A régi pesti vicc szerint Mao annak idején megkérdezte Kádárt, hogy mennyien laknak az ő országában. „Olyan tízmillióan”, mondta Kádár. „Az nagyszerű lehet, ott mindenki ismer mindenkit”, lelkesedett Mao. Kína már régóta szeretne hídfőállást találni az EU határain belül, s hazánknak több versenytársa is van a Kína felé nyitott kapu szerepéért folyó versenyben. Mivel pedig a magyar költségvetés a könyvelési hibahatár a kínaiban, nem lehetnek különösebb illúzióink azzal kapcsolatban, hogy Magyarország mennyire és meddig fontos a kínaiaknak - figyelmeztet szerzőnk, aki felteszi a kérdést: keleti szél, új világrend? Mennyire jó ez nekünk?
Huhogó János írása
„Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik, és aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.”
A tanú, 1969
„Olyan századunk lesz, amelyben a magyarokat ismét tisztelik a világban. De még csak az út elején vagyunk. A neheze még hátra van. Végig kell csinálni, különben mindent, még az utolsó erőt adó álmunkat, még a következő nemzedék, a saját gyermekeink esélyét is elveszítjük. Ha a magyarok ma engednek a kétségeknek, akkor holnap veszíteni fognak. Azt mondom, nekünk egy évünk van arra, hogy felvegyük a tempót, végbevigyük a döntő változásokat, átalakítsuk Magyarországot. Egy évünk van, hogy megteremtsük a sikeres magyar élet alapjait. Egy évünk van, hogy a hanyatlás züllésbe fordult korszakát visszafordítsuk, és ismét emelkedő pályára állítsuk hazánkat. Kapkodás nélkül, megfontoltan, de szapora léptekkel. Most ne hallgassunk a sápítozókra, a huhogókra, az örök bizonytalanokra. Azok, akik kételkednek saját erőnk és képességeink felől, akarva vagy akaratlanul a múlt védelmezőivé válnak. De mi, magyarok nem a múlt védelmezői, hanem a jövő emberei akarunk lenni.”
Orbán Viktor, 2010.
Jean Chouan (a.m. Huhogó János) a 12 nyugat-franciaországi megyére kiterjedő royalista felkelés, a Chouannerie (a.m. a huhogók) egyik vezetője, Jean Cottereau harci neve volt. A chouan amúgy a macskabagoly (franciául: chat-huant) ófrancia neve, s a Cottereau-család tagjainak egyik hallgatag felmenője szerezte becenévként, mások szerint azért, mert jól tudta utánozni a bagoly rikoltását – a felkelők is ezzel a rikoltással adtak jelt egymásnak. Huhogó János, bár távol álljon tőle a 2002-2010 közötti szocialista kormányzat védelme, mégiscsak úgy gondolja, hogy az ancien régime, az 1989-90-ben kezdődött békés rendszerváltozás és a létrejött parlamentáris rendszer mégsem volt az a rettenet, ahogy azt a Duna-parti Bastille-t a szavazófülkékben megostromlók ma láttatni szeretnék. Arról nem is beszélve, hogy az ostromlók az elmúlt húsz évben nem tétlen szemlélői, hanem tevékeny alakítói voltak a rendszernek.
Így Huhogó János magára vállalja, hogy akarva a múlt védelmezőjévé válik, s lehet, hogy árulóvá is, amikor bizalma nem feltétlen a mi fényes és boldog jövőnkben.
Hetvenöt-nyolcvan éve úgy tűnt, hogy a nyugati világban végleg népvezérek és diktátorok veszik át az uralmat, s eltakarítják az útból a parlamenteket, a szabad sajtót, a tulajdont, a piaci versenyt, a választásokat, egyszóval a szabadságot. Nyugat-Európának 1945 adta vissza a szabadságot, nekünk, magyaroknak és sorstársainknak még 44-45 évet kellett rá várnunk. Harmincöt-negyven éve az égnek szökellő olajárak rendítették meg a nyugati világot, a szovjet előrenyomulás megállíthatatlannak tűnt, majd nem sokkal később pedig Soros György arról prófétált, hogy New York helyét Tokió veszi át a világ pénzügyi központjaként. Azután először az olajárak, majd a szovjet hatalom omlott össze, a japán gazdaság pedig hosszú ideje igencsak rossz állapotban van.
Igen valószínű, hogy húsz év múlva nagyon más lesz a világ, s főleg az egyes térségek közötti erőviszonyok, mint az a világ, amibe mi 30-40-50 éve beleszülettünk, de a jövőre vonatkozó minden jóslás a jelenből indul ki, s ritkán találja el azt, ami végül is történni fog. Szerencsére.
