Az új alkotmány nem többpárti konszenzussal készül, hanem a Fidesz-KDNP egymagában készíti el, ezért az nem a nemzet, csak a Fidesz alkotmánya lesz – hangzik el nap mint nap, elsősorban az MSZP (feat. Gyurcsány Ferenc) részéről, de az LMP is kivonta magát az alkotmányázásból, a Jobbik pedig alkotmányozik ugyan, de nem fogja megszavazni a végeredményt. A konszenzusos döntéshozatal, a többpárti, minél szélesebb egyetértés egy-egy kérdésben a rendszerváltás óta igényként fogalmazódik meg a magyar politikai életben, és mivel az alkotmány egy ország talán legfontosabb jogi-politikai dokumentuma, ezért az elkészítésének konszenzusos voltára is sokkal érzékenyebb a közvélemény. A konszenzus jól hangzó jelszó, de könnyen népfrontoskodásba és vétójogba torkollik, megbénítva ezzel a kormányozhatóságot.
Az új alkotmány, mint már megírtuk (itt és itt), felesleges húzás, ráadásul szövege kissé esetleges és olyan lesz, mint egy karácsonyfa: tele lesz pakolva olyan kitételekkel, amelyeket bőven elég lenne alsóbb szintű törvényekben szabályozni (tényleges életfogytiglan kérdése, a bírói jogviszony korhatára, túlzsúfolt preambulum a kommunizmus bűneivel, süketek jelnyelvének védelme, biodiverzitás védelme, stb).
Láthatóan ötletszerű az, ahogy az egyes kérdések alkotmányba való beemeléséről döntött a Fidesz, ami egyébként kereste a „nép” kegyét. Ezt szolgálta – legalábbis névleg – a 12 pontos kérdőív, amelynek visszaküldői a gyermekeknek járó, szülő által gyakorolt szavazati jogot elutasították, ezért az kikerült az alkotmánytervezetből; a kérdőív egyébként arra volt jó, hogy egyfajta „előzetes népszavazásként” ne kelljen utólag népszavazást tartani a szövegről, hanem lehessen erre mutogatni: „de hát megkérdeztük az embereket”. Ilyen szempontból nem mondható, hogy a Fidesz ne törekedne a konszenzusra, csak hát ezt a korporativizmusra emlékeztető kirakatban, a „nemzeti konzultáció” keretében teszi, hatalomtechnikai eszközként (mint mindenki más is).
A kétharmad birtokában – amelyet önmagában egyáltalán nem tartok ördögtől valónak – a Fidesz-KDNP akár abban a pózban is tetszeleghetne, hogy megszünteti a hazánkban joggal-jogtalanul sokat szidott „pártokráciát”, ezután nem kell pártoknak egyeztetni, alkudozni, egyenesben megvalósítható a nép akarata, amely a kétharmadban fejeződött ki. Na de ne adjunk ötleteket, bár nyilván a „mi vagyunk a nép” retorikája mögött ez az elképzelés is fel lenne lelhető folyosói beszélgetéseken.
Függetlenül attól, hogy a 12 pontos kérdőív sunyi módon a népszavazás megelőzésére szolgált, nem látom be, miért lenne elengedhetetlen a népszavazás az új alkotmányhoz. Már többen megírták, hogy más európai alkotmányok is teljesen legitimek, holott nem tartottak róluk referendumot (például a német, amelyet a győztesek oktrojáltak rá az országra). Persze a dolog ellenemre sincs, és kíváncsi lennék, továbbra is csak a Fidesz alkotmányának tartanák-e a baloldalon az új alaptörvényt, ha az igenek győznének. Persze ekkor jönne a „megtévesztett nép” klasszikus ellenzéki emlegetése.
Ha az eddigi alkotmány keletkezéstörténetét megvizsgáljuk, azt nem nevezhetnénk éppenséggel konszenzusos alkotmányozásnak. Mégis koherens, teljesen vállalható szöveg, amelyet kisebb módosításokkal, preambulumírással, átszámozással simán hozzá lehetne igazítani a jelen szimbolikus igényeihez. Ezek szerint egy alkotmány színvonala nem a többpárti konszenzuson múlik. Egyáltalán, az egész alkotmányozás jelentősége kissé túl van értékelve - a Fidesz által is. Az új alkotmány ugyan nem lesz olyan színvonalas és koherens szöveg, mint az eddigi, de semmiféle diktatúrát nem vezet be, az állam felépítése marad, a liberális demokrácia marad, köztársaság marad... szóval kissé túlaggódják ezt az egészet a kritikusok.
