Az elkövetkező években vélhetően gyakran fogjuk hallani, hogy a Fidesz-kormány paternalista államot épít. Valószínűleg sokszor igazuk lesz a kritikusoknak. Sokszor pedig nem. Javaslom, menjünk elébe a problémának és válaszoljuk meg: elfogadhatónak tartjuk-e a paternalizmust? Mikor, milyen esetekben, milyen eszközökkel?
Szalai Ákos írása
Az egyik legjobb új amerikai filmsorozat (Boardwalk Empire, a nyitórészt rendezte: Martin Scorsese) első nagyjelenete egy mulatóban játszódik, ahol a helyi maffia – egyben a város – vezetői ünnepelnek. Az ünneplésre az ok pedig az, hogy éjfélkor kezdetét veszi az alkoholtilalom. A maffia, a feketepiac örül a paternalista szabályozásnak, hiszen hatalmas bevételi lehetőséget teremt a számukra. A tilalom a keresletet nem tűnteti el, csak átcsoportosítja a feketepiacra.
Az alkoholtilalom minden paternalista szabályozás állatorvosi lova. Tanuljunk belőle! Ha más termékek forgalmazását gátoljuk (például betiltjuk a devizahitelezést vagy a magas díjak mellett adott, a nem fizető adósokkal szembeni kemény fellépést, a kilakoltatást ígérő hiteleket), akkor ez nem azt jelenti, hogy azok a csoportok, akik eddig ilyen hitelt vettek fel mostantól nem fognak hitelt felvenni. Fognak. A helyi uzsorások (jobb esetben a nem Magyarországon bejegyzett bankok, vagy lízingcégek) örömmel fogadják őket. Ez sajnos a közgazdaságtan egyik alaptörvénye, ami ellen ugyanolyan nehéz védekezni, mint megakadályozni azt, hogy Moszkvában télen hó essen.
Egy téves érvelés
A paternalistákat azért támadják (mint jeleztem, várakozásom szerint a jelenlegi kormány egyes lépéseit is azért fogják), mert el akarják dönteni az emberek helyett, hogy mi a jó nekik. A paternalista szabályozás megalkotói pedig azzal védekeznek, hogy ezzel csak a rossz döntéseiktől (például az alkoholfogyasztástól, a dohányzástól, a túlzott eladósodástól) védik meg őket. Közgazdasági terminológiával: a korlátozott racionalitás következményeitől.
Ezt az alapelvet le kell szögezni mindjárt az elején, mivel ma még más érvek mögé bújnak. Politikusaink ma még nem mondják ki, hogy nagykorú emberek döntési jogát vitatják el. Ma az érvelés még nem paternalista, hanem progresszív: „a kicsiket védjük nagyokkal szemben”. Közgazdasági nyelven: az erőfölényre hivatkoznak. Tévesen. Erőfölény nem az ugyanazt a szerződést megkötő két fél között, nem a nagy kereskedelmi lánc és a beszállítója, nem a bank és az adós között van. Az erőfölény nem teszi szükségessé a paternalista beavatkozást, bizonyos tevékenységek, bizonyos szerződési megoldások tiltását.
Ha a nagyhaltól akarjuk megvédeni a kishalat (szerintem nem biztos, hogy meg kell), akkor a kisbankot (takarékszövetkezetet) kell védeni a nagybankkal szemben, a kisboltot (butikot) a nagy áruházzal szemben. A nagy és a kishalak szétválogatása és felügyelete – ha szükséges – más eszközöket igényel: a versenyjog eszközeihez kell nyúlni, és nem hitelezők és hitelfelvevők, kereskedők és beszállítók döntési lehetőségeit szűkíteni.
