Halállal lakolhatnak

megadjagabor I 2012.07.18. 07:02

hóhér.jpgA kereszténység kétélű fegyver lett a politikai vitákban. Egyrészt megvetés tárgya, lásd az Amerikai Magyar Népszava fröcsögő tollú szerzőjét, aki afféle világméretű katolikus összeesküvést lát minden mögött (legfőként a magyar kormány mögött, ami mulatságos, tekintettel a fideszes derékhad vallási pedigréjére). Másrészt a béketáborozók bunkósbotjává válik abban a pillanatban, amint nekik nem tetsző nézetekkel találják magukat szemben. Persze rengeteg átmeneti álláspont létezik, ezért a mainstream gyakran váltogatja nézeteit: egyszer felháborodik a „pedofil papokon”, és a racionalitás útját követve adna ingyen ötleteket az Egyház reformjához, másrészt számon kéri a keresztény hitelveket a gaz gyűlölködő jobbosokon, ha úgy adódik. Ugyanaz a szabadgondolkodó, aki röhög a keresztények pietas-án, megrökönyödik azon, ha a keresztény mégsem ilyen. A hippi-filozófiát a keresztényeken számon kérő ugyanis elborzad, ha utóbbiak idézik neki a Máté 10,34-et:

Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot.

Hasonló a helyzet most a halálbüntetés kérdésében. A kérdés nem először bukkan fel, gyakorlatilag minden olyan esetben előkerül, amikor történik egy brutális gyilkosság. Ezért próbáljuk meg távol tartani magunktól a konkrét ügyet, mert az valóban nem szerencsés, ha egy ilyen nehéz kérdésben a demokratikus lincshangulat válik döntővé. Ez azonban nem cáfolja a kérdés legitim mivoltát, mert a halálbüntetés engedélyezésének vagy tiltásának dilemmája nem olyan egyszerű, mint ahogy azt a szabadgondolkodók bemutatják.

1. Sokszor vetik azt a keresztények szemére, hogy az abortusz és melegházasság ügyében álláspontjuk irreleváns, hiszen szekularizált világban élünk, ezért erkölcsi kérdésekről csak a nép dönthet. Igen ám, de mi van akkor, ha a nép nem is annyira szekularizált, mint a szabadgondolkodó világ? A legtöbb esetben a „nép” ugyanis támogatná a halálbüntetést, és annak bevezetését leginkább a politikai elitek és/vagy azok nemzetközi szerződései akadályozzák meg.

2. Ilyenkor kerülnek elő az elébb még irrelevánsnak minősített keresztény erkölcsi elvek, melyeket számon lehet kérni a vadakon. Így blogok egész garmadája hivatkozik az V. parancsolatra: a halálbüntetés bevezetése ugyanis e parancsolat megsértése volna. Ez igaz lenne, ha az egyszeri katolikus, pláne a pápák és az egyháztanítók olyan jámbor, ám buta emberek lennének, hogy valami valóságidegen ideológia mentén döntenének ilyen kérdésekben. A szabadgondolkodók legnagyobb bánatára a valóságban sem az egyszeri katolikus, sem az egyháztanító nem ilyen. Az V. parancsolat értelmezésében ugyanis, mint minden más szabály értelmezésében, a fő kérdés a circumstancia („környülállás”). Vagyis ha valaki veszélyezteti az életünket, szabad azt megvédenünk akár a támadó élete árán is; háborúban is „szabad” ölni. És – most lehet visszatartani egy kicsit a lélegzetet – a halálbüntetést sem tiltja expressis verbis a katolikus tanítás.

