Kétségbeesetten próbálkozik a kormány létrehozni valamiféle tiszteletteljes aurát az alkotmány (bocsánat, alaptörvény) körül, de csak önmaga paródiájába fullad az egész. Hol a határ nemzeti giccs és felesleges patetizmus, valamint a méltó ünneplés és a kijáró tisztelet megadása között? Az Alaptörvény Asztala inkább a nevetség tárgyává válást segíti elő. Lesznek-e funari mintára nemzeti szín kukák is? Vagy megtaláljuk a méltóság és tisztelet egyensúlyát?
Nem nagyon szeretünk hivatalba járni, és ez, azt hiszem, a világ minden táján így van. Akármennyire is kötelező alapon elkészül az Alaptörvény Asztala minden önkormányzatban, nem hinném, hogy alkotmány-zarándokok tömkelege indulna el a felkeresésükre. Pedig érdekes sportesemény lenne, ha a tájfutás alváltozatának ismernék el azt a túrát, amelynek során minél több település alaptörvényi asztalánál le kell pecsételni papírosunkat.
Szóval az asztal porosodni fog alaptörvényestül. Számomra ez az intézkedés elhibázott bővítése a nemzeti jelképek tárának. Gondolom, a motiváció az lehetett, hogy ha már az új alkotmány nem „technokrata szabályhalmaz”, akkor alakítsunk ki köré valamiféle állami szimbolikát. A világon számos országban van külön ünnepnapja az alkotmánynak, ami körülbelül akkora ünnep, mint a mi augusztus huszadikánk – csak hát mi inkább az államalapítást ünnepeljük, szerintem – Szent Istvánt tekintve – nagyon helyesen.
Persze volt nálunk is ünnepe az alkotmánynak, mégpedig ugyebár augusztus huszadikán, leváltandó Szent István ünnepét. Az új, szocialista állam megalapításának jelképeként ugyanis 1949. augusztus huszadikán fogadták el a szocialista alkotmányt, amit aztán negyven éven át, 1989. augusztus húszig ünnepeltünk. Érthető, hogy a korábban írott alkotmánnyal nem rendelkező ország a rendszerváltás után nem gondolta úgy, hogy továbbra is ünnepelni kéne az alkotmányt. Szocialista ünnepnek tűnt. Persze mindegy volt, hogy új kenyér, alkotmány, vagy Szent István, az utált vagy szeretett dolog az augusztus huszadikai felhajtás volt. Nem tudom, ki hogy volt ezzel akkoriban, nyilván sokaknak tetszett a huszadikai banzáj, legalább munkaszünet van, még ha röhögtek is rajta. De biztosan sokaknak elment a kedve az ünnepléstől, a szocialista alkotmány meg senkit nem érdekelt, maximum a Felvonulók kérték és az egyéb cirkusz.
Mivel pedig a szerintünk míves rendszerváltáskori alkotmányt technokrata szabályhalmaznak vélte a miniszterelnök, nyilván ő is úgy gondolhatta, hogy ezt felesleges ünnepelni. Viszont a kétharmados parlament „forradalmi alkotmányozásaként” megszületett, szerintünk felemásra sikerült mostani alaptörvény nyilván már ünneplésre méltó. Igen ám, de augusztus 20. mégiscsak Szent István, nem lehet visszahozni az alkotmányünnepet. És olyan szocialista húzás volna a középkor óta létező ünnepre (persze egyházi ünnep volt, Mária Terézia tette nemzeti ünneppé is, aztán a ’48-as forradalmat követő szünetet követően 1867-ben állt helyre megtartása) rászervezni a forradalmi alkotmány ünnepét. Máskor meg minek az alkotmányt ünnepelni? Szent István árnyékában?
Így mással kellett próbálkozni. Persze az alkotmányok megünneplése, tisztelete nem ördögtől való ötlet – és most tekintsünk el az új alkotmánnyal kapcsolatban általunk is megfogalmazott számtalan kritikánktól. Még akár azt is el lehet fogadni, hogy a (bármelyik) alkotmány szövege kvázi ereklye. De hogy az önkormányzati hivatal kirakatában árválkodjon egy asztalon… Úgy látom amúgy, hogy itthon nem igazán gyökeresedett meg az alkotmány ünneplése. És ha ilyen ötletekkel állnak elő, nem is fog. Ami jó ötlet volt, még az első Orbán-kormány idején, az az, hogy az első választók kapnak egy példány alkotmányt. De ki fog bürokratizált módon alkotmányt rendelni, amikor már így is sok a bürokrácia, és ki fog az Asztalhoz leülni, hogy üres pillanataiban az alkotmány díszkiadásának tanulmányozásával eressze le a gőzt?
A jobboldali kormányokat eddig is többször kritizálták „árvalányhajas”, „Horthy-giccses” kirakatáért, ünnepeiért, retorikájáért. Ezek a kritikák részben jogosak voltak, részben pedig igaztalanok. Valóban vicces lehet első ránézésre régi korok ünneplési módszereit feleleveníteni, ugyanakkor valahova vissza kell nyúlni. Az angol herceg esküvője itthoni mérce szerint akár szupergiccses is lehetett… csak hát ott még monarchia van, és ezek az ünneplési hagyományok töretlenül megmaradtak. Régi egyenruháira, zászlóira, történelmi viseleteire viszont minden nemzet büszke. Miért ne lehetne használni őket ünnepekkor? Mikor kellene használni őket, ha nem ünnepeken, illetve állami szimbólumok őrzésére?