A korlátozott racionalitás
Találhatunk tehát érvet a szerződések szabályozása mellett, de az a korlátozott racionalitás. „A beszállítók nem is értik, hogy mit írnak alá, amikor felvállalják a visszáruzást (vagyis, hogy az el nem adott készleteket a kereskedelmi lánc visszaszállíttathatja velük), amikor lemondanak az engedményezésről (vagyis arról, hogy ha a partnerük nem fizet, akkor eladhatják az adósságot másnak – mondjuk egy behajtásra szakosodott cégnek).” Vagy: „A hitelfelvevők nem is értik, mit vállalnak fel, amikor aláírják a magas késedelmi kamatot (mert nem számolnak azzal a reális lehetőséggel, hogy valami miatt megcsúszhatnak a törlesztőrészlet fizetésével), és amikor devizában veszik fel a hitelt (mert nem veszik figyelembe az árfolyamkockázatot, és csak az alacsony indulórészletre figyelnek).” A paternalizmus az embereket nem a többiektől, nem az „erősebbektől”, hanem a saját butaságuktól védi. Az alkoholtilalom idején is így volt, ma a fogyasztói hitelezés szabályozásakor is így van. (Sok ilyen esetet ismerünk – néhányat lásd Oren Barr-Gill cikkében.)
És ezzel el is jutottunk a paternalista érvelés első komolyabb problémájához. Miért gondoljuk, hogy aki magas késedelemi kamatra vesz fel hitelt, az irracionális döntést hozott? Ne vitassuk: lehet, hogy azt hozott. De ugyanúgy lehet, hogy roppant racionálisat: azt mondja, hogy nem akar „alapból” sokat (még többet) fizetni, hanem csak akkor, ha tényleg megcsúszik a törlesztéssel. Inkább vállalja a magas késedelmi költséget, ha emiatt alacsonyabban tartható a hiteldíj. És a legtöbb esetben, amikor a paternalista korlátozott racionalitást kiált, találhatunk roppant ésszerű, racionális magyarázatot is az emberek tettére. Nem racionális a dohányzás? Lehet. De nem lehet, hogy a stressz tényleg gyorsabban öl, mint a nikotin? (Az előző hivatkozásban bemutatott problémák racionális magyarázatáért lásd Richard Epstein cikkét.)
A paternalizmus formái
Eddig azt láttuk, hogy mi lehet (fontos, hogy csak lehet, és nem megkérdőjelezhetetlen) érv a paternalizmusra, az emberek döntéseinek felülírására. Ezt a mai közgazdasági, jogi irodalom asszimmetrikus paternalizmusnak nevezi. Azt kell bizonyítani, hogy az adott betiltani kívánt eszközt, szerződési kitételt valóban túlnyomó részt a korlátozott racionalitás miatt választják az emberek, és azok, akiknek emiatt a szabályozás miatt a racionális döntését akadályozzuk, ezen alig vesztenek. Halkan megkérdezhetjük: ezen teszt szerint vajon tényleg igazolható lenne a mai magyar hitelszabályozás?
De még ha ezt a próbát ki is állja a szabályozási javaslat, akkor is óvatosnak kell lennünk. Tudni kell ugyanis, hogy a rossz emberi döntések megakadályozásának nem az egyetlen módja a tiltás. Tisztában kell lennünk a – ma már szép számban feltárt – eszközökkel, és választani kell közöttük. Igazolni kell, hogy miért éppen tiltani akarunk!
Napjainkban a paternalizmusnak legalább három formáját, ha tetszik, három fontos eszközét különböztethetjük meg. Ezek a kemény paternalizmus (amit ma már gyakran asszimmetrikus paternalizmusnak neveznek), a puha vagy libertariánus paternalizmus és végül a hibák kijavítása (azaz igazából a nevelés különböző formái), ami angolul debiasing néven ismert. A kemény paternalizmus a tiltás és a kötelezés. Fő problémáját fenn az alkoholtilalom és a maffia példáján keresztül láttuk: a keresletet nem szünteti meg, csak a még veszélyesebb formák felé tereli.