Az új alkotmány nem attól lesz fura kotyvalék (lévén tele sokadik generációs jogokkal, nem éppen ultrakonzervatív alaptörvény), hogy nem vesz részt az alkotmányozásban az MSZP és az LMP. Ha részt vennének benne, nőne talán a konszenzus, de az új alkotmány is még díszesebb karácsonyfa lenne. És nem tudom, mennyire válik egy alaptörvénynek dicsőségére, ha az, hogy mi kerül bele, sakkozással dől el. Mindenki felsorolja, hogy mit akar beletenni, aztán megy az alkudozás, hogy mondjuk betesszük a fenntartható fejlődést ha megszavazzátok házasságvédelmestül, de kivesszük a tényleges életfogytot ha… szóval ez nem lenne szép.
Érdekes, hogy az alkudozást nem becsüli nagyra a rendszerváltás utáni közvélemény, aminek szemében erkölcsi felsőbbrendűséget jelent, ha valaki rendíthetetlenül kiáll elvei mellett, és nem enged egy fikarcnyit sem. Ez persze szép dolog, csak épp a politikába nem működik (kétharmaddal valamelyest mégis). Ugyancsak nagyra becsült érték a konszenzus: az önző pártok végre fogjanak össze és cselekedjenek a nemzet érdekében! – halljuk a fülünkben.
A probléma már csak az, hogy a piszkos anyagiak, helyezkedések és egzisztenciaféltések, szóval a pártérdekek közt ott van az is, hogy nem hiába vannak ezek a pártok, a nemzeti érdek alatt ugyanis valószínű kissé mást értenek a különböző alakulatok, és végső soron a saját értelmezésüket igyekeznének elfogadtatni a választópolgárokkal, érvényre juttatni, ez volna a demokrácia. Ha pedig nincs valakinek kétharmada, ahogy az eddig két ciklus kivételével történt, és/vagy koalíciót kénytelen kötni, akkor az elképzeléseket is össze kell hangolni. Ezt hívják tárgyalásnak, egyeztetésnek, alkudozásnak. Azaz a hőn áhított konszenzus akkor jön létre, ha feladunk valamennyit saját álláspontunkból, cserébe azért, hogy ezt megteszi a másik is. Intranzigens olvasatban tehát „feladjuk az elveinket”.
A konszenzusos döntéshozatal régi, gyakran tárgyalt problémája a döntések nehézkessé tétele, a döntéshozatal lelassítása. Szép dolog mindenről közösen megállapodva dönteni, de a döntés végső felelősségét mégis a kormányzó többség és elsősorban a végrehajtó hatalom viseli, másrészt szépen néznénk ki, ha minden döntésről állandóan a legszélesebb körben egyeztetni kéne.
A „társadalmi vita” (amely 1989 előtt elméletileg fontos része volt a szocialista alkotmányos gyakorlatnak - a szocialista itt is fosztóképzőként funkcionál) azért került a történelem szemétdombjára, mert a parlamenti vita pótintézménye volt – lett volna, de csak kirakat volt, ha volt, hiszen hát a pártállamban nehéz lett volna „valódi” társadalmi vitát lefolytatni. Ahogy a társadalmi vita is kirakat volt, úgy kirakat többé-kevésbé az összes hangzatosan bejelentett társadalmi egyeztetés, melyeknek sorában az utolsó a nemzeti konzultáció.
Persze a minél több kompetens szervezet, személy véleményének kikérése szép dolog, amennyire lehetséges a megvalósítása, törekedni kell rá, de hogy a döntés tőlük függjön, az abszurd elképzelés. Hogy a bázisdemokráciás megoldásokból mi lesz, az pedig a kormányok által kezdeményezett internetes szavazásokból tűnik ki, amelyek az esetek többségében használhatatlannak bizonyulnak (emlékezetes a Chuck Norrisos szavazás). Vagy vegyük az alkotmányhoz benyújtott számos, khm, érdekes javaslatot és választható opciót (például Schmitt Pál és az Állami Számvevőszék esete). Mindez ugyanakkor még nem konszenzus, meg „többpárti egyetértés”. De mi történne, ha a vélemények meghallgatásán, a szakértők, érdekvédők megkérdezésén túl az ő egyetértésükkel kellene dönteni? Megbénulna az ország, mindig lenne valaki, aki nem ért egyet.
