Régi jó szokásához híven levelet írt az egykori demokratikus ellenzék számos tagja több EU-s fontos embernek, amelyben a magyarországi vallásszabadság „elnyomásáról” értekeznek az új egyházügyi törvény kapcsán. Eszerint megsértették „az állam és az egyház elválasztásának demokratikus normáit” is. Az egyházak „rangsorolása” szerintük sérti a törvény előtti egyenlőség elvét, ami példátlan Európában. Csakhogy nincs igazuk: Európában számos hasonló szabályozás létezik.
Részünkről úgy látjuk, teljesen jogos volt a kormány kritikája az eddig érvényben lévő, a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló
1990. évi IV. törvénnyel kapcsolatban, amely a rendszerváltás környékén hasznos vívmány volt (vagy annak tűnt: ha van száz embered, csinálhatsz egyházat), ám a tapasztalatok azt mutatták, hogy megérett a felülvizsgálatra. A számtalanszor, talán kicsit unalomig ismételten, de egyébként teljes joggal emlegetett
bizniszegyházak és álegyházalapítók tömeges feltűnése ugyanis a vallás méltóságát sértette meg, a vallást mint olyat tette nevetségessé, járatta le.
Mondjuk nekem jobban tetszett az eredeti, Szászfalvi-KDNP-s
javaslat, amiben hierarchizálták a vallási közösségeket az államra vonatkozó relevanciájuk szerint, és lettek volna történelmi/bevett, szimpla meg egyesületi szinten működő vallási közösségek. Sokáig egyeztettek mindenkivel, jó időbe telt, míg kidolgozták a javaslatot, erre a Fidesz alternatív államapparátusa, az elnökség a szavazás előtt gyorsan átírta az egészet. Márpedig jogos lett volna a megkülönböztetés, gyakorlati és szimbolikus szempontból is, és valóban szerencsésebb lenne, ha a bíróság jegyezné be a vallási közösségeket, nem pedig a parlament dönthetne ezen ügyben is.
Persze értem én, miért hagyta inkább a parlamentnél ezt a döntést a fideszes módosítás: így nem kell mérlegelni, hogy ki tartozik bele az egyház fogalmába, ki nem, és valóban szerencsés módon, könnyen elkerülhető, hogy például a máshol a felekezeti szürkepiac résztvevőjeként, a balladai homályban tenyésző szcientológia itthon elismert vallás legyen (ezért van szükség a titkosszolgálatok véleményére is). Azonban a kocka fordulhat: ha egyszer jön egy baloldali kabinet, simán megszavaz minden jött-mentet vallási közösségnek. Ha pedig a Hit Gyülekezete bekerült első körben a bevett felekezetek közé, akkor már illett volna az iszlám közösséget, meg esetleg a buddhistákat, tovább egy-két neoprotestáns felekezetet is bevenni (metodisták, stb).
Természetesen a törvény kapcsán szó sincs a vallásszabadság megsértéséről: mindenki szabadon gyakorolhatja a vallását (mondjuk, rituális emberáldozatot nem mutathat be, vagy kultikus prostitúciót sem gyakorolhat, ezt azonban had ne kelljen megindokolni), senki sem lesz akadályoztatva ebben.
A vallás méltóságának védelmében azonban az államnak joga van meghatározni, milyen kritériumok alapján tart egy közösséget vallásinak (primér vallási tevékenység). Lehet, hogy nehéz jogilag meghatározni az egyház/vallási közösség fogalmát, meg a primer vallási tevékenységét, de a jogban sok ilyen határhelyzet van, amit általában sikerül valahogy megoldani. (Ráadásul ugyanilyen, valamelyest önkényes határhúzás az is, hogy az a vallási közösség, aki nem cselekszik törvénybe ütköző módon, hiszen lehet, hogy a kultikus prostitúció gyakorlója teljesen hívő ember; a politikailag korrekt törvények pedig egyre inkább rászorítják a keresztényeket, hogy bíróság elé állításukat kockáztassák hitük mellett való kiállásukkal).