A puha paternalizmus már nem tiltással, kötelezéssel akarja kierőszakolni, hogy mindenki a szabályozó által racionálisnak tartott döntést hozza meg. Akkor mégis hogyan? Diszpozitív szabályok révén: olyan szabályokat alkot, amelyektől el lehet térni. Ha az érintettek erről külön nyilatkoznak, beleírják a szerződésükbe, akkor felülírhatják ezeket a szabályokat, de mindaddig, amíg ezt nem teszik, ezeket kell alkalmazni. Lássunk erre két példát! Jól ismert eltérés van aközött, hogy a különböző országokban a balesetben elhunytak közül hány embernek használják fel a szerveit szervátültetéshez. Az eltérés elsősorban nem kulturális tényezőkkel (az altruizmussal, stb.) magyarázható, hanem egyszerűen arra vezethető vissza, hogy mi a külön nyilatkozat nélkül is érvényre jutó diszpozitív szabály. Azokban az országokban, ahol ez a szabály az, hogy a szerveket ki lehet venni, tehát arról kell külön nyilatkozni, ha valaki ehhez nem járul hozzá, ott lényegesen többen „ajánlják fel” a szerveiket, mint ott, ahol fordítva, a felajánlásról kell külön nyilatkozatot tenni.
A másik példaként állítsuk ide (és a magyar gyakorlattal szembe) a pénzügyi szabályozás új amerikai modelljét. Ott – egy-két szerződési kitétel kivételével – nem tiltották meg azt, hogy a bankok olyan hitelterméket forgalmazzanak, amilyet akarnak. (Na jó: azért a kemény paternalizmus ott is megjelent, mert minden terméket egyedileg engedélyeztetni kell egy Az Emberekről Gondoskodó Kormány Újonnan Felállított Jó Nagy Hivatalával.) A megoldás lényege: a kormányzat definiál egy hitelterméket – amelyben nincs előtörlesztési díj, alacsony a büntetőkamat, amelyben a hitelvisszafizetést nem lehet sokáig húzni, stb. –, és ezt minden banknak kínálnia kell. Olyan áron, amilyen áron ő azt jónak tartja. Az árverseny megmarad. A bank ezen az úgymevezett plain vanilla terméken kívül mást is kínálhat, a fogyasztó másra is szerződhet. Azt azonban, hogy mást vegyen, a kormány további ösztönzőkkel próbálja megakadályozni: például azt mondja, hogy valamilyen adózási előny csak azoknak jár, akik ezt a hitelterméket választják, a többieknek nem.
A harmadik eszköz az említett debiasing. Ha a hibát a fogyasztó, a kisvállalkozás téves döntése okozza, akkor a politikának is az ő lépéseire kellene koncentrálnia, azt kell korrigálnia. Például úgy, hogy tájékoztatást ad neki. Persze ez a korlátozott racionalitás ellen nem elég. A korlátozott racionalitás nem információhiány. A korlátozottan racionális emberek tökéletesen informált állapotban is téves döntéseket hoznának. Itt az információadás nem segít – sőt, időnként veszélyes is lehet. Jól ismert példa a közgazdaságtanban az egészségügyi vagy az oktatási intézmények teljesítménymérési problémája. Ha kiválasztunk egy-két (jól mérhető) paramétert, ezek alapján megmérjük a teljesítményüket, és az eredményt a fogyasztók tudomására is hozzuk, akkor az intézmények ezeknek a mutatóknak a javítására fognak koncentrálni, elhanyagolva a nem mért jellemzőket. De ami még fontosabb: a korlátozottan racionális fogyasztók is ezekre a mutatókra fognak koncentrálni, hiszen az okos szabályozó is azt mondta nekik, hogy az oktatási, egészségügyi intézményeket ezek alapján „kell” összevetni. Elsikkadnak azok a további minőségi dimenziók, további kockázatok, amelyekre ilyen egyoldalú információadás hiányában a fogyasztó figyelne. Jól ismerjük ezt a hatást a magyar bankpiacon is, ahol a thm-fetisizmus miatt alakult ki az a banki stratégia, hogy mivel a fogyasztók figyelmét mindenki a thm felé irányította, ezért alacsony a thm, ami miatt viszont más elemekben (egyes pénzintézetek például a devizaátváltási árfolyamok alakításában) terhelték rá a fogyasztókra a kockázatokat. És halkan itt is megjegyezhetjük: nem egyedül a kormányzati politikusok paternalisták ebben az országban. Sőt! Az MNB-nek a Gazdasági Versenyhivatal által megtámogatott új bankszabályozási javaslata az „átlátható árazásról” pontosan ezt az információadási kötelezettséget helyezi az előtérbe.
