"Szabadon szolgál a szellem"
(az Eötvös Collegium jelmondata)
Amit Trianonról gondolok, az nagyjából az
Ablonczy Balázs-
Olibácsi-
Shadai-koordinátarendszerben található, ezért sok újat nem tudnék a témáról mondani. Kisgyermekes apaként azzal a konkrét javaslattal tudom kiegészíteni az említett urak gondolatait, hogy BabyOnBoard-matricát minden Nagy-Magyarország autósmatrica helyébe, ez a Trianon-sokk meghaladásának legbiztosabb útja, de ez már tényleg a maximum. Nem Trianonról akarok most írni, hanem valamiről, ami Trianon kapcsán jutott eszembe (ha már az oktatás mint téma olyan
népszerű a Konzervatóriumon).
Shadai azt írta a Judapesten, hogy
"a Holokauszt mellett ez a másik magyar történelmi esemény, amelyhez ezernyi hisztéria és tömény mennyiségű patológikus viselkedés társul."
Hisztéria, para - hogyan lehet ezen segíteni, lehet-e egyáltalán, vagy csak enyhíteni lehet a görcsöket?
Bármi is a válasz, nyilvánvaló, hogy - a család mellett - az iskolának, és ezen belül is a történelemtanításnak nagyon nagy szerepe van ezen a téren. Hiszen aki tájékozott, az nehezebben adja át magát a zsigeri reakcióknak és indulatoknak, amelyek Trianon esetében a
mindentvisszá-tól a
leszarom-ig terjednek. Persze a tájékozottság sem mindig hatékony oltóanyag a téboly ellen, hiszen komoly lexikális tudást felhalmozó eszelősök is szép számmal bizniszelnek a Trianon-piacon (lásd pl. a
trianon.hu-t, ahol komoly linkgyűjtemény is található). Nem tudjuk megkerülni azt a kérdést, hogy vajon a puszta ismeretátadáson túl kell-e bármit csinálnia a történelemtanárnak, ne adj' Isten
nevelnie. Mit kezdjen a saját világnézetével a tanteremben, ahol, ha már becsukta maga mögött az ajtót, tulajdonképpen - tanterv, igazgató ide vagy oda - azt csinál, amit akar? Mi a dolga egy történelemtanárnak? Mi a feladata a történelemtanításnak úgy általában?
Nyilvánvaló, hogy bizonyos alapvető információkat át kell adni, méghozzá maximum középiskolás fokon. Trianon példáján: nem kell feltétlenül minden felnőtt, ivarérett magyar állampolgárnak tudnia, hogy ki volt
Drasche-Lázár Alfréd, de azt, hogy milyen területeket veszített el az ország - beleértve a hozzávetőleges lélekszámot -, nem árt tudni (a
vörös térkép már határeset). Direkt nem azt írtam, hogy
illik tudni, hanem azt, hogy
nem árt, mert ez praktikus tudás: legyen az embernek egy képe arról, hogy mekkora horderejű trauma érte akkor az országot, mert így a jelen is könnyebben megérthető. És nem utolsósorban: kisebb eséllyel dőlünk be a mellét két féltéglával verő nemzeti mitológiának, ha tudjuk: noha a döntés igazságtalan és fájdalmas volt, az ország feldarabolását nemigen lehetett elkerülni.
De nem pusztán ismeretközlésről van szó, a történelemtanítás szerintem több, mint jó értelemben vett ismeretterjesztés. Ezt a többletet szokták
nevelésnek hívni, ami az én értelmezésemben a felnőtt életre való felkészítést jelenti. A felnőtt élet pedig - a nyilvánvaló biológiai sajátosságokon túl - elsősorban abban különbözik a gyerekkortól, hogy az embernek nap mint nap önálló döntéseket kell hoznia, és ezeket a döntéseket más - például a szülő - nem hozza meg helyette. Továbbá neki kell vállalnia a következményeket is, ő tartozik értük felelősséggel. Fokozatosan rá kell kapnia ennek a felelősségnek az ízére. Ahhoz pedig, hogy dönteni tudjon, ki kell fejlesztenie egyfajta egészségesen működő ítélőképességet, rá kell szoknia az önálló gondolkodásra. Így lesz képes arra, hogy konkrét döntéshelyzetekben - az áruhitel-felvételtől kezdve az országgyűlési választásokon való szavazásig - megkülönböztesse egymástól a lényeges és a lényegtelen dolgokat.
Ennek az elsajátításához azonban nem elsősorban információ-átadásra van szükség, hanem mintára, személyes példaadásra. A tanulás leghatékonyabb módja ugyanis az utánzás, ezt már egy kisgyereken is kiválóan meg lehet figyelni, de magasabb szinten is, például a felsőoktatásban: a szemináriumok, gyakorlati órák és szakmai gyakorlatok során gyakran többet lehet tanulni, mint az elméleti előadásokból.
Az önálló véleményalkotás felnőtt módra c. tantárgyat is akkor lehet megtanulni a történelemórákon, ha a diákok látnak egy jól működő mintát. Magyarul, hogy ha a tanár nem egyszerűen előadja, hogy mi történt, hogy történt, miért történt, hanem a saját véleményét is elmondja. Persze nem kényszerítheti rá a meggyőződését a diákjaira, és meg kell engednie, sőt, bátorítania kell őket, hogy ők is mondják el a véleményüket, adott esetben alakuljon ki vita. Ehhez viszont mindenképpen szükség van arra, hogy a tanár ne takarékoskodjon a maga világnézetével, mert így adhat példát arra, hogy hogy egy felnőtt ember hogyan fogalmazza meg felnőtt módra az álláspontját. Ha a diákok azt látják, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga, nem kell szemérmeskedni, akkor ők is bátran megfogalmazzák a saját gondolataikat. Egyáltalán, lesznek gondolataik.