Értem én, miért gondolják az egykori demokratikus ellenzék maradékai, hogy sérti a törvény előtti egyenlőséget a törvény (hiszen nem ismer el minden magát egyháznak tartó szervezetet egyháznak), azonban szerintem mégsem sérül a törvény előtti egyenlőség elve, hiszen meghatározott, ismert kritériumok alapján ítélik meg, kit ismer el egyházként az állam és kit nem. Az államnak pedig, ha mások hitéletét ez nem befolyásolja, igenis joga van „kivételezni” a történelmileg beágyazott, a közfeladatok ellátásához hozzájáruló vallási közösségekkel. Bár a történelmi szempont olyasmi, amit a baloldalon többnyire értetlenkedéssel szoktak fogadni. Mindenesetre: több bizalma lehet az államnak egy évszázadok óta itt működő felekezetben, mint egy frissen alapítottban. Ha valakik valóban hiszik, amit állítanak, akkor tegyenek róla tanúbizonyságot azzal, hogy nem állnak sorba rögtön az állami támogatásért, hanem bebizonyítják hitükhöz való hűségüket. Azt hiszem, a történelminek nevezett felekezetek már megtették ezt. (Emellett joggal vitatható, hogy ki miért nem került bele az első körben egyházzá nyilvánítottak közé, és a nagy világvallások hazai képviselői is legitim érvekkel reklamálnak.)
A levélben úgy fogalmaznak: „Mindeddig az EU egyetlen tagállama sem merészelt ilyen szemérmetlenül szembehelyezkedni a vallásszabadság, a törvény előtti egyenlőség, az egyház és az állam szétválasztása elvével, közös Európánk bevett alapjogaival.”
Hogy a vallási közösségek rangsorolása Európában példátlan lenne, az egyszerűen nem igaz. Államegyház van Nagy-Britanniában, Norvégiában, Görögországban, és tulajdonképp Portugáliában is, nem sokkal ezelőttig az volt Svédországban is, a spanyoloknál kiemelik a katolikus egyház szerepét az alkotmányban. Az olaszoknál a katolikus egyház helyzetét külön törvény rendezi. A belgák, osztrákok, olaszok, németek és az osztrákok pedig több kategóriába sorolják az egyházakat. A több kategóriába sorolás többnyire a honosságot, a létszámot, a történelmi hagyományokat és a hitelveket veszi figyelembe. Az ír alkotmány keresztény fogalmakat nevez meg, konkrétan egy Szentháromsághoz írt verssel kezdődik, és a bolgár is leszögezi, hogy az ország hagyományos vallása a keleti ortodoxia (bővebben:
Európa tele van nem európai alkotmánnyal). Kukorelli István
Alkotmányjoga szerint sem ütközik a vallásszabadság joga azzal, ha az állam egyes vallási közösségeket bizonyos szempontok, például közfeladat-ellátás alapján máshogy kezel. (Nem mellesleg a pápa is megjegyezte egyszer, hogy a vallásszabadság szempontjából nem probléma, ha valahol a hagyományok alapján államvallás van, ha a többi felekezetet nem akadályozzák vallása gyakorlásában, utalván erre az európai protestáns és az ázsiai államegyházakra.)
A törvény nem tagadja meg nyíltan a vallási és politikai intézmények szétválasztását sem, sőt burkoltan sem tesz ilyet. Az együttműködés nem az állam és egyház szétválasztásának romba döntése, ám üdvös gyakorlat.
„A nyilvántartásból kizárt egyházak közül többen vezető szerepet visznek a hajléktalanok, idősek, szegények szociális gondozásában; romákat, elítélteket, gyermekeket és fiatalokat támogatnak, több tízezer rászoruló embert segítenek. Támogatásuk megszüntetése szociális katasztrófához vezet.”
A szociális szerepvállalás természetesen támogatandó és jó dolog: azon egyházak ilyen tevékenységét, amelyek egyházi státusból való kikerülése szociális intézményeik fennmaradását veszélyeztetik, valahogy támogatni kell. De erre nem csak a vallási közösségként való elismerés nyújt lehetőséget. Éppen ez az egyik lényeg, hogy öregotthonok, árvaházak ne tüntethessék fel magukat egyházként. Nem azért, hogy kevesebb pénzt kapjanak, hanem hogy ne ezért kapjanak támogatást. Ezt máshogy kell megoldani.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!