jogos önvédelem: saját vagy rábízott élet megvédése a jogtalan támadó sérelme, esetleg halála árán is. - Az önmagunk iránti szeretet az erkölcsiség alapvető elve. Jogos tehát, hogy az ember saját életéhez való jogát tiszteletben tartassa. Aki az életét védi, nem az emberölés vétkét követi el, még ha halálos csapást kénytelen is mérni támadójára. Ha valaki védekezésből nagyobb erőszakot alkalmaz, mint kellene, a tette nem megengedett, ha viszont mértékkel reagál, a védekezés megengedett. És nem szükséges a lélek üdvösségéhez, hogy az ember lemondjon az önvédelemről azért, hogy meg ne ölje a másikat, mert a saját életére jobban kell vigyáznia, mint a másikéra. A jogos önvédelem nemcsak jog lehet, hanem szigorú kötelessége is azoknak, akik mások életéért, illetve a család vagy a közösség közjaváért felelősek. A társadalom közjavának megőrzése ugyanis megköveteli, hogy ártalmatlanná tegyék a támadót. E téren az Egyház hagyományos tanítása megalapozottnak ismerte el a törvényes közhatalom jogát és kötelességét arra, hogy a bűntény súlyosságával arányos büntetést szabjon ki, nem zárva ki rendkívül súlyos esetekben a halálbüntetést sem. Hasonló okokból a hatalom birtokosainak joga van fegyverrel visszaverni azokat, akik a gondjaikra bízott polgári közösséget megtámadták. Ha a vérontás nélküli eszközök elegendőek ahhoz, hogy az emberi életeket a támadók ellen megvédjék, oltalmazzák a közrendet és az emberek biztonságát, akkor a hatóságok ezekre korlátozzák magukat, mert jobban megfelelnek a közjó konkrét feltételeinek és jobban alkalmazkodnak az emberi személy méltóságához.

Az Egyház Katekizmusában* ez áll:

2266 A közjó védelme követelményének megfelel az állam erőfeszítése annak érdekében, hogy az emberi jogokat és a polgári együttélés alapvető szabályait sértő magatartásformák terjedését megfékezze. A törvényes közhatalomnak joga és kötelessége a vétség súlyosságával arányos büntetés kiszabása. A büntetésnek elsősorban a bűn által okozott rendzavarás helyreállítása a célja. Amikor a büntetést a vétkes önként elfogadja, a büntetés engesztelő értelmet is nyer. A büntetés azonfelül, hogy védi a közrendet és óvja a személyek biztonságát, gyógyító célzatú is: amennyire lehetséges, hozzá kell járulnia a vétkes megjavulásához.

2267 Az Egyház hagyományos tanítása -- a tettes kilétének és felelősségének teljes bizonyítását föltételezve -- nem zárja ki a halálbüntetéshez folyamodást olyan esetekben, amikor ez az egyetlen járható út az emberek életének hatékony megvédésére a jogtalan támadóval szemben.

Ha pedig a vérontás nélküli eszközök elegendők a támadó elleni védekezésre és a személyek biztonságának megőrzésére, a hatalom ezekre az eszközökre korlátozódjék, mert ezek jobban megfelelnek a közjó konkrét javainak és inkább összhangban állnak az emberi személy méltóságával.

Napjainkban ugyanis, mivel az állam olyan lehetőségekkel rendelkezik, melyekkel hatékonyan tudja büntetni a bűntényt, ártalmatlanná téve elkövetőjét, anélkül, hogy véglegesen megfosztaná a jobbulás lehetőségétől, a tettes kivégzésének szükséges volta „immár nagyon ritka, ha egyáltalán előfordul”.

Az utolsó mondatok II. János Pálnak köszönhetőek, ám hogy ennél is tovább bonyolítsuk a képet, XVI. Benedek pápa ekként fogalmazott:

Not all moral issues have the same moral weight as abortion and euthanasia. For example, if a Catholic were to be at odds with the Holy Father on the application of capital punishment or on the decision to wage war, he would not for that reason be considered unworthy to present himself to receive Holy Communion. While the Church exhorts civil authorities to seek peace, not war, and to exercise discretion and mercy in imposing punishment on criminals, it may still be permissible to take up arms to repel an aggressor or to have recourse to capital punishment. There may be a legitimate diversity of opinion even among Catholics about waging war and applying the death penalty, but not however with regard to abortion and euthanasia.

(Mellesleg: azok, akik ennyire „keresztények” lesznek a halálbüntetés kapcsán, miért nem emelnek szót abortusz- és eutanázia-ügyekben?)

