A magyarok eddigi története három nagy szakaszra bontható. Az első a kezdetektől az államalapításig, a második az államalapítástól a mohácsi vereségig, a harmadik a mohácsi vésztől a rendszerváltásig tart. Az első két nagy korszak a megerősödésé, a gyarapodásé, a növekedésé és az önállóságé. A harmadikat azonban az önállóság tartós elvesztése, területveszteségek, kiegyezések, a túlélés érdekében tett erkölcsi kompromisszumok, az életerő, a lakosságszám meg-megcsappanása, valamint a nyertes csatákat beárnyékoló vesztes szabadságharcok és háborúk jellemzik.
Németh Endre írása
Szokás úgy tartani, hogy a magyarság igazi történelme Szent István művével kezdődik, és hogy az igazi választóvonal az államalapítás előtti és utáni idők közt húzódik. Ám érdemes egy más nézőpontból is megvizsgálni a kérdést: azt megnézni, hogy melyek azok a főbb jellemzők, melyek közösek az első két korszakban. Valamint, hogy a magyar kultúra ősi kulturális hagyományainak milyen üzenetei vannak a mai ember számára.
A két sikeres korszak
A két sikeres korszak egyaránt egy civilizációs váltással kezdődik. Mai tudásunk szerint a magyar nép kialakulása a sztyeppei életmódra való áttéréssel, míg a második korszak egyértelműen a sztyeppei civilizációval való szakítással és a keresztény Európához való csatlakozással kezdődik.
A magyar nép nyelvrokonai közül elsőként ül lóra és szekérre, készít vaseszközöket, tér át a nomád vagy félnomád állattartó életvitelre. Az államalapítással aztán véglegesen letelepedtünk, elhalkultak a táltosdobok. Magyarország a nyugati kereszténység keleti védőbástyája lett.
A két nagy történelmi döntés hosszú távú eredményét csak azokkal a népekével hasonlíthatjuk össze, akikkel együtt indultunk, de ők valamiért vagy csak később, vagy egyáltalán nem léptek arra az útra, amelyre a magyarok. Rajtuk keresztül tudjuk igazán lemérni, „mi lett volna, ha”. Mi történt volna, ha nem csatlakozunk előbb az íjfeszítő népek nagy családjához, később pedig a keresztény Európához.
Legközelebbi nyelvrokonaink, a hantik és a manysik – akik szerencsétlenségükre Szibéria legnagyobb gázmezői fölött vadásznak –, együttesen is mindössze ötödannyian vannak, mint a csángók, és kihalásuk sajnos a közeljövőre prognosztizálható. Finnország pedig – a kevés politikai és gazdasági sikertörténet egyike az uráli népek között – alig százéves államisággal rendelkezik. Vélhetően a finnek rendkívüli izolált földrajzi helyzetének is nagyban köszönhető, hogy a finn kultúra az önálló államiság majd ezer éves hiánya ellenére is kiváló egészségnek örvend.
A hunoknak, avaroknak, besenyőknek, kunoknak, úzoknak pedig hiába volt nemritkán a történelmi Magyarország méretét sokszorosan meghaladó birodalmuk és katonai erejük, ma már azt sem tudjuk legtöbbjük esetében, hogy milyen nyelvcsaládba tartozó nyelvet beszéltek. Az ázsiai hunok még viszonylag „szerencsések”, mert a kínai forrásokból néhány tucat hun szó rekonstruálhatónak tűnik, de az avarok és a besenyők nyelvéről már lényegében semmit sem tudunk.
Mindezek alapján, bár István király átalakításai bizonyosan fájdalmasak voltak, de mai szemel nézve szükségszerű és jó döntéseknek látszanak.
Az első két nagy és sikeres korszak közötti legnagyobb különbség tudásunk mélységében van: sztyeppei hagyományainkról, történelmünkről már alig tudunk valamit. Hamvas Bélának az aranykor végéről szóló legendás sorait nyugodtan alkalmazhatjuk István király művére is. Az államalapítást „megelőző és követő kort csaknem kitapintható függöny választja el; hogy mi az, ami a függöny előtt, mifelénk van, világos; azt, ami a függöny mögött van, találgatni kell. Az emberi személyek rohamosan valószerűtlenné válnak. Az események körvonala elmosódik.”
Az alábbiakban mégis három olyan hagyományát vizsgálnám a magyar kultúrának, amelyek egyértelműen a sztyeppei alaprétegből, vagy még korábbi időszakból származnak, átmentek a kereszténység szűrőjén, és a mai napig érvényes mondanivalójuk van.