Már hosszú ideje a csendes-óceáni térség feltörekvő gazdaságai, először a kistigrisek, majd lassan két évtizede maga az óriás sárkány, Kína a világgazdaság növekedésének legdinamikusabb régiója. Az évről évre 8-10 százalékos növekedést felmutató Kína, s a hasonló dinamikájú, de lényegesen kevesebb figyelmet keltő India, a demográfiai robbanást átélő arab világ és Afrika állnak az egyik oldalon, velük szemben pedig az elöregedő, éppen hogy csak növekedő „fejlett világ”, vagyis a Nyugati Civilizáció a másik oldalon. Ma a kínai megtakarítások finanszírozzák az amerikai államháztartást, Kína a német autógyárak legfontosabb új felvevőpiaca, s persze Kína az új világhatalmi játékos a reménytelen Afrikában. Így minden valamire való nyugati és keleti politikus elzarándokol Kínába, piacot, finanszírozást vagy akár katonai támogatást keresve.
November elején a magyar kormányfő is Kínába látogatott, s részt vett a sanghaji világkiállítás záró rendezvényein, valamint tárgyalásokat folytatott vezető kínai politikusokkal, üzletemberekkel. Sikeres tárgyalásairól beszámolva kínai finanszírozást, infrastruktúra-fejlesztést, munkahelyteremtő beruházásokat helyezett kilátásba.
A keleti szél
A miniszterelnök már egy jó ideje következetesen nem az országgyűlés előtt, hanem mindenféle más gyülekezetekben jelenti be az ország sorsának jövőbeli alakítását érintő legfontosabb terveit. A köztársasági elnök személyével kapcsolatos elképzeléseit a testvéri Bulgáriából üzente meg, az új gazdasági rend körvonalait a Széll Kálmán Alapítvány rendezvényén ismertette, míg hazánk új keleti stratégiáját, nem sokkal kínai útját követően a Magyar Állandó Értekezlet legutóbbi ülésén jelentette be. A miniszterelnök nem először beszélt a „keleti szélről”. Még a választások előtt, az immár tizenkettedik országértékelő beszédében bejelentette meggyőződését, hogy a 2008 őszi amerikai pénzügyi válság, majd az abból kibontakozó világgazdasági válság új világrendet eredményezett, amelynek fő haszonélvezője a Kelet, ahol már nem elég a piaci önszabályozás, hanem erős és tevékeny államra van szükség.
Az időközben miniszterelnökké lett győztes pártvezér szerint az új világrend nagy lehetőség Magyarország előtt, mert aki elég gyorsan reagál, az nyertese lehet az új rendszernek. A kínai gazdasági kapcsolatok fejlesztése józan és racionális megállapítás, feltéve, ha valaki a helyiértékén kezeli a magyar és a Magyarországhoz fűződő kínai érdeket. Orbán azonban az új világrendben nemcsak az ország számára lát jó lehetőségeket. Az ahhoz történő alkalmazkodás jó alkalmat teremt az alkotmányos berendezkedés megváltoztatására is. Már jó előre beharangozta, hogy bizony furcsának tűnő intézkedések is várhatók: „Minden, most furcsának tűnő intézkedés indokolt a jövő szempontjából, és a nyugati kultúrkör más területein is elő fognak jönni hasonló lépések”.
Magyarország és a Nyugat
A magyar államalapítás idején átgondolt uralkodói döntés volt az ország sorsának a nyugati civilizációhoz kötése. Közép-Európában szinte minden tág értelemben vett kulturális vízválasztó ma is ott húzódik, ahol a keleti és a nyugati kereszténység, Bizánc és Róma határa több mint ezer évvel ezelőtt kirajzolódott. A magyarok lehorgonyzása a nyugati civilizáció mellett, ha nem is volt probléma nélküli, de mindenképpen sikeresnek bizonyult. Időről-időre, főleg a válságos időszakokban visszatér az elképzelés – történelmi munkákban, publicisztikában, de még akár irodalmi alkotásokban is –, hogy az ország sorsa esetleg szerencsésebb lett volna keleti orientáció mellett.
