„… egy korszak elején vagyunk, melynek főbb jellegzetességei kifejezésre jutnak abban, ha egyszer majd ezt a nevet adják neki: A demokrácia revíziójának kora.”
(H. G. Wells – A demokrácia revíziója)
Számomra nagyon is úgy tűnik, hogy a XX. században a demokrácia előfeltételeinek megőrzésétől a demokrácia megőrzése felé tolódott el a hangsúly. Noha éppen ezek az előfeltételek (melyek a legkevésbé sem demokratikusak) teszik, vagy tehetik azzá a demokráciát, amitől értelmes lehet demokráciában élni. Ez a folyamat pedig természetszerűleg együtt jár azzal, hogy a demokrácia alapjai erodálódnak, s végül egy minden alapot nélkülöző totalitárius demokráciában találjuk magunkat. A demokrácia tehát attól válik demokráciává, hogy demokratikus, a jó élet feltételeiről*, pedig majd csak néhány poros könyvben olvashat az érdeklődő.
A demokrácia kritikája sokféle formát öltött a történelem folyamán. Rögtön zárójelbe is tenném az azt kategorikusan elítélő totalitárius megnyilvánulásokat, amelyekkel itt most nem célom foglalkozni (habár ezek kórképének felderítése értékes lehet számunkra). Fontos azonban, hogy részben ezek beszédmódja tette szalonképtelenné azt, hogy bármilyen kritikát fogalmazzunk meg magával a demokráciával szemben. Persze ideológiai-politikai okok is belejátszanak abba, hogy aki bármilyen halványan is nyilvános bírálattal él felé, rögtön megteszik valamiféle szélsőséges eszme hírverőjének és olyan attitűdökkel ruházzák fel, amikkel egyáltalán nem is rendelkezik. Így megúszható egy kényes kérdésről való diskurzus és bebiztosítottuk magunkat további másik száz ellen.
Mi sem egyszerűbb, mint univerzálisnak és kizárólagosnak megtenni bizonyos eszméket. Ez nem csak azzal jár, hogy amint Eliot is írja, azok elveszítik tartalmukat (és puszta szlogenekké válnak); hanem fölöslegessé teszik és negligálják a róluk való gondolkodás és a diszkurzus minden formáját (az oktatást is). Ha a demokrácia is ilyenné válik (talán már ilyenné is vált?), az a demokrácia halálát jelenti majd. Ideje lenne tehát, hogy az értelmes emberi élet kritériumaival foglalkozzunk, ne pedig fordítva, a következményhez igazítsuk ezen kritériumokat.
Peter Berger írja a szociológiáról: „sociology today seems largely to avoid the big questions and, when not avoiding them, dealing with them in exceedingly abstract fashion”**. A politikai gondolkodásnak (inkább, mint a politikatudománynak) is megvannak a saját Nagy Kérdései, amelyekkel a kortársak hasonlóképpen nem óhajtanak már jó ideje foglalkozni. Ha akadnak is dolgok, melyekről nincs még ismeretünk (vagy írhatnánk: nincs elég ismeretünk), azok kizárólag a techné tárgykörébe tartoznak.
Ez az „ideológikus delírium” nem azáltal kerülhető el, hogy mindenestül szemétre hajítjuk a demokráciát- de azt feltétlenül el kell kerülnünk, hogy puszta hívószóvá, önmagát magyarázó, absztrakt fogalommá degradálódjon, amit elég indoklásként „bedobni” ha konkrét döntésekről és a politikáról vitatkozunk (ezt könnyen szemléltethetjük a társadalmi igazságosság példáján: kérdezzük meg egy hívét, mit is jelent az valójában). Wells-et kiigazítva pedig azt mondhatjuk: korunk nem a demokrácia revíziójának, hanem inkább elmérgesedésének kora.
* Nyitva hagyom a kérdést, hogy a jó élet és a demokrácia sokszor ellentétes tulajdonságai miként békíthetők össze, ha összebékíthetők egyáltalán.
** A szövegen módosítottam. Az eredeti fellelhető itt.