Molnár Tamásról elnevezett kutatóközpontot hoznak létre a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen. A három éve halott, Amerikában élt magyar professzort ennek kapcsán a 168 órában értékeli le Ludassy Mária MTA-s filozófus (pontosabban: ELTE-s és MTA-doktor), aki maga is tagja volt annak a bizottságnak amely megakadályozta, hogy Molnár Tamás munkásságáról konferenciát rendezzenek az akadémián, így a konferenciának a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola adott helyet.
Nem vagyok híve Molnár Tamás filozófiájának. Ez nem valamiféle undorból fakad, amit annyira ismerünk a hazai értelmiség világából, és amelynek érvei nagyjából e jelzőkben foglalhatók össze: feudális, reakciós, fasiszta. Azaz: „dolgok, amiket utálunk”. Egyszerűen azért nem vagyok híve Molnárnak, mert mások gondolkodása közelebb áll az enyémhez, jobban megragadja azt, ahogy szerintem a politika és a világ kinéz. Egyvalamiben viszont hajlamos voltam mindig is egyetérteni Molnárral, és most bizonyosodik be ezredszerre, hogy igaza volt: a liberalizmus-kritikájában. Molnár a liberalizmust zsarnoki ideológiának tekinti, amely hegemóniára törekszik. És valóban.
Aligha lehetne jobb példát találni erre, mint a legutóbbi interjút a 168 órában, amelyben Molnár érdemeiről-érdemtelenségéről értekeznek az interjúalannyal, Ludassy Máriával. Az ebben elmondottak iskolapéldái az intoleráns, gőgös liberalizmusnak/baloldaliságnak (ez esetben mindegy, melyikről beszélünk). Ez alapján össze is foglalhatjuk a mai liberális gondolkodás sarokpontjait.
1. A más véleményen lévők teljesítményének lebecsülése („NB-III-as eszmetörténész”). Aki nem a demokratikus, liberális, felvilágosult gondolkodás híve, annak teljesítménye sem lehet. Igaz, Molnár könyveit világszerte ismerik, az amerikai konzervatív gondolkodás elengedhetetlen alkotója, de mindez mellékes. (Hogy Molnár miért a Havi Magyar Fórumba írt, annak külön története van, amit nyilvánvalóan sokan ismernek. Továbbá az, hogy másutt – amely talán természetes otthonául szolgálhatott volna – nem kapott helyet, nem Molnárt minősíti, hanem a magyar jobboldali sajtó egyes figuráinak beszűkült gondolkodását.)
2. A velünk egyet nem értő gondolkodók megbélyegzése: radikális, tekintélyelvű stb. Sőt: mivel Molnár olvasta Maurras-t, és Maurras antiszemita volt, Molnár is nyilvánvalóan antiszemita. További bizonyításig. A ballib értelmiség és a „reakciós, feudális, fasiszta” Molnár közti különbség könnyedén megragadható abban a mozzanatban, hogy Molnár katolikusként az újpogány Alain de Benoist-val is együttműködött. Szellemi nyitottságnak szokták nevezni ezt az ún. liberálisok, csak nem szeretik gyakorolni.
3. A szekuláris megváltás küldetéstudata: „a humán értelmiségnek morális kötelessége a világ emberibbé formálása.” S ha mégsem sikerül, akkor jön a „szabadságra kényszerítés”.
A Tanácsköztársaságban népbiztosi szerepet vállaló, tevékenyen lövető Lukács György felvetésére válaszul pedig átnyargalunk az erkölcsiről a teljesítmény-érvre, miszerint Lukács nemzetközileg elismert filozófus – szemben, ugye, Molnárral. Ez nyilvánvalóan semmissé teszi politikai szerepvállalását, ám Molnár azon bűnét, hogy Maurras-t olvasott, semmi sem teheti semmissé. A lényeg úgyis az, a felkentek társasága kiről mit mond ki. Ha Burke volt az igazi konzervatív (értsd: valójában liberális), de Maistre pedig a kontinentális fasiszta vérivászat szülőatyja, akkor jótékonyan elsiklunk Burke „Old Jewry”-re tett megjegyzései fölött – pedig valószínűleg ez jóval gyakoribb volt, mint de Maistre esetében, de számolgassa ezt a rettegde. (Kisszínes: de Maistre zsebéből még a vakolókanál is kilógott.)
