Bő egy héttel az ajkai timföldgyár által okozott vörösiszap-szerencsétlenség után, első megrendültségünkből ocsúdva, miután lehetőségeinkhez mérten segíteni igyekszünk a lúgos lavina által megnyomorítottakon, fel kell tennünk a kérdést, képesek lehetünk-e megvédeni magunkat az ipari eredetű környezeti katasztrófáktól. Ha valaki a más kárán nem tanul, kénytelen lesz a sajátján. Sőt, ha valaki a magát ért kisebb, majd nagyobb károkból sem tanul, akkor katasztrófális méretű bajt kaphat a nyakába. A vörösiszap-tragédia nem véletlen, nem balsors következménye, hanem mindazon elvégzetlen feladataink folyománya, amellyel a környezetvédelemben nem sikerült megbirkózni a rendszerváltás óta eltelt két évtized alatt sem.
Bartus Gábor írása
Figyelmeztető jel pedig volt bőven.
Először is itt volt a szocialista tervgazdaság egyik öröksége, a környezetszennyezésekkel terhelt kisebb és nagyobb üzemek (no meg a szovjet laktanyák) hagyatéka. Az Országos Kármentesítési Program keretében máig nagyszámú szennyezett területet kármentesítettek, s továbbiak várnak sorukra, amíg kellő forrás gyűlik össze a tisztítás megindításához. Az állami vállalatok szükségszerű privatizációja már egyáltalán nem szükségszerű módon adott lehetőséget a szennyből való vagyonteremtésre. Azon cégek esetében, melyek szennyező technológiákkal működtek és szennyezett környezeti elemeket (talajt, vizeket) produkáltak, az a magánosítási technika vált általánossá, hogy a vállalat elméleti értékéből levonták a környezeti károk elhárításának feltételezett költségét, s az így adódó maradék áron, bagóért adták el. Ha a vevő „ügyes” volt, a kárelhárítási költségek feltupírozásával, vagy a szennyezés-felszámolási kötelezettség puha szerződésbeli megfogalmazásával végül az eladási ügyletben feltételezettnél jóval olcsóbban úszta meg vállalt környezetvédelmi kötelezettségeinek teljesítését, csak a környezetet és a közelben lakókat fenyegető kockázat maradt a kelleténél jóval nagyobb.
Másodszor itt voltak azok a balesetek és szennyezések, melyek az elmúlt két évtized során folyamatosan jelezték, nem kellő biztonságú technológiákat alkalmaznak számos helyen, esetleg az elvileg megfelelő technológiát alkalmazzák figyelmetlenül. A garéi klór-benzol és dioxin-szennyezés vagy a Tiszát ért cianid-szennyezés mind a hulladékok nem megfelelő tárolásából, kezeléséből fakadtak. Az esetek közös jellemzője volt, hogy az okozott kárt a vétkes egyáltalán nem vagy csak részben fizette meg, a kárelhárítás nagyja az adófizetők számlájára ment. (Ezért lehet egyébként indokolt most a MAL Zrt. gazdálkodási szuverenitásának állami korlátozása, a kártalanítás alapjaként szolgáló vagyon eltüntetésének megakadályozása érdekében.) Egyik esetben sem voltak elegendők a hatályos szabályozások és az ahhoz kapcsolódó hatósági ellenőrzések, hogy a bajt megelőzzék (a cianid-szennyezés esetében Romániában sem).
Pedig 1990 óta a környezetvédelmi kormányzat – legalábbis a szakmai háttértanulmányok és egyeztetések szintjén – számos alkalommal nekifutott azon szabályzók megalkotásának, amelyek az efféle környezeti károkat lennének hivatottak kezelni. A környezetgazdaságtanban és a környezeti jogban számos olyan elméleti megoldás ismert, amely alkalmas azon környezeti kockázatok szabályozására, ahol a normális működés alig okoz kárt, nincs jelentős szennyezés, üzemzavar esetén azonban súlyos katasztrófa is történhet. A biztosítékadás, a kötelező céltartalékképzés, a kötelező környezeti felelősségbiztosítás, a kártérítési jog csak néhány példa erre. Mindezek olyan eszközök, amelyek megfelelő tervezés esetén a vállalkozói szabadság fenntartása mellett növelhetik a környezeti biztonságot. Ezen szabályzók hiánya viszont szemmel láthatóan oda vezetett, hogy minden további nélkül lehetett egyes cégek eredményét a környezeti kockázatok fokozódása mellett növelni.