Húsz évvel ezelőtt Orbán Viktor és a Fidesz az akkori reformközgazdasági iskolával együtt a manchesteri liberalizmus közgazdasági tankönyvi vizsgatételeit olvasta az akkori jobboldali kormány fejére, de már jó ideje, 10-15 éve, előbb kormányfőként, majd az ellenzék vezéreként másfelé kereste az ország számára üdvözítő megoldást. 1990-ben még a teljesen szabad piac, a minél kisebb, „éjjeliőr” állam és korlátozott állami szerepvállalás mellett érvelt, most az erős és a gazdaságban aktív állam, verseny helyett állami gazdaságirányítás, pénzgazdaság és tőkepiac helyett a termelő gazdaság és állami gazdaságfejlesztés a jelszavai. Az irányváltásban nemcsak az játszhatott szerepet, hogy új politikai ellenfelei, az MSZP és az SZDSZ szövetsége baloldali blokként magát épp a piac, a verseny és egészében véve a nyugatosság kizárólagos letéteményesének mutatta be – holott a baloldali reformkurzus nagyon is kelet-európai értelmiségi politika volt –, hanem az is, hogy a gondolkodására időről-időre láthatóan erős befolyást gyakorló szerzők is az angol-amerikai kultúrájú világkapitalizmus helyett a kelet-ázsiai sikerországok (Tajvan, Szingapúr, Dél-Korea, stb.) példáját ajánlották követésre. Bogár László globalizáció- és nyugatellenes filippikái (a legutóbbi épp tegnap jelent meg a Magyar Hírlapban), Lovas István Amerika-ellenes éllel megfogalmazott lelkes beszámolói a tajvani és szingapúri közállapotokról, majd Matolcsy György Heti Válasz-beli könyvszemléi a világkapitalizmus összeomlását prófétáló könyvekről nemcsak Orbán, hanem az egész jobboldal gondolkodását alakították.
Korlátok nélkül
Orbán Viktor már régóta azt keresi, hogyan szabadulhat meg politikájának külső, általa nem alakítható korlátaitól.
Az 1989-90-ben létrehozott alkotmányos berendezkedés fékek és egyensúlyok finom rendszerét építette fel, hazánk NATO-, majd pedig EU-tagsága jogilag is korlátozták a magyar kormány öntörvényűségét, az ország hatalmas külső finanszírozási szükségletei pedig a kormányzat gazdasági mozgásterének szabtak korlátokat. Választások valóban csak négyévente vannak, s azokon csak a magyarok szavaznak, de a nemzetközi tőkepiacok akár naponta is mérlegre tették a magyar kormány tevékenységét.
A hagyományok, a szokásjog, majd a jog, s végül pedig a politikán kívül álló szellemi hatalom által korlátozott politikai hatalom régi európai gondolat, gyökerei az antikvitásig, s Jézus szavaiig nyúlnak vissza: „add meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené”. A középkorban a király hatalmát az egyház, a bárók, a városok szabadságjogai, s nem utolsó sorban a hagyományok korlátozták. A fékek és ellensúlyok e finom szövedéke a korai abszolutizmusban szakadt át, amikor létrejöttek a központosított európai államok és felszámolták a helyi és rendi kiváltságokat, s a szellemi hatalom államosítása pedig a reformáció, illetve a gallikán egyházpolitika révén történt meg. Minél előbb esett át egy ország a lázon, annál hamarabb gyógyult meg a beteg. Az angol és a holland abszolutizmus (mert ilyen is volt) már a XVII. században megszűnt, a francia abszolút monarchiát, pontosabban a lassan helyébe épülő óvatos reformkurzust a forradalom söpörte el, ami véglegesen megváltoztatta Európát. A skandináv országokban és a német nyelvterületen pedig az 1848-as forradalmi hullám hozta meg a választott népképviseleteket és a felelős kormányzást. De Nyugat-Európában még a legabszolútabb uralkodói abszolutizmust is kötötte a jogrend, az elődök hagyománya és az elitek tényleges befolyása. A mindenható uralkodó, a korlátok nélküli fejedelmi önkény és a neki alávetett jogok, főleg pedig a tulajdonjog nélküli társadalom a cárizmus, az oszmán birodalom, Dzsingisz kán és a császári Kína, s persze a bolsevizmus és a maoizmus világa.
A valóban rendkívüli parlamenti többség, amelyet a tavaszi választásokon megszerzett kormánypárt, a rajongóinak százezrei és a lényegében a belső ellensúlyok nélkül irányítható Fidesz, párosulva a szétforgácsolódott ellenzék tehetetlenségével, 2010-ben lényegében korlátlanná tették a pártelnök hatalmát. A szorosan kézben tartott, jelentéktelen államfő és a legkisebb üzemzavar esetén is durván megregulázott alkotmánybíróság után már csak külső intézmények, a NATO, még inkább az EU, s főleg persze a nemzetközi pénzpiacok állnak a miniszterelnöki teljhatalom útjában.
