A faji kvóták és kedvezmények az illegitimitás leplével fedik be a kedvezményezettek teljesítményét, elért eredményeit. Miattuk az amerikai egyetemi campusok, amelyek valaha a szabad véleménynyilvánítás fellegvárai voltak, most a gondolatrendőrség ellenőrzése alatt állnak.
Michael Barone, The Washington Examiner
A faji diszkrimináció tiltása fajilag diszkriminál. Ez a lényege a Hatodik Kerület Szövetségi Fellebbviteli Bírósága (U.S. Court of Appeals for the Sixth Circuit) július negyedikén hozott döntésének.
Az ügyet a By Any Means Necessary nevű szervezet indította egy tagállami alkotmányos kiegészítés ellen, amelyet 58 százalékkal fogadtak el a michigani szavazók 2006 novemberében. De nem ez volt a BAMN első próbálkozása. Már rendeztek egy kisebbfajta zendülést az államigazgatásban, megpróbálván megakadályozni, hogy a népszavazási kezdeményezéshez szükséges aláírásokat be tudják nyújtani a kezdeményezők.
A népszavazás, amelyet támogatott a fáradhatatlan Ward Connerly is, megtiltotta a faji diszkriminációt az állami főiskolákon és egyetemeken, valamint általában a kormányzat részéről. Ez összhangban van az 1964-es polgárjogi törvénnyel (Civil Rights Act) és az alkotmány 14. számú kiegészítésének céljaival.
A fő eredménye pedig az volt, hogy véget vetett a a faji kvótáknak és kedvezményeknek, amelyeket régóta alkalmaztak a michigani állami egyetemek felvételijein. A Szövetségi Legfelsőbb Bíróság már 2003-ban felülvizsgálta a University of Michigan nyíltan használt kvótáit, de Sandra Day O’Connor bíró indoklása (controlling opinion, a bíróság érvelését megmagyarázó szöveg) alapján engedélyezte az egyetem jogi karának „teljeskörű” felvételi eljárását.
A hatodik kerületi döntés érvényben maradása valószínűtlennek tűnik. A Legfelsőbb Bíróság precedenseinek idézése nem meggyőző. Az állítás, miszerint a szavazók nem tilthatják meg a faji diszkriminációt, szembeötlően abszurd. Azonban fennmarad, mint azon torzítások emlékműve, amiken a liberális jogászok és bírók mennek keresztül, hogy állandósítsák azokat a faji kvótákat és előnyöket, amelyek már beépültek az amerikai élet számos fontos szegmensébe.
Az első lépés az ilyen torzításokban az volt, amikor tagadni kezdték, hogy akármilyen faji kvóta és kedvezmény sérti az 1964-es civiljogi törvényt. Fajilag diszkriminálni, az faji diszkrimináció, még akkor is, ha az a szándékod, hogy segíts a fekete embereken. A második lépés az, ahogy azt a hatodik kerületi tábla nyíltan, O’Connor pedig rejtve kimondta, hogy szemet hunysz afölött, hogy ilyen kvóták és kedvezmények már alkalmazva vannak.
Nézetem szerint a legerősebb érv a faji kvóták és kedvezmények ellen az az, hogy arra irányulnak, hogy az illegitimitás leplével fedjék be a remélt kedvezményezettek teljesítményét, elért eredményeit. Minden egyes alkalommal látjuk ezt, amikor egy liberális kritikus megkérdőjelezi Clarence Thomas bíró kompetenciáját.
A főiskolákon és egyetemeken belül az ilyen kvóták és kedvezmények létezése – s ezt nem ismeri el senki, de érti mindenki – feszültebbé és távolságtartóbbá teszi a fehér és a fekete diákok közti kapcsolatot. A campusokon csak feketék által használt hálószobákat találunk, külön tájékoztatás és külön diplomaünnepség van szervezve a fekete diákok részére – minden külön van, kivéve az ivókutakat.
Ráadásul a kvóták és kedvezmények nyilvánvaló igazságtalansága a beszédszabályzatok megjelenéséhez vezetett, hogy elfojtsanak minden kritikát és megtiltsanak minden olyan kijelentést, ami miatt bárki is kényelmetlenül érezhetné magát a bőrében. Az egyetemi campusok, amelyek valaha a szabad véleménynyilvánítás fellegvárai voltak, most a gondolatrendőrség ellenőrzése alatt állnak. Az intellektuális tisztességtelenség pedig munkaköri követelmény az egyetemi ügyintézők számára.
A faji kvóták és kedvezmények mellett felhozott érv az, hogy ugyan mindenfajta tehetség és képesség egyenlően oszlik meg a személyek minden elképzelhető kategóriája közt, de ezek a kvóták és kedvezmények szükségesek, hogy ráleljünk azon csoportok tehetséges tagjaira, amelyeket a múltban diszkrimináció sújtott.
Azonban az egyenlően eloszló tehetség elképzelése, amint azt Richard Herrnstein és Charles Murray kimutatta 1994-es, The Bell Curve című könyvében, egyszerűen tényszerűen hibás. A hétköznapi amerikaiak tudatában vannak ennek – és azt is tudják, hogy nincs ésszerű alapja annak, hogy akármilyen csoport tagjaival szemben diszkriminációt alkalmazzanak. Nem nehéz belátni, hogy minden csoportátlag mögött az egyéni képességek széles skálája húzódik meg.
Mégis, miért olyan elszánt az egyetemi és jogászelit az ilyen kvóták és kedvezmények megvédésére? Ennek egyik oka, feltételezem, hogy nem tudnák elviselni, ha kevesebb fekete lenne az általuk vezetett intézményben, mint az amerikai hadseregben vagy a rendőrörsökön. Ez a hozzáállás segít megmagyarázni a hatodik kerületi fellebviteli bíróság döntését, és jelzi, hogy még akkor is, ha felülvizsgálták őket, a faji kvóták és kedvezmények érintetlenek maradnak a felsőoktatásban akkor is, ha nem ismerik el és megpróbálják elpalástolni őket.
2003-ban O’Connor azt állította, hogy már csak 25 évig lesz szükségünk ilyen eljárásmódra. Fogadni mernék, hogy ez az idő sokkal hosszabb lesz.
A cikk eredetileg a The Washington Examinerben jelent meg 2011. július 5-én, utánközölte a Crisis Magazine két nappal később. A szerző a The Washington Examiner és a Fox News politikai elemzője, az American Enterprise Institut munkatársa, a The Almanac of American Politics szerkesztője. Blogja a Beltway Confidential.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
