„Ne beszéljünk róla, de mindig gondoljunk rá.” Kosáry Domokos, az Akadémia volt elnöke nyilatkozott így élete egyik utolsó interjújában Trianonról. A fel nem dolgozott traumákra adott jellegzetes reakcióként értelmezhetjük a neves történész Juhász Gyulától kölcsönzött szavait. Magyarország 20. századi történelme pedig igencsak bővelkedik a fel nem dolgozott történelmi traumákban. Húsz évvel a rendszerváltás után eljött az idő, hogy tárgyilagosan beszéljünk a viharos eseményekben gazdag múlt századról, és a családi emlékek összeérjenek egy sokszínűségében is egységes nemzeti emlékezetté.
Németh Endre írása
Kosáry Domokos a felvidéki Selmecbányán született. A selmecbányai bányászati és kohászati főiskolán tanító édesapja nem volt hajlandó felesküdni az új csehszlovák államra, így szülőföldjéről kénytelen volt távozni családjával. Az Ipoly hídján át egy kis kofferrel, gyalogosan érkeztek az új hazába. (Nem sokkal később a selmecbányai főiskola is követte volt tanárát, és kényszerűen Sopronba költözött.)
A Kosáry-család és a selmecbányai főiskola története nem számított különlegesnek: több százezer menekült érkezett abban az időben az elcsatolt területekről. Többségük – Kosáryékhoz hasonlóan – egy szál kofferrel vágott neki az útnak. A budapesti pályaudvarok hónapokig az egzisztenciájukat vesztett tömegek átmeneti szállásaként működtek. Magyarország tíz legnagyobb városából nyolcat veszített el, köztük a magyar kultúra olyan szimbolikus helyeit, mint Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Kassa és Szabadka.
A közhely igaz. A budapesti vízfej Trianon öröksége.
Trianont a széles közvélemény sokként élte meg a két világháború közötti Magyarországon. Érthető okokból. Talán még Bolgár Györgyből is előcsalogatná a szunnyadó nacionalistát, ha holnap Somogyországot a horvátoknak, Baját és Szegedet a szerbeknek, a Tiszántúlt a románoknak, Nyíregyházát az ukránoknak és a Kisalföldet Szlovákiának ítélné egy pártatlan nemzetközi döntőbíróság.
A két világháború között a revíziós politikának nem volt alternatívája. Az akkori vezetők felelőssége nem a revíziós politika, hanem a mindenáron való revíziós politikai gyakorlat folytatása volt. Az alapvető erkölcsi szempontokat és a józan mérlegelést is a revízió ügyének rendelték alá. A parlamentáris hagyományokkal rendelkező Magyarország számára a totalitárius Németország vállalhatatlan partner volt. Horthy számára a háború kirobbanása előtt még világos volt, hogy az angolszász hatalmak óriási tartalékokkal rendelkeznek és egy elhúzódó német-angolszász konfliktusban az angolszászok az esélyesebbek. A revízió érdekében mégis a náci Németország mellett kötelezte el magát. A következmények ismertek.
Joggal ítéli el most az utókor a két világháború közötti revíziós politikai gyakorlatot. Azonban a dualizmuskori magyar politikai elit Trianonért való hibáztatása tévedésen alapszik. Az akkori magyar politikai elit valóban nem érzékelte a nemzetiségi kérdés súlyát, enyhe asszimilációs politikát folytatott és természetesnek vette a magyar elsőbbség elvét a Kárpát-medencében. De ez legfeljebb a mai szemmel számít ön- és közveszélyes nacionalizmusnak. Tisza Istvánék egyáltalán nem tűntek ki a korabeli Közép-Európában nacionalizmusukkal. Tisza még Eduárd Beneshez képest is toleránsnak számított nemzetiségi kérdésekben, a későbbi román és a délszláv királyságban uralkodó megközelítéshez képest pedig egyenesen ultraliberálisnak volt mondható.
Trianon előtt a magyar politikai elit egyetlen döntő hibát követett el, és az nem a nemzetiségi politika volt. Hanem az, hogy a magyar katonai alakulatok – ahogy az később a II. világháborúban is történt – nem a hazát védték, hanem nagyhatalmi játszmák részeként nemzetközi színtereken teljesítettek szolgálatot. A háborúba való belépéskor ez még tulajdonképpen érthető volt, mert a kiegyezéssel létrejött duális hatalmi struktúrában nem volt önálló magyar külügy és hadügy. A monarchia elkerülhetetlen bukását látva Károlyi Mihálynak azonban már teljes erejével egy ütőképes hadsereg felállításával és az ország katonai védelmével kellett volna foglalkoznia. Ehelyett hadügyminiszterével, Linder Bélával együtt szerencsétlen megnyilatkozásaikkal és döntéseikkel demoralizálták a hadsereget.
Amúgy Károlyi reformszándékai egyértelműen progresszívak és pozitívak voltak, de tökéletesen rossz pillanatban próbálta megvalósítani azokat. Azt, hogy Magyarországon ekkor még lett volna önvédelmi potenciál, meglepő módon a Magyar Vörös Hadsereg bizonyította be a a Károlyi-kormány bukása után, amikor sikeres katonai akciókat hajtott végre a Felvidéken. A Párizs környéki béke másik nagy vesztese Törökország lett volna, de Kemál Atatürk honvédő háborúban elérte, hogy Anatólia teljes egészében Törökország része maradjon.
