A címben szereplő utóbbi szó talán egyéni lelemény. Kifejezi azt a
bigott liberális "attitűdöt", amely még
a színvonalasabbnak tűnő konzervativizmus-kritikákban és magában
a recepcióban is lépten-nyomon felbukkan vagy eluralkodik.
Főleg, amikor a konzervatív arra szánja magát, hogy
olyasmit revizionál, aminek a
megkérdőjelezéséről a számszerű többség
hallani sem akar (vagy
amire süket). Ilyen témák
a modernség "alapelvei" vagy ezek egyik korolláriuma, a
demokratizmus.
A honi, színvonalas konzervatív (vagy konzervatőr) gondolkodásban azonban látunk némi reményt ezek jobb feltárására, amely abból ered, hogy
még vannak könyvtáraink (konkrét és metaforikus formában egyaránt). Tudunk, és akarunk még
olvasni. És
írni is.
Régóta tervezem, hogy ebből a konzervatív "könyvtárból" – amely bennünk sokkal koherensebben létezik, mint azt kívülre sikerül felmutatnunk – bizonyos részeket a weblogok világába is átvigyünk. Egy könyvtárhoz pedig – még fegyverropogás és mindenféle támadások mellett is – elsősorban a tea illik. S mivel ma
tekintettel kell lennünk arra, hogy a
valamirevaló konzervatívnak mondható körökben sincs teljes konszenzus (valamint közösnek mondható hermeneutikai bázis) olyan fogalmak körül, mint jobboldaliság, antidemokratizmus, arisztokratizmus, individualizmus vagy teokratizmus, kézenfekvőnek tűnt bevezetni ezt az egyszersmind átfogó, nem direkt módon politikai és ugyanakkor mégis körvonalazható fogalmat: teakrácia. Ezért, a fogalmak tisztázásáért alapítottuk meg a "Konzervatív Tea-Kört", egy szép tavaszi délutánon, bolondok napján, pontban délután
öt órakor, a Reakció blogjának néhány élénk gondolkodású és jó nyelvérzékű kommentátorával egyetemben, nem teljesen függetlenül a "Teátrum" fogalmától.
Mivel jelen írásban csak a fő szellemi probléma felvetése és a kihívás indokainak bemutatásáig volt szándékom eljutni, távolról sem térhetek ki minden fontos pontra. Így csak a látszólagos vagy valós frontvonalak meghatározásában rejlő hibák, vagy azok színvonaltalansága e nagyvonalú bejegyzés tárgya.
Nekünk már az állandó definíciós zavarnál kezdődnek a gondjaink. Idegesít minket, hogy ami "szabad", azt liberálisnak, ami meg "vaskalapos", azt konzervatívnak írják le. Ez egy elqúrt nevezéktan. Akkor, amikor még az sem bizonyos, hogy
beszélhetünk-e ma társadalomról egyáltalán, a napi elektronikus és nyomtatott média hányja az olyan kifejezéseket, amelyeknek az eredeti fogalmakhoz, a valóságos politológiai meghatározásokhoz köze sincs (vagy történetileg nagyon önkényes köze van).
Vegyünk csak példákat. A konzervatív nem azt jelenti, hogy valamit konzervben tartunk. Ez csak egy szó, mint ahogy a liberális is csak egy szó, és nem azt jelenti, hogy az, amit így neveznek, az szabadsággal van tele, meg száguldással, meg porséval, meg szerelemmel. Tehát
akik azt hiszik, hogy a konzervatív a kispolgárival meg a begyöpösödött-tel egyenlő, azok nagyot tévednek, amellett, hogy le vannak maradva több brosúrával. A liberalizmus egyszerűen abból él meg, hogy a nevével kérkedik, és szembeállítja magát az általa elképzelt, vaskalapos, korlátolt tökfejjel.
További nehézség, hogy mindezt akkor kell leírni, amikor baloldali miliőben olyan elképzelések forognak fenn, mint pl.
effélék vagy (vizuálisan ábrázolva)
ilyesmik. (Ebben korántsem Orbán vagy a FIDESZ védelme nyilvánul meg részünkről, sokkal inkább a pl. Orbánban ősgonoszt látók nevetségességének bemutatása.)
+ Amikor már rég nem elméleti tisztázások, hanem napi pletykák tárgyai a konzervativizmus vagy a liberalizmus szavak:
Más a konzervatívok és a liberálisok agya A konzervatívok boldogabbak Mindennek a rossz, infláló gyakorlatnak
azok a haszonélvezői, akik ilyen szavakból élősködnek: modernség, demokrácia, szabadság, felvilágosodás. Ezek olyan – vagy üres, vagy ellentmondásos tartalmú – hívószavak, amelyek pozitív imprinting-gel vésődtek a többé-kevésbé jóravaló és többé-kevésbé naív emberek fejébe, Magyarországon különösen, hiszen itt a rendszer módosításakor (1990-ben) a kapitalizmus, a piac, a pluralizmus és a nyitottság stb. olyan pozitív tartalmakat idéztek fel, amelyek részben a Horthy-korszakkal kapcsolatos nagypolgáribb, jó emlékeken, részben a Nyugat átszüremlő képén alapultak. Az MDF így tudott nagy erővel a folyamatok katalizátora, a rendszerváltás szimbolikus pártja lenni. Ma ezeken a szavakon is, pontosabban főként deformált jelentésükön – fájdalommal vagy sem – tudni kell (legalább elméletileg) túllépni.
Így kerülhet sor arra, hogy magunkat valahol annak közelében helyezzük el, amit egy, a Konzervatóriumon is hivatkozott írás
konzervatív forradalomnak nevez.
A szerző polihisztor és nyomasztó nagyságú államférfiú ;->