A debiasing másik eszköze a nevelés. Ha hiszünk benne. A legradikálisabb eszközök pedig abból indulnak ki, hogy általában nem bizonyos termékeket – a korlátozottan racionális emberek által fogyasztott termékeket – kell szabályozni, hanem közvetlenül a nem racionális emberek által aláírt szerződéseket. Ha a gyerek korlátozottan racionális, akkor nem a gyerekjátékokat tiltjuk be, csak azt, hogy közvetlenül a gyerek kössön szerződést a megvételükre. Miért ne kezelhetnénk nyíltan gyerekként a korlátozottan racionális embereket? – kérdezik a debiasing ezen formája mellett érvelők. Miért ne mondhatnánk, hogy ha autót vezetni, és még ki tudja mi mindent, csak jogosítvány ellenében lehet, akkor hitelt is csak az vehessen fel, akinek erre „jogosítványa” van? Akinek nincs, annak a hitelfelvételét kössük például egy az adott piacon magát jobban kiismerő fél – a háztartás helyzetét, hiteltörlesztési képességét felmérő hiteltanácsadó – ellenjegyzéséhez? Vagy miért ne mondhatnánk, hogy a szerződés ugyan érvényes, de ha a „gyerek” tévedett, amikor a szerződést megkötötte, akkor azért a felelősség ne őt terhelje, hanem a szerződő partnerét? (Ilyen radikálisabb debiasing eszközök leírásai Colin Camerernél találhatók meg.)
A korlátozott racionalitás tehát nem elég ahhoz, hogy valaki a fogyasztói hitelezés szabályozását követelje. Válaszolnia kellene arra is, hogy miért éppen bizonyos hitelgyakorlatok, szerződési, kereskedelmi megoldások tiltását javasolja, és miért nem a puha paternalizmus, vagy a debiasing valamelyik formáját.
Az antipaternalizmus dícsérete
Tegyük fel végül, hogy a paternalista beavatkozást javaslók találnak kellő érvet elképzeléseik mellett (valóban jelen van a korlátozott racionalitás, és az adott megoldást tényleg senki, vagy csak elenyészően kevesen választanák racionális okból)! Tegyük fel, hogy meg tudják indokolni azt is, hogy miért éppen az általuk javasolt (általában kemény paternalista) eszközt válasszuk! Még mindig fennmarad egy kérdés. Biztos, hogy nem járunk jobban, ha egyszerűen elfogadjuk a hibát, és nem akarjuk kijavítani?
A paternalista logika ugyanis visszájára fordítható. A fogyasztók racionalitása korlátozott. Pedig a bőrükre megy a játék, amikor ilyen fontos döntéseket hoznak. Miért gondoljuk, hogy a szabályozók nem lesznek azok? Egyrészt nekik nem a bőrükre megy a játék, a rossz döntéseikért a cechet úgyis mások (a fogyasztók, az adófizetők) fizetik – ők legfeljebb szavazatokat vesztenek. (Ezzel kapcsolatos érveket Edward L. Glaesernél találhatunk.) Ráadásul az ő döntéseik lényegesen bonyolultabbak is, mint a fogyasztóké. Amikor ők meghoznak egy-egy törvényt, akkor annak lényegesen több (előre esetleg nem is várt) következménye lehet, mint egy-egy fogyasztó döntésének. Miért gondoljuk, hogy az az ember, aki fogyasztóként irracionális döntést hozott, a lényegesen bonyolultabb döntésekben racionálisabb, megfontoltabb lesz? Hány parlamenti képviselő, szabályozást javasló tisztviselő is rendelkezik devizahitellel, amelyet most azért akarunk szabályozni, mert nem volt racionális felvenni?
Szalai Ákos a Corvinus Egyetem Közgazdasági Karán Közszolgálat tanszék adjunktusa, illetve a Közösségi gazdaságtan és joggazdaságtani munkacsoport munkatársa. Elnöke a Magyar Jog és Közgazdaságtan Társaságnak. A Közjó és Kapitalizmus Intézet, valamint a II. János Pál Gazdaságetikai Intézet munkatársa, a Kormányzás Közpénzügyek Szabályozás folyóirat szerkesztője.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