Nem produkálna sem jobb szöveget, sem szélesebb körben elfogadott alkotmányt a többpárti konszenzussal való döntés sem. Egy lejáratódott, kis párttá zsugorodott MSZP hogyan tud bármilyen konszenzushoz hozzájárulni? Főleg, ha olyan badarságokat állít, hogy a Szent Korona a feudalizmus szimbóluma, miközben talán már általános iskolában, de középiskolában biztosan tanítják, hogy feudalizmus, azaz hűbériség, mint olyan, Magyarországon nem létezett. Persze egyértelmű, hogy a rendiségre, földbirtok-rendszerre gondoltak a szocialisták, amely a közvélekedésben azonosul a feudalizmussal, no de ha egy alkotmány minden betűjére érzékenyek vagyunk, mert sok múlhat az árnyalatokon, akkor erre is legyünk azok – ráadásul Hiller István történész lenne, vagy mi a szösz. Hasonló badarság volt a „jobbágyősökkel rendelkezők” ellenérzésére hivatkozni a vármegye elnevezés (egyébként valóban felesleges) visszaállítása kapcsán. Pocsék lehet a politikai korrektségre való ilyen hiperérzékenységgel élni. Vajon hány embert sért mélyen, hogy 1848 előtt jobbágyok voltak az ősei? Ki az, akinek erre gondolván összeszorul a szíve és könnybe lábad a szeme, és szidni kezdi a kizsákmányoló, gaz földesurakat (ami marxista sztereotípia)? Ugyanakkor egy diktatúra után nyilván nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a konszenzusnak.
A konszenzus igényével viszont épp úgy lehet visszaélni, ahogy most az MSZP és az LMP teszi: kivonul, aztán azt kiabálja, hogy a Fidesz egyedül alkotmányoz. Persze megmagyarázták ezt is, hiszen a „kétharmados túlhatalom” miatt számukra csak látszat lenne, ha „asszisztálnának” a Fidesz-KDNP alkotmányozásához. A jelenlegi szabályok szerint azonban mindenkinek annyi százaléka van az országgyűlésben, amennyi jár neki. Ezzel kell megpróbálni élni. Aki meg sem próbálja, magára vessen, de utána ne prédikáljon konszenzushiányról.
Az egyetértés hiányának felemlegetése, az egyetértés elegáns voltának hangoztatása inkább a mindenkori ellenzéki műfaja. Meg a baloldalé, amely a rendszerváltás óta - egyébként jó érzékkel - a konfliktus kiiktatásának látszatára törekedve akarja mindig újjáéleszteni valamilyen formában a Hazafias Népfrontot. A Konzervatórium háza táján pedig az is sokat emlegetett tétel, hogy a konfliktusokat, érdekeket nem lehet kiiktatni, ha kettő ütközik, valamelyik mellett dönteni kell, a konfliktusok kiiktatása vágyálom. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenkor nyerő a konfliktusok kiélezése, amire viszont a Fidesz a kezdetektől fogva hajlamos, többnyire teljesen feleslegesen (emellett a nemzeti konzultációt sajnos tekinthetjük a Hazafias Népfront rokonának is: a HNF a „a szocialista nemzeti egység" kifejezője volt, a szocialista ugye itt is fosztóképző, a nemzeti konzultáció meg elméletileg az egyszerű, jelző nélküli nemzeti egység kifejezője - lenne, ha működne, de talán jobb is, ha nem működik).
A kormányzás megkövetel némi autoriterséget. A döntések mikéntjének megvitatására ott a Parlament, ami eleve ezen szándékkal jött létre, aztán ott az Érdekegyeztető Tanács, stb. De ha a döntések lényegi eleme lenne a konszenzus, és a többpárti egyetértés hiányában nem lehetne meghozni egy döntést, például nem lehetne alkotmányozni, akkor szokásjogi szintre emelnénk a liberum vetót. Az pedig nem vezetett éppen jóra az azt törvényileg alkalmazó lengyel atyafiaknál. A konszenzuskényszer ugyanis kvázi vétójog. Egy döntést meg kell vitatni, de jó vagy rossz nem a többpárti vagy széleskörű egyetértéstől lesz. Ideje leszámolnunk a konszenzus mítoszával.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!