Nagyon szeretnék egy olyan világban élni, ahol a törvények viszonylag lazák, ugyanakkor az emberi viselkedést nem csak a törvények, hanem az illemszabályok (manners), szokások szigorúan korlátozzák. Jellemzően az, hogy az ember a saját testével mit csinál, az utóbbi kategóriába tartozna: nem kellene törvénynek szabályoznia, ha szigorú szokás, illem, szégyen és kiközösítés szabályozná. A mai világ viszont sajnos nem így működik. Mi következik hát ebből?
Egy laza törvényekkel, de szigorú szokásokkal vezérelt világ egyszerűen egészségesebb lenne, mert hiszek benne, hogy szoros korlátokra szüksége van az embernek, hogy az élet szűk, egyenes ösvényeiről ne tévedjen le, ugyanakkor alapvetően egy rugalmasabb, alkalmazkodóképesebb, organikusabb, élőbb módon kellene ezt csinálni, mint egy precízen kodifikált, szoftverszerű, szervetlen törvény. A szokások, az illem, az íratlan szabályok jellemzően ilyenek voltak, amikor még működtek – rugalmasak voltak, változtak, alkalmazkodtak; nem nyíltan és deklaráltan. A közhangulat, mint olyan, tapinthatóan hullámzott, szavak mást és mást kezdtek jelenteni, és mivel ez nyelvi fogalmakba precízen nem önthető folyamat volt, hanem „érezni” kellett, remekül idegesítette a precízkedő értelmiségieket, ami alapvetően feature, nem bug.
100-120 éve az illem, szokás és közvélemény hatalma még működött – miközben Stefan Zweig szerint az írott törvények annyira lazák voltak, hogy kb. útlevél nélkül lehetett utazni Indiába, bárki minden jogi eljárás nélkül tarthatott revolvert az asztalfiókban, és valóban nem létezett az illegális drog fogalma sem, ugyanakkor a szokások annyira szigorúak voltak, hogy már szinte az is elképzelhetetlen volt, hogy valaki ne a társadalmi osztályának megfelelő öltözetben korzózzon vasárnap.
Ez azért volt lehetséges, mert volt egy nagyon-nagyon aktív közösségi, társasági élet, és a szokások megszegését kiközösítéssel büntették; az embert egyszer csak nem hívják meg többé: polgárembernek ez tragédiával ért fel. A megszégyenülés nagyon-nagyon fontos dolog, a „hogy nézek én ezután a barátaim szemébe?” nagyon súlyos kérdés volt.
Tudom, hogy a liberálisoknak ez sem tetszett – John Stuart Mill írta, hogy a közvélemény zsarnoksága rosszabb tud lenni a törvények zsarnokságánál, hát az alól is emancipálni akarta az embereket, figyelmen kívül hagyva, hogy a közvélemény hatalmát pontosan maguk az emberek generálják, tehát hogyan is lehetne a népet saját maga alól felszabadítani?
Az a baj, hogy... mégis sikerült.
Pedig a közvélemény zsarnokságára pontosan azért volt szükség, hogy a törvényekére ne legyen.
Így aztán most egy olyan világban élünk, ahol nincsen az illemnek, a szokásnak, a közösségi íratlan szabályoknak, a kiközösítés fenyegetésének, a szégyennek hatalma.
Ma mindent szabad, amit törvény nem tilt – úgy értve, hogy mivel közösségi élet praktikusan nincsen, az embereknek nem szükséges mások véleményét a saját döntéseikben figyelembe venniük. Mert nincs közösségi retorzió, nincs kiközösítés, nincs szégyen, nincs a törvényen túl semmi sem.
Ez a baj. Ezért vagyunk kénytelen minden olyan vackot törvényekkel szabályozni, amit régen szokásokkal is lehetett.
Jellemzően ebbe a műfajba tartozna a céltalan hedonizmus. Alapvető fontosságú ugyanis, hogy az emberek értelmes, nagy célokért éljenek, és sikerekben és eredményekben és győzelmekben találjanak kielégülést, nem pedig az agyuk élvezetközpontjának közvetlen birizgálásában.