3. Vajon ellenzik-e a gyilkosságot a szabadgondolkodók a zsarnokok esetében? A keresztény tanításban explicit módon nem, ám hagyományában megmaradó tyrannocidium, azaz zsarnokölés gondolata ugyanis engedélyezi (ahogy Szent Ágoston is érvelt az igazságos háború mellett). A katolikus Stauffenberg keresztény/katolikus szempontból teljesen legitim módon követett el (gyilkossági szándékkal) merényletet Hitler ellen. És mi a helyzet a halálbüntetéssel Adolf Eichmann esetében? Ez egy „nem-európai”, esetleg keresztény-ellenes megoldás volt?

Ezek természetesen nem doktrinális kérdések: az egyes katolikusok eltérhetnek annak megítélésében, hogy támogatják-e a legális halálbüntetést vagy sem. A halálbüntetés mellett és ellen is komoly, megfontolandó érvek szólnak (az ellene szóló legkomolyabb érv a visszafordíthatatlanság). Az azonban távolról sem igaz, hogy ha valaki támogatja, az automatikusan kizárja magát a keresztény közösségből.

A kedélyek további borzolása érdekében választottunk egy, a szabadgondolkodók számára talán kedvesebb forrást – nehogy abban a tévhitben éljünk, hogy csak a kontinentális vérivászat ördöge, J. de Maistre méltatta a hóhért: „Politikai hatalomnak tehát azt a jogot nevezem, hogy a tulajdon szabályozása és védelme céljából törvényeket hozzanak halálbüntetés és következésképpen az összes többi, kisebb büntetés terhe mellett, és hogy alkalmazzák a közösség erejét e törvények végrehajtásánál, valamint a politikai közösségnek külső támadás elleni védelemnél, s mindezt csakis a közjó érdekében.” (John Locke: Értekezés a polgári kormányzatról)

A halálbüntetés kérdése kapcsán a legnagyobb probléma nem is az, hogy a „napi politika” témájává válik, hanem hogy pro-és kontra mindkét oldal moralizálni kezd. A „pro” tábor egy-egy eset kapcsán ezzel venne erkölcsi elégtételt, a „kontra” tábor pedig kimutatja a halálbüntetés ab ovo keresztényietlen, erkölcstelen, anti-humánus, nem-européer mivoltát. A „pro” tábor abban téved, hogy az államilag törvénnyel szabályozott, intézményesített halálbüntetés pont nem az általuk favorizált népi vendettáról szól; a „kontra” tábor pedig abban téved, hogy a halálbüntetés intézménye mint olyan önmagában nem indikátora a civilizálatlanságnak, barbárságnak és fejletlenségnek. Ellenkező esetben pl. az USA számos államát ilyennek kellene tartanunk, ahogy a Tojásfejűek Elitje annak is tartja.

Nincs mit tagadni azon, hogy a halálbüntetés kérdése az egyik legnehezebb a dilemmák közül; ám kár tagadni annak dilemma mivoltát, vagy eltakarni azt moralizálással. Nekünk emiatt sem kell aggódnunk, hisz a Pluralitás és Vita Szerelmesei előre rendezték ezt a kérdést.

*Az egyszerűség és érintettség kedvéért használtam katolikus forrásokat. Amennyiben az összes létező keresztény, vagy annak nevezett gyülekezet esetét kívántam volna felvonultatni, arra nem lett volna elég ez a felület.

A szerzőnek nincs kiforrott álláspontja a halálbüntetést illetően.

Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!


A bejegyzés trackback címe:

https://konzervatorium.blog.hu/api/trackback/id/tr594662393

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Fölmentünk vagy negyvenheten 2012.07.18. 17:08:40

Gyilkosság, bőrszín, halálbüntetés.Emberi jogok meg minden.     Bár puszipajtások nem voltunk sosem, ez nyilvánvaló, de azért szegről-végről (és később az enigmatikus decsi gróf révén is) ismertük egymást. Középis...