Egy ilyen tanár - különösen középiskolában, ez a legfogékonyabb életkor ilyen szempontból - valószínűleg egy életre szóló nyomot hagy a diákjaiban. Az sem baj, ha nem is mindig pozitív nyomot. Nekem is volt középiskolában egy ilyen tanárom - igaz, nem történelem-, hanem magyartanár -, aki minden egyes alkotóval, művel, korszakkal, stílusirányzattal kapcsolatban nagyon markáns véleményt fogalmazott meg, nem ritkán az érzékenyebb lelkű, vagy egyszerűen csak más véleményen lévő diákok őszinte megrökönyödésére. Utólag már azt mondom, sokszor valószínűleg provokált annak érdekében, hogy fogalmazzuk meg a véleményünket. Én nagyon sok világnézeti, ízlésbeli kérdésben nem értettem vele egyet, nagyon nem, ennek megfelelően már-már késhegyig menő vitáink voltak. Ízig-vérig a felvilágosodás embere volt, meggyőződéses baloldali racionalista gondolkodó, vallását gyakorló ateista, ami az én akkor épp formálódó világnézetemnek nagyjából az ellentétét jelentette.
De metszően okos volt, remek vitázó, és megtanított arra, hogy gyakran pont az olyan embertől lehet a legtöbbet tanulni, aki a világról másképp, sőt ellentétesen gondolkodik. Mert egy ilyen helyzetben nincs akolmeleg, nincs hátradőlés, hogy itthon vagyok, az enyéim között: kemény vitákban, érvről-érve haladva kell az embernek nagy keservesen kikalapálnia a saját gondolatait. És elviselnie, hogy menet közben néhányról esetleg kiderül, hogy nem ér semmit, el kell dobni, vagy legalábbis alaposan át kell gondolni. De amit megvéd, az az övé, és nemcsak azért, mert olvasta valahol, hanem azért, mert megmérettetett és nem találtatott könnyűnek.
És ehhez kell az is, hogy ezeket a gondolatokat valamivel vagy valakivel
szemben meg kelljen fogalmazni és meg kelljen védeni. A jó tanár épp ezért tulajdonképpen ellenség, aki azon dolgozik, hogy elsajátítsd azokat a készségeket, amelyek birtokában le tudod győzni. Nem tudom, hogy összefügg-e ezzel, de a magyartanárom a tanórákon kívül - igaz, gyakran az órákon is - kifejezetten ellenszenves alak volt. De ez voltaképpen lényegtelen, mert egy életre szóló mintát adott az önálló gondolkodásra és ezeknek a gondolatoknak a kifejezésére.
Mindennek persze a világnézeti semlegesség és a polkorrektség elvéhez nem sok köze van, hiszen egy ilyen tanár nem tart egyenlő távolságot minden lehetséges véleménytől és világnézettől. Ez Magyarországon, ahol az emberek valami Kádár-korból ittmaradt álszemérem folytán még mindig sokszor idegenkednek attól, hogy a véleményüket bátran felvállalják, nem túl népszerű hozzáállás. Pedig az az érdekes, hogy a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény 19. §
d) pontja épp valami ilyesmit mond: a pedagógust megilleti az a jog, hogy
"saját világnézete és értékrendje szerint végezze nevelő, illetve nevelő és oktató munkáját, anélkül, hogy annak elfogadására kényszerítené vagy késztetné a gyermeket, tanulót."
Ez mintha pont azt akarná körülírni, amiről a bejegyzés szól (vagy legalábbis megteremteni a feltételeit).
Persze a puszta jogszabályi rendelkezésnél jóval többre van szükség. Mindenekelőtt intelligenciára és bátorságra. Nagyon szűk az a mezsgye, amin a tanár ilyenkor egyensúlyozik: úgy kell karakán véleményt megfogalmaznia, hogy közben egy pillanatra se tűnjön úgy, hogy amit elmond, az kötelező bárkire nézve, ne adj' Isten a tananyag része. Másrészt a dolog csak úgy működik, ha a diákok is elmondják, amit gondolnak, ehhez viszont megfelelő légkört kell teremteni.
És nem csak a tanórákon. A tanár bátorsága, az, hogy a szellem valóban szabadon szolgáljon, legalább ennyire fontos. Merjen őszintén megnyilvánulni, ne kelljen attól tartania, hogy pl. politizálással, a diákok káros befolyásolásának szándékával vádolják. (Ez persze messzire vezet, hiszen végső soron egy őszinte és egészséges közélet létét feltételezi.) És főleg: semmilyen módon ne legyen megfélemlítve, sőt, érezze azt, hogy a tanári munkát a társadalom, sőt, az állam megbecsüli. Anyagilag, erkölcsileg, mindenhogyan.
A tanári pálya pedig mostanában a legkevésbé megbecsült szakmák közé tartozik. Anyagilag, erkölcsileg, mindenhogyan. Őszinte és egészséges közéletről se nagyon hallottam mostanában, legalábbis a belföldi hírek között. Úgyhogy, azt hiszem, egy darabig még marad a
mindentvisszá-tól a
leszarom-ig terjedő skála. És nemcsak Trianont illetően.
(A tanár mint ellenség témához mindenkinek ajánlom Orson Scott Card Ender's Game c. regényét, különösen Ender Wiggin és Mazer Rackham figuráját. A regény magyarul Végjáték címmel jelent meg. A képet a sulinet.hu-ról vettem, köszönet érte.)
