Éppen megörültek volna az életüket a rendszeresen bekövetkező kampányidőszakok kényelmesen eligazító rendjében élő, a közéleti vitákat egy közepesen jó akciófilmhez illő átéléssel figyelő hír- és politikafüggők, amikor a múlt héten kiderült, hogy a tengerentúli Kim Lane Scheppele alkotmányjogász, a magyar demokrácia távoli de kitartó őre öt részes elemzés-sorozatot készül publikálni a közelgő országgyűlési választásokhoz kapcsolódóan. Az előbbiekben jellemzettek ilyenkor – politikai preferenciájuktól függetlenül – nem bírnak magukkal az izgalomtól, rögtön posztolják, e-mailezik, whatsappezik a hírt, újra és újra rákattintva a forrásul szolgáló weboldalra várják a fejleményeket, reménykedve kicsit abban is, hogy az újabb és újabb dózisok között eltelik azért néhány nap, ami újra és újra lehetőséget ad a tengeren túli és inneni demokrácia-szakértőknek az ország (persze Magyarország) múltja, jelene és jövője, hányattatásai vagy éppen sikerei megvitatására.
Farkas Anikó írása
Sajnos azonban e tekintetben csalódniuk kellett, mert a magyarul szerencsétlenül korán megjelent első rész után Paul Krugman blogjára már másnap reggel szinte egyszerre (8:24 és 8:50 között) kikerült a sorozat mind az öt epizódja angol nyelven. (A magyar kiadás a már helyrehozhatatlan következetlenség ellensúlyozásaként mégsem egyszerre, hanem gondosan napokra tagolva közölte az írásokat.) Ez az előbbiekben jellemzetteknek – néhány kivételtől eltekintve – jól el is vette a kedvét a szöveg ilyen vagy olyan céllal történő ízekre szedésétől, a reakciók és ellenreakciók megfogalmazásától, tételmondatok kiemelésétől, pro és kontra véleményektől, támadásoktól és védekezésektől. Maradt a néhány tízezer karakteren való bosszankodás, vagy éppen egyetértés, de a szinte csak választási kampányok idején átélhető katarzis bizony elmaradt.
E jelenségnek az egyik oka nyilvánvalóan az, hogy Scheppele-nek a megszámlálhatatlan tévedés és ténynek álcázott félrevezetés mellett egy valamiben feltétlenül igaza van: „hacsak valami igazán meglepő fordulat nem következik be, a kormányzó párt jó eséllyel újra megnyeri a választásokat”. A másik oka viszont valószínűleg az, hogy mára nem csak a jobboldali törzsközönség, hanem – Gyurcsány Ferencet leszámítva – a baloldal is belefáradt, vagy inkább belefásult az állandó és hisztérikus demokrácia-féltésbe, de ne zárjuk ki a lehetséges magyarázatok közül, hogy már az Összefogás (azóta már Kormányváltás - a szerk.) pártjai sem hiszik el komolyan, hogy várható vereségük a választási szabályok alakulásával bármilyen összefüggésben állna. Nem csak abban nem hisznek azonban őszintén, amit elutasítanak, hanem ami ennél súlyosabb, azt sem találták ki eddig, mit akarnak helyette. De ez egy másik, hosszabb írás témája lenne.
Scheppele-t ugyanakkor e tények nem zavarják, és a már jól bevált eszközökkel – saját szakértői imázsával, más szakértőkre hivatkozással, az elnyomott belső (vagyis magyarországi) forrásoktól származó rémtörténetekkel, a jogszabályok koncepciózus átírásának sugalmazásával és más összeesküvés-elméletekkel – alapozza meg az óvatlan olvasó számára a fondorlatos és kegyelmet nem ismerő diktatúra látszat-választásának képét. A nyomaték kedvéért sorra veszi, hogy e látszat-demokráciában olyan elképesztő esetek fordulhatnak elő, mint például az, hogy (1) a választópolgár önként lemondhat a választási hirdetésekhez való hozzájutás lehetőségéről, és e lehetőségről a választási szervek még értesítik is előzetesen, így nem juthat hozzá elegendő mennyiségű információhoz a JÓ döntés meghozatalához; vagy éppen az (2), hogy a hazánkban élő nemzetiségek tagjainak szóló tájékoztató „összezavaró nyelven” („on confusing language” – érdekes ezt ezt a magyar nyelvű tájékoztatóra vonatkozóan angolul, egy amerikaitól olvasni…) tartalmazza csak, hogy a regisztráció nem kötelező számukra. Értem én, hogy az NSA újonnan megismert gyakorlata fényében a magánszféra védelme mellett legelkötelezettebb alkotmányjogászok is átgondolják korábbi túlzottan liberális álláspontjukat, de azért na. Bírálatai megfogalmazása közben Scheppele a szemét lesütve (vagy inkább szándékosan becsukva) nem hajlandó tudomást venni arról, hogy a még 1990 előtt nagykorúvá vált magyar választópolgároknak talán egészen más elképzelésük is lehet például arról, hogy káros vagy helyes, ha minél több szereplő mérettetheti meg magát a politikai versenyben, de arról sem, hogy európai demokráciákban olykor a kormányzati stabilitás többet ér a tiszta arányosságnál.
Az előbbi példákon túl is féligazságokból kifordított félhazugságok, dicséretnek álcázott kritikák, elhallgatott tények jellemzik a jogászprofesszornak álcázott publicista elemzésnek álcázott írását. A szerző magyar történelem és európai kultúra iránti fogékonyságát jól mutatja, hogy két téma kapcsán különösen erős indulatokat és értetlenséget tapasztalhatunk: a határon túli magyarok választójoga kapcsán, valamint a pártok külföldről történő támogatásának tilalmát illetően. Nekünk azonban elegendő e furcsaságok helyett a professzor asszony két mondatára figyelnünk. Az egyik, amelyben elismeri, hogy az ellenzék győzelme végső soron „in theory” lehetséges lenne, csak éppen „in virtualy is impossible”, a másik pedig amelyben megállapítja, hogy „az ellenzék akkor is veszít, ha nyer” – ami egy helyesebb megközelítésben úgy hangzik, az ellenzék is csak (azzal) nyerhet, ha veszít.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