Ha visszatekintünk az Orbán-kormányok ünneplési módszereire, hirtelen nekem nem jut eszembe amolyan valódi két világháború közti jellegű ünneplés. Ha valaki esetleg a Szent Jobb-körmenetre gondolna: az nem állami szervezésű esemény, hanem egyházi. Ugyanakkor, tekintve állami vonatkozását (első királyunk ünnepe, ereklyéje), szerintem teljesen jogosan vesznek részt rajta és a huszadikai ünnepi misén állami méltóságok. A másik eset egyszeri volt: a Szent Korona átköltöztetése a Parlamentbe (és a hozzá koronaőrség felállítása). Lehet vitatkozni azon, hogy hova való a korona, de magát a lebonyolítást én anno nem éreztem „árvalányhajasnak”.
Nyilván ünnepeink lebonyolításában a legutolsó, használható, méltóságteljes hagyományhoz van értelme visszanyúlni egy diktatúra után, a kontinuitás jegyében. Teljesen újat kitalálni: az olyan gyökértelen, lóg a levegőben (ahogy ez a félresikerült asztalügy is). Hogy aztán ne befagyasztott hagyományőrzés legyen a dologból, hanem korszerűen legyünk hagyományhűek, az nehezebb dolog. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, és visszafogottan, méltóságteljesen ünnepelni, és ez valahol intuitív kategória: ki mit érez giccsesnek, méltóságteljesnek, és hol érzi a kettő közti határt.
Mert ünnepelni kell, egyéni, közösségi, családi, nemzeti szinten is. Szükségünk van családi, egyházi, állami ünnepekre: az ünnep cezúra, strukturálja az időt, „résnyire nyitja a mennyország kapuját”. Segít, hogy ne fásuljunk bele a mindennapokba. Nem pusztán munkaszüneti, rekreációs, kirándulós nap kellene hogy legyen az, amikor ünnepelünk. Az ünnep elsősorban lelki dimenzió. És ünnepelni nem jó puritán módon, annak meg kell adni a módját, szükség van emelkedett hangvételű beszédekre, ünnepi díszre, ünnepi ruhára. Olyanra, ami egy nemzeti ünnep esetében mindenkinek mond valamit, és nem mondjuk öt elvont divattervező érthetetlen gondolatait fejezi ki. Igazi, suttyó populizmus azt mondani, hogy az ünnepre fordított pénzt mondjuk inkubátorokra is lehetne fordítani. Persze, lehetne, csak aztán lássuk meg, milyenek az ünnepek által meg nem szakított hétköznapok végtelenje.
A nemzeti túlfűtöttség, patetizmus, „árvalányhajas” hozzáállás inkább szerintem a retorikában érhető tetten, nem az ünneplésekben. Minden nemzeti, kezdve a NER-től, zárva a NER-rel. Ami kis túlzással olyan, mint amikor Kolozsváron a kukákat is román nemzetiszínre festették le Funarék. Nemzeti dimenzióra, nemzeti elkötelezettségre, a nemzet létező, használható és jó kategóriaként, közösségi szintként való elfogadására szükség van. Szükség van nemzeti ünnepekre is. Azonban a nevetségességig élezni a nemzeti retorikát, az kontraproduktív, aminek eklatáns példája az új alkotmány bevezetője, mint azt már korábban tárgyaltuk is. Mondhatnánk, a kevesebb több lenne: ha minden nap el kellene énekelni a Himnuszt, az nem a hazafiasságot erősítené, hanem éppen hogy csökkentené, mivel nemzeti dalunk hétköznapivá válna általa.
Viszont meg lehetne említeni a vásári bódék és a Váci utcai árusok által kiárusított nemzeti érzést is, a nemzeti szín kulcstartókat, körömvágókat és társaikat. Az álnépies iparművészeti giccset. Ha van valami, ami gicces, méltatlan, ami ellen talán érdemes lenne fellépni, akkor ez az aprópénzre váltott magyarság-érzés biztosan az. Persze ilyen meg mindig volt, lehet, hogy jobb egyszerűen nem tudomást venni róla.
Más környékeken olyan természetesen élik meg nemzeti mivoltukat az emberek, nem beszélnek állandóan elnyomott, elhallgatott nemzeti nagyságukról, nem gondolnak minden pillanatban arra, hogy ők franciák, spanyolok, németek, angolok. A nemzeti érzés nem szóban testesül meg állandóan. Viszont megtartják ünnepeiket. Mifelénk más a helyzet.
Ugyanakkor, tegyük hozzá, a túlfűtött nemzeti retorika részben reakció a korábbi, baloldali kormányok és a balliberális körök nemzethez való hozzáállására, amit jól példáz Kertész Ákos agyontárgyalt, Amerikai Népszava-beli, saját karikatúráját, ám jó összefoglalót is nyújtó publicisztikája. Mert az említett népeknél, akik nem beszélnek, azért megvan a nemzeti öntudat, a hallgatólagos nemzeti minimum. Az is jellemző, mennyire nem tud mit kezdeni a baloldal az 1945, vagy akár a Horthy-kor előttről származó ünnepekkel, ezzel az örökséggel. Vannak, akik mindenből gúnyt űznek, esetleg az ünnepeket csak munkakerülésnek tartják. Orbánék legalább próbálkoznak, mégha most épp kevesebb, mint több sikerrel is. Mindenesetre remélem, nálunk nem jönnek nemzeti színű kukák, és a nemzeti érzést nem minél több, hanem kevés, de odavaló szóval próbálják, próbáljuk majd kifejezni ünnepeinken, egyébként meg főként hétköznapi helytállással.
Mindenesetre: nemzeti ünnepeinken a több visszafogottság, kevesebb patetizmus méltóságteljesebb ünneplést jelentene. Ünnepre, hagyományokkal övezve, viszont szükség van, ünnepelni kell, ha emberek akarunk maradni.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
