"Rekorder továbbá a szekértáborok közötti klasszikus árokásásban, a szakmainak álcázott, de politikai töltetű felmérésekben, amelyek rendszerint az ÉS-ben jelennek meg és hónapokra ellátják picsogni- és rettegnivalóval a 168 Óra sajtólevelezőit."- írta az Árokásón Ács kolega, na vajon kiről?
A vörös sarokban Vásárhelyi Mária és most nekünk is kijut némi picsognivaló, miután alkalmunk nyílt elolvasni na vajon hol? naná, hogy az ÉS-ben megjelent konklúzióját a legutóbbi kutatásának a magyar nemzeti identitás jobboldali fordulatáról. Töredelmesen bevalljuk, nem vagyunk rendszeres olvasói a lapnak, le is vagyunk maradva egy számmal (a konzervatív mindig a tegnapi újságot kéri a kávéja mellé), szerencsére, mert azóta Szakály Sándor már ki is pécézte Vásárhelyi egyik ordas tévedését. Természetesen az ezer fős reprezentatív mintán végzett felmérést nem áll módunkban újból kiértékélni, nyilvánvaló adathiány okán, így az esetleges kezdeti visszásságokat nem tudjuk felróni a kutatónak, holott nyilván ilyenek nem is léteznek.
Minden igyekezetünk kudarcot vallott, hogy Ács Feri fenti alaptalan rágalmait falszifikáljuk- beletört a bicskánk. Ugyan most meg sem próbáljuk jelen kutatást elhelyezni a különböző kormányzati agendák sorában, a fundamentalista-conservo-faschistveszélytől kezdve a Látható Szélsőjobboldal Projekten keresztül a politikai baromméterig, inkább úgy teszünk, mintha egy komoly, tárgyalásra érdemes dolgozatról lenne szó (mit is gondolhatnánk egy olyan írásról, melynek elkészítését számtalan nagynevű mozaikszó finanszírozta, an unserem Geld, natürlich, sagt der Populist). Tévednénk, ha ellenpontot akarnánk képezni, Vásárhelyi tendenciózussága kapcsán csupán néhány megjegyzést ajánlunk megfontolásra.
Kezdjük rögtön a tudós pozícióján: a viták ellenére talán abban megegyezhetünk, hogy a közelebbről nem meghatározott tudósi tisztesség követelménye mindenkitől elvárható, ebbe beletartoznak a tárgyi ismeretek is. Mit kezdjünk egy olyan munkával, amely több százezer áldozatot emleget a Don-Kanyar ügyében? Amelyik a történelmi emlékezetből óhajtja kigyomlálni a reakció mindent elborító televényét, de mégsem jut tovább olyan baloldali mitologémáknál, mint a "Trianon előtti Magyarország elnyomó nemzeti politikája"? S eközben nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy hamis képzeteinket a Legnagyobb Ellenzéki Párt aprítja a közös (ős)magyar emlékezet kondérjába- ennek az egyébként bizonyításra szoruló tételnek az igazolását nem találtuk az írásban. A szerző obskúrus megjegyzéseiből a Legnagyobb Ellenzéki Párt Elnökének sziluettje bontakozik ki- tudják, mint Bush elnöké a füstből, bizonyos szeptember 11-én.
Számok vitatkozzanak számokkal, mondá egyszer egy nagy ember, s mi igyekszünk most ennek megfelelni. Vásárhelyi a progresszió defenzívába szorulásáról szól, s mivel a dolgozatban számokat is találunk, ezért le is csapunk egyre (kettőre), mint az a bizonyos gyöngytyúk: "Bár a többség ma is felmenti az árulás vádja alól, ám számottevően - 23-ról 35 százalékra - emelkedett azok aránya, akik úgy gondolják, hogy Kádárnak soha nem lehet megbocsátani, hogy elárulta a forradalmat." Pillanatnyilag gyöngyöző homlokunkat törölgetjük, nem ismervén a progresszió mai állását és ami a szerző konklúzióját illeti a "szemléleti jobbratolódásról", nem tudjuk, hogy melyik kezünkkel húzzunk az evezőn, hogy elkerüljük a faschizálódás Szkülláját, és a "Te mit tennél, Jancsi?" Karübdiszét. Gyalázatos emelkedésről van szó, s ezzel a setét bokrokból a progressziv őzikére leső zöld szempárok megszaporodásáról, avagy Kádár mégiscsak egy fasz volt, ahogy ezt Bizonyos Körök állítják? Vásárhelyi a különböző hiteket vagy narratívákat nem megérteni, értelmezni vagy magyarázni szándékozik, hanem az Ész Ítélőszéke elé rángatja a társadalmat, aztán megegzaminálja jól: az egyik része megy az álmodozók/hülyék kategóriába, a másik meg a reszkető progresszió, mert fasisztaveszély szállott reá. Tertium non datur?