Az, hogy valaki személyesen kedveli-e Molnár gondolkodását, teljesen lényegtelen abból a szempontból, van-e helye a magyar filozófiai kánonban. Van. A liberálisnak nevezett gondolkodás pedig legszívesebben ugyanazt tenné vele, mint Hamvas Bélával, csak a haladás segédhadai ehhez már kevésnek bizonyulnak. A „szabadságra kényszerítő” erők 1989 után összeomlottak. S hogy mennyire igaza volt Molnár Tamásnak a liberalizmus kapcsán, álljon itt egy idézet tőle:
„A liberalizmus… mindenütt jelenlévő ideológiává vált, minden újítást ellenző ortodoxia lett belőle: Alig két évszázaddal ezelőtt a liberalizmusnak még széles látókörű, bátor szellemű, nagy képzelőerővel megáldott bajnokai voltak; ma már csak képzeletszegény és gyáva bürokratái vannak, akik szorongva kémlelik a horizontot, hogy felfedezzék az eretnekséget… a feladat annak megindoklása, miért a status quo az egyedüli érvényes és elfogadható mostantól mindörökké.” (A liberális hegemónia, 102-3. o.)
Ennél jobban szinte képtelenség összefoglalni.
* * *
Arról pedig, hogy Ludassy hogyan magyarázza félre Molnárnak Charles Maurrashoz való viszonyát, álljon itt a Mezei Balázs válasza, amit a 168 órában közölt. (A választ korábban mandineres kommentként közöltük, mivel úgy is megjelent.)
Molnár és Maurras – Tévedések szomorújátéka
Ludassy Mária a 168 óra legutóbbi (a komment születése óta eggyel korábbi, 2013. július 18-i) számában kommentálta a Molnár Tamás Kutató Központ felállításának elmúlt hetekben megszületett kormányhatározatát. Állításaira a következőket kívánom válaszolni.
1. Molnár Tamás az Amerikai Egyesült Államokban az 1950-es évektől egyre jelentékenyebb intellektuális esszé mestere volt. Szoros kapcsolatban állt a korszak vezető alakjaival, sokakkal barátságot ápolt, s munkáit – amelyek száma 1500 fölött van – figyelem és elismerés fogadta. Molnár nyilván nem volt egy Chateaubriand vagy egy Toynbee; elsődlegesen éles látású esszéista volt. A magyar anyanyelvű, 1945 után amerikaivá lett alkotók között az ismertek és befolyásosak közé tartozott. Munkásságát ebben az összefüggésben kell látnunk, s ekként a tárgyszerű értékelés nem tagadhatja Molnár sajátos érdemeit.
2. 1992 után, amikor első könyve megjelent magyarul, Molnár rendkívül népszerű lett idehaza. Ezt kitüntetései, díjai bizonyítják, egyebek mellett a Széchenyi-díj is, amelyet Ludassy Mária is birtokol. Molnár az ELTE vendégprofesszoraként tanított egy évtizeden át; az MTA egyik fontos bizottságának tagja volt; ismert alakja egyes hazai értelmiségi köröknek, amelyek értékét tagadni nem érdemes. Molnár neve összeforrt a külföldre kényszerült magyar értelmiségi alakjával, akit idehaza 1990 előtt szóra sem méltattak. Bármiképpen vélekedjünk is Molnár Tamás munkásságáról, neve mára szimbólummá vált. Ezért érthető, hogy a kormány erről a személyről nevez el intézetet. Párhuzamként említem, hogy Jan Patocka, az antikommunista ellenállás neves gondolkodója nevével a Cseh Tudományos Akadémia már az 1990-es években intézetet állított fel, amely a mai napig sikeresen működik.