Nem azt állítom, hogy nincs sok ember, akinek a kettő egyszerre is működik. Tudom, hogy vannak sikeres hedonisták. Vannak drogfüggő tudósok – Erdős Pál, a világ valaha élt egyik legjobb matematikusa annyi fürgét tolt, hogy a hájperszpészen levágnák a három keményet, riszpektből. De ha X mennyiségű boldogsághormon kibocsátásához keményen meg kell dolgozni, vagy pedig egy gombnyomással, szúrással, pipával is elérhető, akkor a legtöbb embernél, hosszú távon az utóbbi fog nyerni, mert a szubjektív érzet szempontjából a költség/haszon aránya jobb.
Ha érdekeink és elveink ellentétben állnak egymással, előbbiek hajlamosak az utóbbiakat hosszabb távon ledarálni. Ha minden nap kint heverne az utcán egy húszezres, érdekem azt diktálná, hogy felvegyem, elveim azt, hogy ne, így ellenállnék egyszer, tízszer, százszor, de előbb-utóbb elfogyna az akarat. Ezért imádkozzák a hívő emberek is, hogy ne vigy minket a kísértésbe, ne engedd, hogy kísértésbe essünk – mert az ember csak egy darabig tud ellenállni a kísértéseknek.
Ha fogyni akarsz, ne tarts tortát a hűtőben, mert ha ott marad, előbb-utóbb sikerül ürügyet találni a megevésére. Egyszerű ez. Ugyanez a probléma az ipari mennyiségű, egy kattintással elérhető pornóval: könnyű mondani, hogy ne nézze, akinek ellenkezik az elveivel, de megvalósítani már nehezebb – a magánéletünkre gyakorolt romboló hatása viszont ugyanúgy hatni fog.
Az elv, az erkölcs, a meggyőződés, a racionális döntés nem arra való, hogy az ember a végtelenségig ellenálljon a kísértéseknek, hanem hogy amíg tart az akarat üzemanyagából, addig eltávolítsa a környezetéből a kísértéseket. A fogyókúrázó addig adja oda a tortát a szomszédnak, ameddig még tart az akaratból.
Zseniális módszer – és persze van már rá „app” is –, hogy a fogyókúrázó a barátaival fogadást köt, hogy ha nem megy le három hónap alatt egy tízes, fizetek nektek valamekkora összeget.
Azt mutatja ez, hogy nincs olyan, hogy egyén, egy-én, hogy individuum, in-dividuum, azaz oszthatatlan én, hanem igenis „oszthatóak” vagyunk, legalábbis kettő darab döntéshozó centrum van bennünk, van egy hosszú távú racionális, amelyik eldönti, hogy pl. fogyni akar, és egy rövid távú ösztönös, amelyik csak azzal törődik, hogy most, most van étvágyam, és a fenét érdekli, hogy holnap mi lesz. Életünk gyakran e kettő küzdelméről szól. A racionális énnek egyetlen előnye van a meccsben – kialakíthat a maga számára olyan szabályokat, amelyek eltávolítják a rövid távú ösztönös én környékéről a kísértéseket.
Az alkohol például sokkal nagyobb társadalmi tragédia, mint a fű, de pont az a jó benne, ami rossz. Hogy másnaposságot okoz, és hogy hosszabb távon tönkrevágja az embert. Így van egy ilyen beépített visszatartó ereje, ami legalább néha működik.
Ha lenne egy tökéletesen biztonságos alkoholforma (egyébként már kutatják), akkor mi a túrónak igyekezne a rövid távú ösztönös én mondjuk jelesre diplomázni, amikor annak a szubjektív jutalma X mennyiségű boldogsághormon, amikor ugyanaz a mennyiség egy emberesebb dózis designerpia bejuttatásával is rendszeresen és ebben a képzeletbeli helyzetben egészségesen is elérhető? Elveink azt diktálnák, hogy ne így tegyünk, de szubjektív, ösztönös érdekeink, a boldogsághormon-gazdálkodás nem. Ezért jó valahol, hogy az alkohol annyira tragikusan ártalmas valami – mert amikor a rövid távú ösztönös én egy estét mondjuk tanulás helyett berúgással szeretne eltölteni, akkor a racionális, hosszú távú én nem csak azt mondhatja neki, hogy te hülye, megbuksz, ez nem mindig elég visszatartó erő, hanem azt is mondhatja, ha megbuksz és kukabúvár leszel, és akkor persze még többet iszol, akkor olyan leszel, mint az alkesz csövesek, akiktől undorodsz, és meghalsz ötven évesen májzsugorban. Na, ez már olyan emberesebb visszatartó erő! Ezért lenne egy testileg veszélytelenebb alkoholforma lélektanilag és társadalmilag veszélyesebb. Ezért jobb néha az, ami rosszabb. Ezért ártalmas a fű látszólagos ártalmatlansága – mert nincs ilyen, beépített visszatartó ereje. Mert a rövid távú ösztönös én azt mondja, hogy na bumm, legrosszabb esetben leszek ilyen vén hippi, mint Phil Lesh a Grateful Deadből. Az sem olyan rossz... akkor meg mire igyekezzek?
