Boldog új évet, jó estét, jó reggelt, jó szurkolást, jó tüntetést, kedves olvasóink! Furán éreztük magunkat a hétfői tüntetésen, az Operaház és a tüntetők közé szorulva – mármint gondolatilag. Pedig a tüntetők egy része a Balettintézetnél olyannyira megijedt a rendőrsorfaltól, hogy rágyújtott valami füves nyugtatóra a tüntetés vége felé, így büdös fűszag áradozott, ez pedig a régi szép amerikai diáklázadásos demonstrációkat idézte. Nem értjük ezt az Orbán Viktort, bár biztos ő sem érti, hogy ha régen mindig őt tapsolták meg a tüntetéseken, akkor most miért őt pfújozzák. Annyiban igaza is van, hogy jobb beszédeket mondott, mint a civilek, Orbán dakota viccekkel megspékelt (a balos sajtó által primitívnek titulált) beszédei anno úgy illettek a tüntetésekre, mint a Gun’s ’n’ Roses stadionrockja a Népstadionba.
Az operákat egyébként mi sem szeretjük, csak Wagnertől a Sarastro áriáját meg a Rabszolgák kórusát, utóbbi csoda, hogy nem hangzott el a hétfői tüntetésen. Valahogy a Jefferson Airplane és a Grateful Dead mindig is jobban bejött nekünk, mint a sznob opera, ahova mindig vagy késve kell érkezni, vagy idő előtt kell távozni, drága a jegy, és a legtöbben csak legújabb ruhakölteményeiket korzóztatják. Ettől még viszont az opera biztos szép dolog, és az operabál is
szép hagyomány – volt, amíg nem celebesedett el a posztkommer Magyarországon, hogy mindig jó szolgálatot tegyen punk ellentüntetőivel a médiának.
Hétfőn aztán állt a bál bent és kint is. Valószínűleg kint érdekesebb volt, inkább hallgatunk önjelölt, feltűnési viszketegségben szenvedő transzparensgyárosokat és hordószónokokat, mint Schmitt Pál semmitmondó, csúszós
beszédeit (amikben nem tudjuk, hogy miért írnak minden kisbetűvel írandó szót naggyal, főleg hogy verbálisan ér el a szöveg a közönséghez –
„Szeretettel köszöntöm az ünnepségünkre meghívott Kolontáriakat és Polgármesterüket.” ).
Semmi bajunk nincs azzal önmagában, hogy megünnepelnek egy új alkotmányt. Az új magyar alkotmánnyal viszont
sok bajunk van – kezdve a kapkodó összetákolástól a túlírtságig, aránytévesztésig és a sokadik generációs jogok emlegetéséig, szóval dagályos és egyenetlen a szöveg. A semleges államban viszont nem hiszünk, és a megfogalmazást leszámítva Isten és a kereszténység emlegetésével, valamint hasonló normatív tartalmakkal nincs problémánk. Azt mondjuk nem tudjuk, ha Magyarország továbbra is köztársaság (márpedig az), akkor mi a túróért kellett házhoz menni a sallerért a haza átnevezésével, de sebaj. És azt is megállapítottuk az új alaptörvény többszöri áttanulmányozásával, hogy akármennyire is lemarad a várakozásoktól, azért Magyarország liberális demokrácia marad, parlamentarizmussal, szólásszabadsággal, vallásszabadsággal, szóval lehet pofázni.
Ilyetén szempontból egyszerűen nincs igaza a tüntetőknek, amikoron a demokráciát féltik és a köztársaságot. Iványi Gábor például tulajdonképp nem mondott igazat, amikor beszédében közölte, hogy az új alaptörvény keresztbe tesz nemtomhány kisegyháznak – alighanem összekeveredett a fejében az újra megszavazott
egyházügyi törvény az alkotmánnyal.
Olyan szempontból azonban igazuk van a tüntetőknek teljes mértékben, hogy nem túl elegantos, sőt veszélyes precedenseket teremt a Fidesz-KDNP
voluntarista és
cinikus törvényalkotási gyakorlata, és
ennek a hozzáállásnak a szimbolikus mozzanata is lehet az alkotmány megszületése. Tegyük hozzá: nincs túl sok alkotmány a világban, amelyet demokratikus egyeztetések közepette hoztak létre, ilyen szempontból a konzultáció követelése túlzás, ugyanakkor a Fidesz igazán megtehette volna, hogy konzultál, maximum egy-két évvel később lett volna alkotmány. Meghallgatni másokat nem kerül túl sokba (és ez vonatkozik úgyszintén az egész Fidesz-törvénykezésre).
Az egyéni képviselői indítványok és a Fidesz-elnökség által az utolsó pillanatban átírt javaslatok, vagy képviselők által benyújtott módosítók tömkelegével való törvényhozás viszont nem válik a joguralom javára (sietünk megjegyezni: a demokráciával, az a helyzet, teljesen összefér). Nem is beszélve az
olyan cinikus megoldásokról, amikor az alkotmányellenesnek nyilvánított paragrafusokat beteszik az alkotmányba, vagy amikor a saját maguk által felállított alkotmányos költségvetési korlátok életbe lépését ideiglenesen hazánkban állomásozó paragrafusokkal elodázzák. Azaz: maguknak teljes cselekvési szabadságot vindikálnak, a későbbi kormányok kezét viszont jól megkötik.
