok nevében fellépő civilek sine ira et studio cselekednek, és hogy nem élnek vissza ezekkel? Nem lehet, hogy az emberjogi civilek pusztán egy „hatalmi pozíciót próbálnak elfedni”?
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