3. Ludassy Mária minden alapot nélkülöző vádja az, hogy Molnár Tamás „a fehér jakobinizmus” képviselője lett volna, aki olyan társadalmat akart, amelyből „ki kell vetni a zsidókat, liberálisokat, szabadkőműveseket, sőt a reformátusokat is mint az idegenség megtestesítőit.” A rosszindulatú félreértelmezés súlyos esetét látjuk az idézet alkalmazásában. A mondat ugyanis Molnár 1999-es, a Modern Age hasábjain megjelent cikkében Maurras felfogását írja le, s azzal nemhogy közösséget nem vállal, hanem „súlyos akadályként,” „összeesküvés-elméletként” jellemzi, ugyanakkor szimptomatikusnak tartja. Véleménye egybevág azzal, amit a magyar olvasók már 1996 óta olvashatnak Molnár Az értelmiség alkonya c. munkájában. E könyvben Molnár éppolyan kritikusan jellemzi Maurras-t, mint teszi ezt az angol nyelvű cikkben. Ezt a tárgyszerű ismertetést Molnár saját hitvallásaként elkönyvelni az a fajta hermeneutikai hiba, amelyet Molnár joggal tulajdonít a „borzalmas leegyszerűsítőknek”. Molnár állam- és társadalomfelfogása nem különbözött az amerikai konzervativizmus egyes befolyásos irányzataitól. Európai összevetésben Charles de Gaulle felfogásával rokon, amelyet Molnár a legértékesebbnek tartott. Ne felejtsük el, hogy Molnár az 1950-es években indult el pályáján, s nézeteit mindenkor az akkori miliőben, az amerikai konzervativizmus és az európai újjáépítés összefüggéseiben szükséges értékelnünk.
Molnárt a Gestapo 1944-ben Belgiumban letartóztatta és Dachauba internálta. Tanúja volt a láger utolsó időszakának, ami egész életén mély nyomot hagyott. Az USA illetékes hivatala éppen a dachaui fogságra való tekintettel tette lehetővé Molnár bevándorlását 1949-ben. Hogyan képzelheti bárki, aki kellően ismeri munkáit, hogy Molnár antiszemita érzelmeket táplálhatott volna? Tőle soha ilyen mondatot senki nem olvashatott, s aki egyes soraiban „fehér jakobinizmust” gyanít, azt csak súlyos félreértelmezés árán teheti. Számos zsidó származású és zsidó identitású tanítványa volt, akik Molnárban mesterüket tisztelték. Maurras-ról alkotott véleménye mindvégig azonos: keresztényellenes, nacionalista ideológiáját radikálisnak, a válságos Európa fejleményének tartja, és semmiképpen sem követendő, a legkevésbé sem követhető példának. Miként Nietzsche vagy Heidegger, Maurras is válságjelenség Molnár szerint, és bár a francia író gyökerei az utóbbiakétól eltérőek, politikai nézete – Heideggeréhez hasonlóan – ettől nem válik egy szemernyit sem elfogadhatóbbá.
4. Molnár soha, semmilyen körülmények között sem vádolható alaposan azzal, hogy a demokratikusan rendezett társadalom elleni „nyílt erőszakot” támogathatott volna – éppen ellenkezőleg, a jogrend védelmét kívánta szolgálni az anarchisztikus és kirekesztő erőkkel szemben. Aki ismeri munkáit és személyét, a fenti vádat nemcsak alaptalannak ítéli, hanem az efféle vád megfogalmazóját kell elfogultnak minősítenie. S ha az ilyen igaztalan állításból valaki arra következtet, hogy a jelen kormány „nyílt erőszak” alkalmazására készülne a „demokratikus társadalom ellen”, az kimeríti a komolytalanság kategóriáját. A leghatározottabban vissza kell utasítani a tények ilyen mértékű elferdítését és aktuális politikai célok érdekében való torzítását.
Molnár Tamás korunk egyik izgalmas gondolkodója, aki az angolszász konzervatív környezetben jelentékeny hatást ért el. Felfogásait ki-ki belátása szerint elvetheti vagy kedvelheti. Miután már jó két évtizede szabad társadalomban élünk, lehetséges értelmes, tárgyszerű, nem kirekesztő diszkussziót folytatni a régi konzervativizmus mai elfogadhatóságáról, amivel kapcsolatban Molnárnak élete második felében egyébként komoly fenntartásai voltak. Ám nem vádolhatjuk Molnár Tamást, a Széchenyi- és Stephanus-díjas író-gondolkodót olyan obskúrus felfogásokkal, amilyeneket ő soha nem képviselt. Ludassy Mária egy évtizeden keresztül, amíg Molnár Tamás az ELTE vendégprofesszoraként tanított, tisztázhatta volna kollégájával a felmerült gyanúit; ha akkor nem volt indíttatása aggodalmait felvetni, visszás benyomást kelt az utólagos, élesen túlzó vélekedés erről a személyről, aki oly alkotók tiszteletét és barátságát bírhatta, mint John Lukacs, Eric Voegelin vagy Albert Camus.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