Trackback: Halállal lakolhatnak 2012.07.18. 10:09:01

Lehet visszatartani egy kicsit a lélegzetet – a halálbüntetést sem tiltja expressis verbis a katolikus tanítás.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Robinzon Kurzor 2012.07.18. 11:47:33

"Igen ám, de mi van akkor, ha a nép nem is annyira szekularizált, mint a szabadgondolkodó világ?"

A nép nem azért akar halálbüntetést, mert szekularizált, hanem annak ellenére.

Hozzád képest amúgy egészen jó írás.

Ha egyszer majd annyira kibékülsz az életeddel, hogy megelégedsz majd tényleges véleményekkel vitatkozni és nem azoknak az általad a könnyebb kezelhetőség érdekében kiforgatott változatával és/vagy a vélt képviselőik sommás címkézésével, akkor majd komolyan is lehet venni.

Vidéki 2012.07.18. 21:03:53

Érdekes, hogy Lenin elvtárs,
aki kedvelte a terrort, a halállal való fenyegetést bizonyos embercsoportokkal szemben,

a kommunistákkal szemben tiltotta a halálbüntetést.

Arra hivatkozott, hogy a francia forradalom „felfalta gyermekeit”.

Lenin el akarta kerülni, hogy a „proletáriátus élcsapata” kiirtsa egymást, miként a jakobinusok tették a francia forradalomban.

A múlt század húszas éveiben a befolyását vesztett Trockijt csak száműzték.

Ez a helyzet nem sokáig tartott. A harmincas évek elején Sztálin megszervezte potenciális riválisa, a leningrádi párttitkár meggyilkolását, úgy tüntetve fel, mintha azt a párt soraiba befurakodott trockisták követték volna el.

Ezt követően kommunisták tömegei estek áldozatul a Szovjetúnióban a halálbüntetésnek.

A demokrácia mintagyerekének tekintett USA-ban van halálbüntetés és alkalmazzák is.

Ott vannak jogászok akik meg tudják indokolni szükségességét.

Persze ott gyakorlatias gondolkodású emberek élnek.

Nem lehet véletlen, hogy már több, mint negyven éve ők küldtek űrhajósokat a Holdra és nem az európaiak.

Léteznek olyan beteg lélekkel született bűnözők, is akik miként a ragadozók,zsákmányállatnak tekintik embertársaikat és nem éreznek semmi lelkifurdalást ha embertársaikat elpusztítják, sőt gyakran kéjes örömet éreznek, ha gyilkolhatnak.

Ezek megbánására, javulására, megjavítására, reszocializációjára, nincsen semmi esély.

Az USA-ban józan gondolkodású, a társadalom bizalmát élvező jogászok úgy gondolják, hogy

ezeket a ragadozókat a halálbüntetéssel el kell rettenteni.

És hogy ennek van elrettentő ereje, bizonyítja a vádalku intézménye, amikor a halálbüntetés árnyékában a bűnöző teljes feltáró vallomást tesz csak azért, hogy halálbüntetés helyett tényleges életfogytiglant kapva megőrizze rongyos életét. Így segítve a bűnüldözést.

Nemcsak a bűnöző uraknak lehetnek jogaik, hanem az áldozatoknak is és a potenciális áldozatoknak, a normális embereknek.

Az Investigation Discovery ismeretterjesztő csatornán az USA-ban megtörtént bűneseteket ismertetnek.

Sok olyan eset van, amikor az ottani úgynevezett „jogvédők”, akik a bűnöző urak és úrnők jogait igyekeznek hatalmasabbra kiterjeszteni, miközben megfeledkeznek a normális polgárok, a potenciális áldozatok jogairól.

Egyik jellemző ilyen eset volt, amikor egy kétszeres gyermekgyilkost börtönbeli „jó magaviseletére” hivatkozva sikerült hamarabb kiszabadítani az amúgy is enyhe büntetés alól.

A jogvédők annyira bíztak a jó magaviseletű gyilkos úr megjavulásában, reszocializációjában, hogy egy másik városba költöztették, miközben a helyi hatóságokat sem értesítették, hogy kit telepítettek városukba.