Még egy problémát hadd vessünk fel a tisztesség ügyében: ki az az (evilági, hehe) Ítész, aki a dolgok hiteles, noch dazu igaz voltáról számot ad? Ki a megmondhatója, miként tekintsünk Magyarország történelmi szerepére? Legkevésbé sem a viták ellen érvelünk, sőt. A felmérés viszont láthatóan tesz ezekre a vitás kérdésekre, aber, talán inkább a vita szerepét teszi kérdésessé. Az azonnal oldódó helyes válaszok ugyanis előre készen vannak, csak a t. nép nem tanulja meg a leckét, makacskodik. A görög mitológia tájékoztat minket arról, hogy az ilyen hübrisz birtokosai csúnyán pofára szoknak esni. A stencilezett történelemből pedig köszönjük, nem kérünk. De továbbmegyünk, milyen következménye van annak, ha öt felnőttből négy szerint a hunok leszármazottai vagyunk? Vagy az efféle vélemények már nem férnek bele a lelkiismereti szabadság kategóriájába? A Kádárról való históriás énekek zengedezése belefér? És a Horthyról valóké?
Banalitás, hogy a narratívum nem igazságkritériumoknak felel meg, hanem narratív kritériumoknak, vagyis a jó történet kritériumainak. A történelemről viszont igazságkritériumokban is gondolkodunk- nehogy azt higgyük azonban, hogy a kettő élesen ellentétes egymással, vagy hogy elválnak egymástól. A magyar történelem tele van hintve mindenféle narratív konkollyal: ki ne hallott volna az olyan irracionális baromságokról, mint a Mátyás király, aki állítólag igazságos volt, aztán nehéz adókkal verte vasba a dolgozó népet, miközben bécsi polgárleányokkal hancúrozott? Vagy erről a Toldi nevű kigyúrt bunkóról, aki egy vendégoldallal hadonászott a nádor orra előtt? És ezt még akkora elmék is beszopták, mint Arany János. Búvár Kund, aki valami dugóhúzóval megfúrta a német hajókat? Lószart, mama. Szent László, aki vizet fakasztott a sziklából? Egy sziklából, hogy a túróban? Kiskorú még ez a nemzet, valljuk be, így magunk között.
A mítoszok, mondák, stb. fontosságát már a romantika előtt felfedezte Giambattista Vico, később Johann Gottfried Herder és más hozzájuk hasonló nevenincs, érdektelen alakok, mint nálunk Zrínyi vagy Vörösmarty. Újabb időkben már a tévéképernyőn is felbukkantak, olyan zugrendezők által, mint Jankovics Marcell, akinek hazug és irracionális képkockáira tekintve bizony szorongatni kezdi az ember torkát a szélsőjobboldali gombóc. A marxizáló tudásszociológiai megállapítást ("hazug legendák és mítoszok nem véletlenül születnek, és fennmaradásuk mindig jól felismerhető politikai-ideológiai érdekekhez kötődik.") már le se csapjuk. Legyen elég ennyi a végére: "A történelemről alkotott tévhitek makacs dolgok. Egyes esetekben évtizedekre, máskor ennél hosszabb időre is szükség lehet a közgondolkodásba, egyébként soha nem ok nélkül vagy véletlenszerűen, mélyen beívódott történelmi hazugságok és tévképzetek eloszlatásához." Az út hosszú lesz.