Ez a három hagyomány pedig népmeséinkből, népzenénkből, valamint őseinknek a hatalomhoz való viszonyából olvasható ki.
A népmesék üzenete
A magyar népmesék egy rétege, – például az égigérő fa meséje –, bizonyosan igen régi, felépítése és motívumai alapján jóval korábbi a honfoglalásnál. Lássuk, milyen világképet tár a gyerekek elé, a felnőtté válás milyen idealizált folyamatát mutatja be a felnövekvő nemzedék számára ez a mesetípus!
Mesénk a felnőtté válás első lépésével, egy konfliktushelyzettel – lopják az aranyalmát –, és egy feladat megoldásával – a tolvajlás megakadályozásával – kezdődik. A feladatot önállóan, távol a szülői háztól, ahol a madár se jár, az égigérő fa tetején, a sűrű, kerek erdő közepében kell megoldani. A feladat mindig veszélyes és nehéz. A korábban próbálkozók közül már „kilencvenkilencnek karóban a feje.” A feladat megoldásához furfangra, bátorságra és küzdeni tudásra van szükség. A próbatétel során kizárólag becsületes eszközök jöhetnek szóba. A próbálkozó pedig általában a legkisebb királyfiú, egyszerű kanászlegény, vagy szegény parasztfiú.
A számtalan hasonló meséből arra lehet következtetni, hogy a sztyeppei civilizáció egy teljesítményelvű társadalom volt, nagy társadalmi mobilitással, ahol tehetséggel, tisztességgel, becsületességgel, munkával a legegyszerűbb pásztorfiúból is lehetett hadvezér. A felemelkedés lehetőségének ez az igénye pedig láthatóan továbbélt népmeséinkben a feudális Magyarországon is. Ez tehát az első hagyomány.
A népzene és István király intelmeinek üzenete
Népzenekincsünk legújabb, digitális alapú összehasonlító vizsgálatai a magyar kultúra rendkívüli integráló képességét jelzik. Juhász Zoltán, népzenész és a Központi Fizikai Kutató Intézet kutatója, 25 nép dalait, dallamait hasonlította össze egymással olyan kapcsolatokat keresve, ahol a népek közötti dallamegyezések túlmutathatnak a véletlenen. Azaz, olyan egyezéseket keresett, melyek vagy két nép közös érintkezésére, vagy egy harmadik közvetítő népcsoport mindkét népbe való beolvadására utaltak. Az a meglepő eredmény született, hogy a magyaroknak lett messze a legtöbb kapcsolódási pontjuk a 25 nép között. A magyar népdalok rokonai megtalálhatóak Norvégiában és Mongóliában, Finnországban és Anatóliában, az Észak-Kaukázusban és a Volga vidéken.
A népzenén kívül más okból is joggal feltételezzük, hogy a magyar nép egy különösen erős integráló hajlammal rendelkezett. A dél-szibériai sztyeppéktől a Kárpát-medencéig tartó hosszú vándorlás állomásain új kulturális értékeket és új népcsoportokat integrált úgy magába, hogy közben megőrizte nyelvét, kulturális integritását, de teljes vagy részleges politikai önrendelkezését is.
Valószínűleg tudatos hozzáállása lehetett őseink befogadó hajlama, és nagyon valószínű, hogy ebből a hagyományból meríthettek István királynak az Imre herceghez írott intelmei is: „A vendégek s a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén. Hiszen kezdetben úgy növekedett a római birodalom, úgy magasztaltattak fel és lettek dicsőségessé a római királyok, hogy sok nemes és bölcs áradt hozzájuk különb-különb tájakról. … Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti.”
Szövegkörnyezetében más értelmet nyer az Intelmek gyakran idézett mondata: „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő ”. Valaha erényünk volt a befogadás és az integrálás. Ez tehát a második ősi kulturális hagyományunk.
A hatalommegosztás hagyománya
Bizánci források alapján tudjuk, hogy a honfoglaló magyarokra a kettős hatalom volt jellemző. Árpád volt a politikai, és Kurszán a szakrális vezető. A nyugati kereszténység esetében Szent Ágoston alapozza meg a pápai és a királyi hatalmi centrumok elkülönüléséhez vezető politika modellt. Sok történész a nyugati civilizáció egyik fejlődési potenciálját pont ebben az egymást ellensúlyozó, egymással versengő és együttműködő, és így viszonylag gyors korrekciót lehetővé tevő kettős hatalmi centrumban látja. Nos, töredékes tudásunk alapján a régi magyaroktól sem álltak távol az ágostonihoz hasonló elvek.