Ezt azért tették, hogy a bűnöző úr tiszta lappal indulhasson és megjavulása még nagyobb esélyekkel valósulhasson meg.

Egy idő után a város környékén nőket kezdtek gyilkolni.

A hatóságok a sötétben tapogatóztak és nagyon sokáig nem jutottak a gyilkos nyomára.

Végül mikor a gyilkosságok száma tíz fölé emelkedett, a gyilkos véletlenül hibát követett el és sikerült elkapni.

Ha a „jogvédők” nem akartak volna kísérletezni a gyilkos úr reszocializációjával,

nem akarták volna a gyilkos urat tiszta lappal indítani a megjavulás útjára,

és értesítik a helyi hatóságokat, hogy kit telepítettek a nyakukra,

a hatóságok idejében felléphettek volna és nem kellett volna tíznél több nőnek meghalnia.

A „jogvédők” megjavítási kísérletei sok-sok áldozat életébe kerültek.

Vidéki 2012.07.21. 09:37:26

Ha a jogvédők kinyitják a szemüket, láthatják, hogy demokráciák nemcsak, hogy a halálbüntetés eszközével élnek,

hanem jogintézményeikben létezik a „likvidálás” fogalma is,

amikor bírósági eljárás nélkül halálra ítélhetnek és kivégezhetnek embereket, akár barátinak mondott állam területén is,

a barátinak mondott állam hozzájárulása nélkül,

bekalkulálva a „járulékos veszteségeket” is vétlen civilek részéről.

Gloucester 2012.07.24. 18:59:48

@Vidéki:
Arról létezik statisztika, hogy hány embert végeztek ki USA-ban ártatlanul?
Ez a legfőbb érv a halálbüntetés ellen. Nagy volt a politikai és társadalmi nyomás a bírákon a Móri-ügy ítélkezésében is. Könnyen ártatlant küldtek volna a mészárszékre. (A poszt visszafordíthatatlannak nevezi a halálbüntetést, bár szerintem kicsit körültetkintetlenül, hiszen ártatlanul leült 10 év fegyházban eltöltött időt sem lehet visszafordítani, mégha kárpótlást kaphat is az illető.)
Szerintem azzal nem lehet érvelni, hogy hibáztak a bírák és kiengedtek egy elvetemült gyilkost jó magaviseletért, ezért vezessük be a halálbüntetést. Ez csak azt jelenti, hogy a valódi életfogytiglan fogva tartást kell alkalmazni. Egyébként kutatások azt támasztják alá, hogy a valódi életfogytiglani büntetést sokkal súlyosabb büntetésnek élik meg az elítéltek, mint a halálbüntetést. (A halálbüntetés kiprovokálása akár passzív öngyilkosság is lehet.)

A háborús vezetők tömeggyilkosságaival szerintem rosszul érvel a poszt. Sztálin tömeggyilkosságaival miért nem került tárgyalóterembe? Jaltai konferencián odadobták Sztálinnak Kelet-Közép-Európát. Roosevelt és Churchill miért nem került tárgyalóterembe?
Bűnösök ítélkeznek bűnösök felett.
Nem a halálbüntetés mellett kellene érvelni, hanem a korrupció kizárásáért, a bírákat érő politikai és társadalmi nyomás ellen, valamint az olyan kicsavarodott ítéletek ellen, hogyha valós önvédelemből valaki a saját házában leüt egy betörőt egy baseball ütővel, de ijedtében betöri a koponyáját és meghal a támadó, akkor ne a védekező tulajdonost ítéljék letöltendő börtönbüntetésre. És lehetne sorolni a jogi életképtelen igazságtalanságokat.

(Ha már zárójelben meg lett említve, akkor abortusz és eutanázia ellen is szót emelnék, de a lombikbébik, GM-babák, fogamzásgától ellen is stb. Hosszú a lista, ami ellen szót emelnék.)