A miniszterelnök kínai útja nem egyszerűen egy racionális gazdaságpolitikai döntés eredménye volt, akárhogy is arról beszélt, hogy „a jövőben átalakulnak a külpolitikai kapcsolatok, és elsősorban a gazdasági, pragmatikus szempontok lesznek fontosak. Az ideológiai, civilizációs, vallási vagy katonai szempontok viszont háttérbe szorulnak a szövetségkötésekkor.” Orbán a kínai nyitástól olyan finanszírozást remél az ország számára, amely más logika szerint működik, s függetlenné teszi az EU és a nemzetközi tőkepiacok kontrolljától, amelyek már olyan világossággal megmutatkoztak kormányzásának első heteiben is. A kínai mintájú irányított kapitalizmusban a vállalkozások sikerességét nem a gazdasági versenyben való helytállás alapozza meg, hanem a kormányzati erőforrásokhoz való hozzáférés lehetősége. A miniszterelnök számára nem új a gondolat, már 1994-ben sem a szabad verseny elősegítését, hanem lényegében az országnak pár kiválasztott nagytőkés között felosztását kérte számon az akkor éppen frissen vesztes MDF-n: „Meg kellett volna találni azt a nyolc-tíz nagyvállalkozót, akik majd Magyarország nagytőkései lesznek… Ezekkel kellett volna személyes kontaktust kiépíteni, amelyet ők aztán jól tudtak volna használni a piacon, mint versenyelőnyt. Azt a kapcsolatot, amely őket így Magyarország miniszterelnökéhez vagy annak legbelső köréhez fűzi. Igen, az ország nyolc-tíz nagytőkés gazdasági érdekszférájává vált volna meghatározott területeken... Ezzel a nyolc-tíz nagytőkéssel kellett volna kiegyezni… Antall ezt elmulasztotta. Nem volt hajlandó foglalkozni ezekkel a dolgokkal...”
Kínai kártya magyar kézben vagy magyar kártya kínai kézben?
A régi pesti vicc szerint Mao annak idején megkérdezte Kádárt, hogy mennyien laknak az ő országában. „Olyan tízmillióan”, mondta Kádár. „Az nagyszerű lehet, ott mindenki ismer mindenkit”, lelkesedett Mao.
Kína a világ egyik legősibb civilizációja, s a kínaiak magukra mindig is a világ közepeként tekintettek. Az ország saját neve (Zhōngguó) Középső Birodalom, s onnan nézve mindenki más vazallus vagy annak kellene lennie – legyen az Japán, Korea vagy Vietnam –, vagy egyszerűen barbár, mint a fehér világ, köztük mi magyarok is. Kína egy-egy tartománya önmagában nagyobb, mint bármelyik nagy európai ország, hazánk pedig kisebb, mint egy kínai nagyváros; a magyar állam egész költségvetése pedig valószínűleg kisebb, mint a kínai birodalmi költségvetésben a könyvelési hibahatár.
Kína már régóta szeretne hídfőállást találni az EU határain belül, s hazánknak több versenytársa is van a Kína felé nyitott kapu szerepéért folyó versenyben. Így nem lehetnek különösebb illúzióink azzal kapcsolatban, hogy Magyarország mennyire és meddig fontos a kínaiaknak. Kína és a távol-keleti sikeres országok eredményei nem az állami gazdaságirányításon alapulnak, hanem elsősorban az évezredes munkakultúrán, a magyarok számára elképzelhetetlenül alacsony munkabéreken és számunkra elviselhetetlen munkakörülményeken, végül nem utolsó sorban a mindenütt jelenlevő parancsuralmi rendszereken. Amit persze már Kínában is feszeget a gazdasági gyarapodás, s főleg pedig az ország megnyitása a világ felé.
A legtöbb magyar még a nyugati kultúrájú multinacionálisoknál is nehezen viseli a vállalati rendet és fegyelmet. Aki már dolgozott kínaiakkal, japánokkal vagy koreaiakkal, pontosan tudja, hogy mentalitásuk milyen végtelenül távol áll a magyaroktól. Fegyelmezett, kollektivista társadalmakban felnevelt, mérhetetlenül szorgalmas és igénytelen emberek állnak szemben a kuruckodó, végtelenül individualista magyarokkal, akik magukért esetleg hajlandóak dolgozni, de másokért nemigen. Az egészen bizonyos, hogy a magyaroknak másképp kellene élnie és dolgoznia, mint eddig, s másképp kellene viszonyulniuk az államhoz, az adófizetéshez, a szabályok betartásához is. Az út azonban aligha lehet az, amit Si-huang ti, az első kínai császár hagyott örökségül, sokkal inkább az, amelyet a magyar államalapító jelölt ki.
A 21 évvel ezelőtti, a Tiennanmen téri fiatal demokraták éveket töltöttek munkatáborokban, míg a budapesti fiatal demokraták egy szabad országban lettek népszerű politikusok. Erre talán még a magyar kormányfő is jól emlékszik.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