Mindennek a tudományos alapja már régóta ismert. Ma már tudjuk, hogy függőséget még csak nem is feltétlenül vegyi anyagok okoznak csak, hanem például a szerencsejáték, pornó/önkielégítés stb. is, pontosan azért, mert úgy bizergálják az ember dopaminrendszerét, hogy nem kell megdolgozni érte, így az embernek egyre kevesebb kedve van valami másért megdolgozni, mert a rövid távú ösztönös én szempontjából abból is csak egy adag dopamin lesz. Az elv és a racionális én persze mást mond, de a rövid távú ösztönös én szubjektív érdeke, ami csak a dopamin-gazdálkodásra terjed ki, a könnyebb utat akarja választani, és a racionális én nem mindig tudja legyőzni.
Természetesen vannak sikeres hedonisták. Mint ahogy vannak férfias, heteroszexuális divattervezők meg homoszexuális roma rendőrök is. Mindenre van kivétel. Csak éppen arról van szó, hogy ha lenne két nagy kontrollcsoport, két nagy statisztikai minta, akik csak és kizárólag hedonizmusukban különböznek, akkor hosszabb távon a kevésbé hedonista, tehát az ilyen könnyű utakat (drog, pia, pornó, random szex, stb.) kevésbé választó lenne sikeresebb, mert ugyanannyi mennyiségű dopamin "”ekasszírozásához” többet lennének kénytelenek dolgozni.
Persze ha más változó is eltér, akkor más a helyzet. Ha az egyetemeken könnyebb füvet szerezni, mint a gyárban, akkor persze, hogy nagy átlagban a füvesek a sikeresebbek, mert az már egy másik változó!
Ha a jó ötlet a fogyókúrázónak fogadást kötni a barátaival, és ezt sokan csinálják, elterjed, és kialakul egy ilyen általános társadalmi szokás, illem, norma, hogy az fizeti a barátainak a vacsorát, aki a legkevésbé tartotta karban az alakját az elmúlt időben, a fenti logika szerint persze ez is jó dolog. Támogatja a racionális ént a rövid távú ösztönös én megregulázásában. És pontosan ezért jó dolog, ha vannak szigorú társadalmi szokások, illemszabályok, amelyek a túlzott hedonizmust, azaz a túl könnyen szerzett örömérzetek eltúlzását kiközösítéssel, meg nem hívással, szégyennel büntetik. Egyfajta utilitarizmus ez – kellemetlen, sérti az egyén önérzetét egy bizonyos fokig, nem érezzük magunkat teljesen felnőttnek egy ilyenfajta társadalomban, de hosszú távon mindenkinek jobb lesz tőle. Segítik a rövid távú ösztönös én kilökdösését a betespedt lokális optimumokból.
Ezért tragikus, hogy a mai társadalomban nincs a szokásnak, illemnek olyan hatalma; a kiközösítésnek, a meg nem hívásnak, a szégyennek olyan elrettentő ereje, a közösségi életnek olyan fontossága, a közvéleménynek olyan „zsarnoksága”, mint 100-120 éve.
Hát ezért kell ma az efféle dolgokat sajnos a törvénynek szabályoznia. Mert más nincs – mert amit törvény nem tilt, azt ma bizony a szégyen sem tiltja. Ez a tragikus. És akkor a racionális én könnyebben elveszítheti a rövid távú ösztönös énnel vívott csatát.
Bár ne így lenne! Bár tényleg megengedhetnénk magunknak a szabadelvű törvénykezés luxusát, ahol csak a másikat bántani tilos! De ezt akkor tehetnénk meg, ha a szokás, az illem, a kiközösítés, a szégyen, a közvélemény hatalma annyira erős volna, mint egy polgári családban 1900 körül.
Mert magunkban – gyengék vagyunk.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