NagyonPC 2012.07.26. 09:58:57

Az írás meglepően színvonalas, ugyanakkor süt belőle a képzelt vitapartnerekkel szembeni megvetés és előítéletesség, amiből úgy látszik, mintha a "szabadság szemszögéből" író szerzőknek súlyos komplexusai keletkeztek volna a másképpen gondolkodók írásai nyomán.

De térjünk vissza a vita tárgyához.

Az, hogy egy országban létezik-e halálbüntetés, leginkább az országban élő emberek közösségének belső vitáiban kikovácsolódott konszenzusos döntés eredménye kellene, hogy legyen. Azzal, hogy nálunk a magyar alkotmánybíróság döntése törölte el a halálbüntetést, sajnos nem 'megkímélte' a társadalmat ettől a vitától, hanem megfosztotta a lehetőségtől, hogy alaposan végiggondolja a problémát. Vagyis lett még egy elvégzetlen házi feladatunk.

A diktatúrákhoz meg csak annyit, hogy bevett módszerük (színezettől függetlenül), hogy a politikai ellenfeleket kriminalizálják köztörvényes vádakkal ("Hát Bástya elvtársat már senki sem akarja meggyilkolni???"). Ezért aztán a halálbüntetés tilalma a mi kis K európai világunkban (a mi történelmi hátterünkkel) egyfajta korlátot is jelent abban, hogy meddig mehet el a mindenkori hatalom az ellenzékkel szemben.

istenvagyok 2012.08.04. 11:18:09

a keresztény egyház tényleg rendkívül rossz magyarország számára, már több évszázada kihasználják magyarországot, segítenek abban hogy magyarország egy szegény gyarmat legyen rabszolgákkal, néhány nyugat európai ország számára, ameddig magyarországon nem számolják fel a kereszténységet, addig magyarország biztosan nem fog tudni terjeszkedni

-JzK- 2012.09.08. 20:20:58

LÉTEZIK-E IGAZSÁGOS HÁBORÚ?

Válasz:

Igen, elvben létezik. A védekező háború nem sérti Isten parancsát.

Magyarázat:

Az igazságos háború (bellum iustum) nem azt jelenti, hogy önkényesen, vagy „szent” célokra hivatkozva meg lehet támadni ill. le lehet igázni más népeket, hanem azt, hogy egy nemzetnek joga és kötelessége megvédenie önmagát és tagjait. A nemzeti önvédelem joga levezethető a személy önvédelmének jogából, azonban a jogos háború több az önvédelemnél. Mert míg az önvédelem csak jog, mellyel senki sem köteles élni, addig a honvédelem kötelesség, hiszen más személyek, állampolgárok védelmét jelenti. Az ilyen leszűkített értelemben vett igazságos háború nem sértheti az Isten által felállított erkölcsi rendet, sőt olykor parancsoló kötelesség lehet. Ezért, és nem a vérontás szentesítésének szándékával tanítja Aquinói Szent Tamás, hogy a papnak, bár személyesen nem foghat fegyvert, elöljárói engedélyével szabad a háború érdekében a katonákat buzdítania: „Clericis non licet bellare in propria persona, sed possunt bello interesse de licentia superioris, et exortari pugnantes”. (ST II-II. 40: 2).

A fegyvereknek vagy a katonáknak oly sokat emlegetett megáldása nem jelenti azt, hogy az Egyház egy eszközt vagy személyt „erővel” akar felvértezni, hogy hatásosabban gyilkoljon. Ezek az áldások Isten oltalmába ajánlanak egy halálveszélybe kerülő személyt, vagy Isten áldását hívják le tárgyakra, hogy Isten erkölcsi parancsainak érdekében tusakodjanak velük a harcosok, vagyis hogy a fegyver a gyengét védje, és ne az ártatlan vérét ontsa.

A bellum iustum fogalmába beletartozik az is, hogy egy nemzet bizonyos meghatározott körülmények között háborút is indíthat, ha ez valóban létező fenyegetettséggel szembeni előlegezett védekezés (megelőző csapás), vagy a már régóta fennálló, fegyverrel fenntartott, békének csúfolt elnyomás ellen indul (pl. az 1956-os magyar forradalom). Azonban itt már nem minden fekete-fehér, ezért minden egyes esetet egyedileg kell értékelni.