Szóval az új alkotmányban ugyan egy betűnyi és gondolatnyi demokrácia- és köztársaságellenesség sem fedezhető fel, a fideszes regnálásnak azonban nyilvánvalóan az operaházi ünnepség volt az egyik szimbolikus eseménye, így evidens volt, hogy ekkorra volt érdemes időzíteni a Nagy Tüntetést. A hétfői akció összehasonlító tüntetéselemzését már elvégezték
Dobray és
Turul kollégák a Mandineren, megállapítva, hogy a tüntetések pszichológiája oldalfüggetlen, és ugyanaz folyik egy balos civil tüntetésen, mint egy jobboson.
Mindazonáltal szólnánk azoknak, akik többségibb demokráciát követeltek, hogy ne követeljék, mert még kevésbé fog nekik tetszeni. Amiket ők siratnak, már amennyiben a parlamenti többséget korlátozó szokásokról és intézményekről, jogszabályokról van szó, annyiban éppen hogy a demokráciát (nagyon helyesen) korlátozó dolgokat siratnak és követelnek. Emellett valahogy mintha a tüntetési szabadság jobban érvényesülne a viktatúrában, mint a szólásszabadságos progresszió éveiben.
Nem tetszik párosunknak az Orbán-kormány
paternalizmusa sem, és nincs kétségünk afelől, hogy ha az szegényellenes, amit Orbánék művelnek, akkor mi a fokozottabb „szegényellenesség” pártján állunk. Már kérdés, hogy szerintünk az egykulcsos adó és a segélyek csökkentése, a rendőri és tűzoltói nyugdíjkorhatár növelése és a rokkantnyugdíjak felülvizsgálata nem szegényellenes, hanem munkapárti. Márpedig egy országban, ahol 3,8 millióan dolgoznak (ebből nyolcszázezren a közszférában), ott senki nem jöjjön olyanokkal, hogy neki emberi joga van az égből pottyant segélyhez. És abban az országban, ahol sokan elszerencsejátékozzák és elisszák a segélyt, igenis, a segély jelentős részét adják természetben. Azt sem tudom, ha kifogásolják a közmunkát, akkor hogy követelik, hogy az állam adjon mindenkinek munkát. Miből és mit? Nem túl sok így is a nyolcszázezer állami-önkormányzati alkalmazott?
Aztán követeltek szociális konzultációt is, amiből nem tudom, mi sülne ki, mert ha mondjuk ez a sok civil szervezet egyszer elkezd konzultálni egy akármilyen kormánnyal,
akkor abból sosem lesznek kormányzati lépések, már ha jól sejtem, hogy a konzultációnak náluk feltétlenül konszenzussal kell végződnie. A mi szociális intézkedéseink közt első lenne a sorban az, hogy megszüntetnénk a nyugdíjasok ingyen utazását, ami nem valószínű, hogy tetszene a hétfői tüntetésen részt vevő Nyugdíjasok Országos Képviseletének, és az orbánit túl balosnak találó gazdasági nézeteinknek nem örülne a dinnye közepe tájára pozicionálható ATTAC sem, ahogy szexuáletikai nézeteink sem találkoznak a Patent, Magyar Leszbikus, Meleg, Biszexuális, Transznemű Szövetség, a Háttér Társaság a Melegekért vagy épp a Labrisz Leszbikus Egyesület elképzeléseivel. A Civil Akcióegységről pedig leginkább azt tudnánk elképzelni, hogy egy punkzenekar – és akkor még talán a rajongók is lennénk – ugye, Duke?
Meg hát azért túl primitív az a kifogás, hogy a hatalmaskodó elit bent bulizik az operába', mink meg itten fagyoskodunk, ők zabálják a drága pogit, mink meg éhezünk, míg majd éjjel beugrunk egy gyrososhoz. Ilyen szempontból maradnánk elitisták, a minőségi ünnepek és ünneplések hívei, az ország vezetői pedig igenis, mindenkoron kapjanak nagy fizetést és szolgálati kocsit, és vigyázza őket az őrezred.
Egyszóval: jogosan szörnyülködünk a mostani kabinet húzásainak többsége miatt, de reméljük, 2014-ben nem a dinnyések összefogása veszi át a hatalmat, mert az még rosszabb lenne. Egyébként meg mit akartok, 2012-ben úgyis
itt a világ vége, nem? Addig is, a legértelmesebb
az év boraival foglalkozni.
Ps.:
természetesen elejétől végéig kint voltunk a tüntetésen, ez azonban nem egy tudósítás, ahhoz ajánljuk a Mandinert. Most már azt is tudjuk, hogy az áriát Mozart, a Rabszolgák kórusát meg Verdi írta. Már ezért is érdemes volt kimenni, a művelődés kedvéért. Régen azt hittük, hogy a Dávid az egy festmény, de aztán szóltak, hogy szobor, ahogy a Mona Lisa is. És mindkettőt valami Leonardo csinálta.
(fotó: KK&TT, Mandiner)
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