A történelmi Magyarország, a Habsburg Birodalomhoz hasonlóan soknemzetiségű birodalmi keret volt. Szétesésese a nemzetállamok korában törvényszerűnek tekinthető. Az viszont már nem volt törvényszerű, hogy a magyar nemzetiségűek közel harmadát az utódállamokhoz csatolták. Az elcsatolt magyarok több mint fele közvetlenül a trianoni határok másik oldalán, a trianoni határokon belül maradt magyarokkal egy tömbben élt. A trianoni békeszerződés kárvallottja a magyar nép volt, de az új határokkal az egyetemes emberi értékek és Európa stratégiai érdekei is sérültek.
A Párizs környéki békék ugyanis köztudottan destabilizálták Közép-Európát. Az egymással civakodó és egymás ellen kijátszható kisállamokkal egy olyan katonapolitikai űr jött létre a térségben, amely valósággal beszippantotta ide előbb a náci Németországot, majd negyven kövér évre a Szovjetuniót. De maguk az új államok sem állták ki az idő próbáját. Csehszlovákia békésen, Jugoszlávia polgárháborúban hullott darabjaira. Az egyedüli sikertörténet Románia. A román asszimilációs politika elérte célját. Románia ma már –Székelyföld kivételével – homogén nemzetállamnak tekinthető.
A trianoni békeszerződés a határ mindkét oldalán negatív folyamatokat indított be. Mi hajlamosak vagyunk csak a magyar tendenciákra figyelni, pedig az utódállamok sem jártak jobban. Az utóbbiak önigazolást kerestek, és biztosítani akarták, hogy szerzeményük immár örökre övék maradhasson.
Romániában állami rangra emelték a „sumerológiát”. A román őstörténet homályos szakaszait a dáko-román elmélettel próbálták áthidalni. A Belgrád központtal létrehozott, és a két világháború között a szerb király fennhatósága alatt álló Jugoszláviát a szerb dominancia jellemezte. Ez a kreáció a nagyszerb nacionalizmus melegágyának bizonyult, amely a II. világháború utáni Európa egyetlen és igen súlyos háborús konfliktussorozatába torkollott. A szlovákok pedig hiába állnak kulturálisan és habitusban – a lengyelek és a horvátok mellett – a legközelebb a magyarokhoz, a szlovák nacionalizmus bizony még évtizedekig mérgezheti a magyar-szlovák viszonyt.
Az önigazoló ideológiák természetüknél fogva rendre gyakorlati cselekvésben végződnek. Az utódállamok kivétel nélkül erőteljes asszimilációs politikát folytattak. Az etnikai arányok megváltoztatásának békés eszköze a betelepítés, erőszakos eszköze a kitelepítés, esetenként a tömeges likvidálás vagy „szibériai táboroztatás” volt. Erdélybe és a Vajdaságba közel annyi embert telepítettek az elmúlt kilencven évben, mint amennyi eredetileg ott élt a békeszerződés pillanatában. Erdélyből nyomtalanul eltűnt a nyolcszáz éves szász kisebbség. A Vajdaság etnikai sokszínűsége hasonlóképp ma már a múlté. Romániában a magyar kisebbség Székelyföld kivételével az eltűnés küszöbén áll. Ha ez mégsem következik be, akkor az olyan embereknek lesz köszönhető, mint Böjte Csaba vagy Sólyom László.
Mi Trianon üzenete a ma embere számára?
Először is az, hogy ha Magyarország egy fontos keretet jelent az életünkben, akkor áldozatot kell hoznunk érte. Általában csak annyit, hogy befizetjük az adókat. De vannak olyan pillanatok – szerencsére nagyon ritkán –, amikor fegyveres önvédelemre van szükség. Ha ezt a pillanatot nem ismerjük föl, és nem cselekszünk, akkor később a lehetőségek jelentősen beszűkülnek.
Másodszor az, hogy hibás az a katonapolitikai stratégia, amely Magyarország önvédelmét kizárólag szövetségesi viszonyaira alapozza. Ez a stratégia az elmúlt száz évben minden alkalommal megbukott erkölcsileg is, és soha nem volt képes megvédeni hazánk elemi érdekeit. Magyarországnak morális alapokon álló, önálló önvédelmi potenciálra is szüksége van.
Harmadszor az, hogy a történelem irracionális elemeket is tartalmaz. A magyarellenességhez nincs szükség magyarokra. Trianon nemcsak a magyaroknak, hanem Trianon nyertesei számára is feldolgozandó traumát jelent. Kassán – érdeklődés hiányában – már régen nem lesz magyar iskola, amikor még mindig jelentős magyarellenes csoportok lesznek a városban.
Negyedszer az – ahogy Koszovó példája is mutatja –, hogy jobban oda kell figyelnünk a demográfiai folyamatokra. Hosszú távon az ember sokkal erősebb a fegyvereknél és a gazdaságnál. Szerencsére. Magyarországon például a roma integráció és a gyerekvállalási kedv ösztönzése most a stratégiai feladat.
Végezetül, van egy ötödik üzenete is Trianonnak a ma embere – nem csak a magyarok, hanem minden európai - számára. A jelenlegi demográfiai folyamatok alapján ugyanis reális fordulat, hogy Európa a távoli jövőben három nagy tömbre bomlik: Bécstől Walesig lesz Mohamedland, Szlovákiától Bulgáriáig Romaland, és az Ukrajnától Vlagyivosztokig terjedő térséget szláv testvéreink népesítik majd be. A jelenlegi államok területi egysége nem lesz feltétlenül veszélyben, azonban politikai és kulturális folytonossága annál inkább. És bizony az is felérne egy kisebbfajta Trianonnal, ha a pozsonyi parlamentben a lovári lenne a hivatalos nyelv, az Eiffel-toronyból pedig a müezzin hangja szólna.
Ajánlott írások Trianon kapcsán:
Birkózás a történelemmel (Antall György)
Versailles, Nagy-Trianon palota, 1920. június 4. (Antall György)