Az Egyház röviden így foglalja össze feltételeit: „A haderővel történő törvényes önvédelem szigorú föltételeit nagyon komolyan mérlegelni kell. Az ilyen döntés súlyossága az önvédelmet az erkölcsi törvényesség nagyon szigorú föltételeihez köti. Egyidejűleg kell együtt lennie a következő föltételeknek:

1. a támadó fél által egy nemzetnek vagy a nemzetek közösségének okozott kár tartós, súlyos és kétséget kizáró;
2. a megfékezésre bevetett minden egyéb eszköz használhatatlan vagy hatástalan;
3. a kedvező kimenetelnek komoly esélyei vannak;
4. a fegyverek alkalmazása nem okoz súlyosabb kárt és zavart, mint maga a megszüntetendő rossz.

A modern tömegpusztító eszközök hatékonysága nagyon súlyosan esik latba e föltétel mérlegelésében. Ez utóbbiak használatát az Egyház kategorikusan elutasítja, mivel fegyvertelen emberek kioltására irányul, és egy másik közösség részleges vagy teljes kiirtását célozza meg.”

Ezek az „igazságos háború” elvében fölsorolt hagyományos elemek. Aquinói Szent Tamás szerint a jogos háborúnak három feltétele van: felsőbb hatalom, igaz ügy és helyes szándék: ’Ad bellum iustum tria requiruntur, scilicet auctoritas principis, iusta causa et intentio recta’. (ST II-II 42: 2,1).

Az Egyház elveti a szélsőséges értelemben vett pacifizmust, mint erkölcstelenséget: a béke minden áron, tehát az ártatlanok halála és nyomorúsága árán történő megvalósítását. Ez ellenkezik mind az Ó-, mind az Újszövetség szellemével. Az őskeresztények sem tiltották a katonai hivatást. Ha bizonyos korszakokban a korai kereszténység mégis fenntartásokkal élt a katonai szolgálattal szemben, az nem a fegyvereknek, hanem elsősorban a pogány és bálványimádó államvallás kötelező katonai megnyilvánulásainak szólt. Erre példa az egyiptomi Szent Móric és a thébai szent légió esete. A keresztények teljesítették a hadkötelezettség parancsát, amikor azonban az állam jogtalanul akart élni vele, megtagadták a parancsot. „A közhatalomnak ilyen esetben joga és kötelessége az állampolgárokat a nemzetvédelem szükséges kötelezettségeivel megterhelni. Azok, akik katonaként a haza szolgálatára szentelik magukat, a népek biztonságának és szabadságának szolgái. Ha jól látják el kötelességüket, valóban hozzájárulnak a közjóhoz és a béke megőrzéséhez.” (KEK 2310)

Mindazonáltal az Egyház tudatában van, hogy a háború az egyik legsúlyosabb rossz, ezért minden eszközzel szorgalmazza annak elkerülését, amíg az megtehető. Ezért minden öncélú vérgőzös háborús uszítás, a féktelen militarizmus súlyos, égbekiáltó bűn, hiszen a háború önmagában sosem szent, és a szó teljes értelmében soha sem igazságos, legfeljebb elkerülhetetlen.

Igazolás:

Az Ószövetség ismeri mind a védekező háború, mind a jogos támadás fogalmát:

„Hirdessétek ki ezt a népek között: Készüljetek szent háborúra! Buzdítsátok a vitézeket! Jöjjenek, vonuljanak föl a harcosok mind!” (Joel 4:9).

„Ha ellenséged ellen harcba indulsz, s lovakat, harci szekereket és magadnál népesebb hadinépet látsz, ne rettenj meg tőlük. Mert veled az Úr, a te Istened, aki kivezetett Egyiptom földjéről.”
(MTörv 20:10).

A Szentírás bűnnek tartja, ha valaki a jogos háború idején nem harcol:

„Átkozott az is, aki kardját kíméli a vértől!” (Jer 48:10).