Az Intelmekben az alábbi sorokat olvashatjuk. „Az uralom negyedik dísze a főemberek, ispánok, vitézek hűsége, erőssége, serénysége, szívessége és bizalma. Mert ők országod védő falai, a gyengék oltalmazói, az ellenség pusztítói, a határok gyarapítói. Legyenek ők, fiam, atyáid és testvéreid, közülük bizony senkit se hajts szolgaságba, senkit se nevezz szolgának.” Magyarán: István egy olyan központosított politikai rendszert épített ki, amely a kisebb hatalmi centrumok autonómiáját nem kezdte ki.
Az Aranybullát, amely 1222-ben született, és Európa második szabadságlevele, szokás a Magna Charta átvételének tekinteni, azonban egyértelműen belső fejlődés eredménye is. Az Aranybulla a magyar hagyományok és az Intelmek szellemében szintén a kisebb hatalmi centrumok autonómiájának a megőrzését szolgálta.
„Rendeljük, hogy évenként a szent király ünnepét … Székesfehérváron tartozunk megülni. És ha mi jelen nem lehetünk a nádor kétségkivül ott leszen helyettünk s képünkben meg fogja hallgatni az ügyeket. Minden nemesek, tetszésök szerint, szabadon oda gyülekezzenek…. Akarjuk azt is, hogy sem mi, sem utódaink bármi időben le ne tartóztassák s el ne nyomják a nemeseket valamely hatalmasnak kedvéért, hanem ha előbb megidéztették és törvény rende szerint elmarasztaltattak.”
A kisebb, autonóm hatalmi centrumok felszámolása sosem hozott semmi jót. Mivel ellenkezik az európai és a magyar hagyományokkal, hatékony nem lehet, és középtávú politikai siker reményével sem kecsegtet. (Ez nyugodtan olvasható aktuálpolitikai megjegyzésként is.)
A hatalommegosztás hagyománya tehát a harmadik, ősi és máig továbbélő kulturális hagyománya a magyarságnak.
Végezetül
Magyarország különleges ország. Egyedi. Egyedi nyelvében és kulturális örökségében. Az egyetlen egyértelműen sztyeppei hagyományokkal rendelkező európai ország. (Bulgáriát nagyon erős szláv hatás érte.) Magyarország a nyugati kereszténység legkeletibb, a sztyeppei civilizáció örököseinek a legnyugatibb tagja. A Csíki-medencétől keletre már csak elvétve vannak katolikus vagy protestáns templomok. És ha vannak, akkor is főként magyar migrációhoz köthetők.
Látható, hogy a keresztény és a pogány világ ütközetekor olyan értékek kristályosodtak ki, amelyek kiállták az idő próbáját. Ne hallgassuk el azonban, hogy a magyar kultúra sztyeppei alaprétege és a ráépülő középkori keresztény hagyomány sokáig konfliktusban álltak egymással. Nem véletlenül tudunk keveset az ősi magyar hitvilágról. A mai nemzedéknek azonban nem a konfliktuskeresés, hanem hagyományos értékeink integrálása és a modernizáció kihívásaira adott válaszadás a feladata. István király is Szűz Mária, Boldogasszony oltalmába ajánlotta országát; a törvénykezésnek, a törvények kihirdetésének, a királyi tanács összehívásának napját Boldogasszony Napjára tette, mely nap korábban pogány ünnepnap is volt. Úgy változtatott, hogy a legfontosabb értékek egy részét átemelte az új világba.
A keresztény és sztyeppei kultúra kapcsolódási pontjainak, a közös értékeknek a keresése, mint a fentiek mutatják, nem lehetetlen feladat, sőt nagyon sokáig lehet bővíteni a sort. A teljesítményelv és mobilitás, a befogadás és integráció, valamint a hatalommegosztás hagyományán túl nyilván még jópár hasonló, máig élő ősi hagyományt lehetne találni.
És hogy van-e üzenete a becsületnek, a küzdeni tudásnak, az önvédelmi és az integráló képességnek, a technikai újítások iránti nyitottságnak, a hatalommegosztás és önrendelkezés hagyományának a ma embere számára? Természetesen van. A szabad magyarokat régen ezek az értékek tették sikeressé. Minket is ezek tehetnek.
A rendszerváltással remélhetőleg lezártuk a mohácsi vereség óta tartó, az önrendelkezésünk elvesztésével járó korszakot, és újra tartósan a szabadság útjára léptünk. Az intézményi változások azonban nem képesek felszámolni azonnal az évszázados beidegződéseket. Ehhez legalább két nemzedékváltásra van szükség. Még félúton sem járunk. De már elindultunk.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