Az állam környezetvédelmi tevékenysége bővülésének azonban negatív mellékhatásai is lehetnek. Az ezzel kapcsolatos félreértés világosan kitűnik a MAL Zrt. október 11-i közleményéből. A cég ebben azzal érvel, hogy minden jogszabályban foglalt műszaki előírást és hatósági kötelezést betartott. Csakhogy az érdemi feladat a vörösiszap környezetbe jutásának megakadályozása és nem pusztán az előírások betartása. (Ha az autómmal elütök egy gyalogost, akkor is felelős lehetek, ha egyébként a KRESZ összes szabályát betartva közlekedtem.) Az állam néha teljesen hamis jelzést ad a társadalom felé azzal kapcsolatban, hogy létezhet olyan kiterjedt és részletes szabályozási rendszer, ami eleve mentesíthet bennünket a környezetszennyezésektől. Az államnak nem volt és soha nem is lesz annyi erőforrása, hogy minden lehetséges szennyezéstől megóvjon bennünket, a szennyezés kialakulásával kapcsolatos összes technológiai és természeti tényezőt előre kikalkulálja, majd környezetvédelmi szabályozásba foglalja. Ellenben az ajkai timföldgyár talán gondosabban felmérhette volna a talajtani adottságokat a vörösiszap-kazetták telepítési helyén, esetleg érzékenyebb monitoring-rendszert alkalmazhatott volna, vagy kiépíthetett volna egy második, biztonsági védőgátrendszert. A megfelelő szintű környezetvédelmet alapvetően az egyéni (személyes és vállalati) felelősségvállalás biztosíthatja. A körültekintés, a gondos mérlegelés, a józan ész és az ép erkölcsi érzék alkalmazása.
A hulladékgazdálkodás előírásai és az ahhoz tartozó bürokratikus eljárási követelmények olyan mértékűre duzzadtak az utóbbi időben, hogy jelentős érdemi erőforrásokat kötöttek le a papírgyártás területén. A környezeti problémák érdemi kezeléséről a súlypont az előírásoknak való adminisztratív megfelelésre tevődött át. Ezt a helyzetet érzékelhette az Európai Unió is, amikor a hulladék keretirányelv legutóbbi módosításában számos területen lehetővé tette az egyszerűsítést, az engedélyezés-köteles tevékenységek körének szűkítését.
Paradoxonhoz jutunk, egyszerre láthatjuk szükségesnek az állami beavatkozás kiterjesztését, valamint a szabályozás túlburjánzásának visszafogását. A megoldás, az ellentmondásból való kiszabadulás az lehetne, ha az emberi egészség vagy a természeti környezet, az ökoszisztémák épségének megóvása szempontjából jelentős területeken alkalmazunk szabályokat, közgazdasági nyelven: a kritikus externáliákat kezeljük. Ehhez azonban végig kellene gondolnunk, melyek azok a szennyezések, ökoszisztéma-károsítások és környezeti kockázatok, amik a legnagyobb jóléti veszteséget okozhatják, majd azokra lenne érdemes állami szinten koncentrálnunk. Ugyancsak itt az ideje, hogy az egyoldalúan a közvetlen előírásokra, műszaki-technológiai utasításokra mint szabályzóeszközökre szinte kizárólagosan épülő hazai szabályozást diverzifikáltabbá és hatékonyabbá tegyük.
Ha azonban ezen mérlegelésnek híján vagyunk, nagy késztetést érzünk a problémák verbális áthidalására. Miközben a jelentős környezeti kockázatok egy része továbbra is fennáll, s a természeti környezet lassú, de biztos felélése zavartalanul folyik, csak a legkülönfélébb környezetvédelmi testületek és intézmények, meg az általuk lankadatlanul gyártott, a legmodernebb, haladó környezetpolitikai elveket hirdető határozatok és állásfoglalások száma gyarapodik. Környezeti biztonságunk aligha.
Bartus Gábor: környezetgazdász, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem oktatója, a Közjó és Kapitalizmus Intézet környezetpolitikai elemzője.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