A Biblia hősként tiszteli a nemzeti felszabadító háború vezetőjét, Makkabeus Júdást:

„Júdásnak, a Makkabeusnak és testvéreinek a történetét, a fönséges templom megtisztítását és az oltár fölszentelését, továbbá az Antiochusz Epifánész és fia, Eupátor elleni háborúkat, az égi jelenéseket azok javára, akik a zsidóságért oly dicső hőstetteket vittek végbe, hogy bár kevesen voltak, az egész országot visszafoglalták, a barbár hordákat kiűzték és visszaszerezték az egész földkerekségen híres templomot, a várost fölszabadították, a már-már érvényüket vesztett törvényeknek meg érvényt szereztek, mert az Úr irgalmas volt jóságában.” (2 Mak 2:19)

„Mihelyt a Makkabeus sereget gyűjtött, a pogány népek nem voltak többé képesek ellenállni neki, mert az Úr haragja irgalomra változott.” (2 Mak 8:5)

„Makkabeus és emberei Isten segítségével elfoglalták a szentélyt és a várost.” (2 Mak 10:1)

„Makkabeus és emberei imádkoztak, és arra kérték Istent, legyen segítségükre a harcban. Aztán megtámadták az idumeai erődöket.” (2 Mak 10:16)

Az „igazságos háború” indítéka:

„Makkabeus maga köré gyűjtötte embereit – összesen hatezren voltak –, és bátorította őket, ne féljenek ellenségeiktől, és ne rettegjenek a pogányok még oly hatalmas sokaságától sem, mert igazságtalanul támadják őket. Harcoljanak bátran.” (2 Mak 8: 16)

Az Újszövetség sem tartja bűnnek a katonáskodást:

„Megkérdezték a katonák is: ’Hát mi mit tegyünk?’ Nekik így felelt: ’Ne zsaroljatok, ne bántalmazzatok senkit, hanem elégedjetek meg zsoldotokkal!’” (Lk 3: 14)

Ha Keresztelő Szent János, az Istentől ihletett próféta, minden esetben és önmagában bűnnek tartotta volna a háborút és a harcot, akkor a katonáskodást is el kellett volna ítélnie, és ezt a katonák kérdésére ki kellett volna fejtenie.

Krisztus megdicsérte egy katona hitét, s nem kérte, hogy szereljen le, sőt az üdvösséget helyezte számára kilátásba: „A százados ezt mondta neki: ’Uram, nem vagyok méltó, hogy betérj házamba. Csak szólj egy szót, és szolgám meggyógyul! Magam is alárendelt ember vagyok, s katonák szolgálnak alattam. Ha azt mondom az egyiknek: >>Menj el!<<, elmegy; a másiknak: >>Gyere ide!<<, odajön hozzám, vagy szolgámnak: >>Tedd ezt meg!<<, megteszi.’ Ennek hallatára Jézus elcsodálkozott és kísérőihez fordult: ’Bizony mondom nektek, Izraelben nem találtam ekkora hitet. Ezért mondom nektek: Sokan jönnek majd napkeletről és napnyugatról, és letelepednek Ábrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek királyságában, az ország fiait pedig kivetik a külső sötétségbe.” (Mt 8: 8).

Negatív érv: Az Üdvözítő soha nem óvott egyetlen katonát sem a hivatásától.

A jézusi mondás – „aki kardot ragad, az kard által vész el” (Mt 26: 52) – nem kötődik a kérdéshez. Nyilván nem annak állítása, hogy minden fegyverforgató fegyver által hal meg, hiszen ezt már a tapasztalat sem támasztja alá. Ennek a mondatnak jelentése kettős:

1. Ki miben vétkezik, abban bűnhődik (ez az általános).
2. Szent Péter hevességével a megváltás tervét hátráltatta (ez az eseti). Krisztus ezzel a helyzethez illő hasonlattal figyelmezteti Szent Pétert: Ha nem hajlandó elfogadni, hogy a Megváltónak szenvednie kell, bűnhődni fog makacsságáért. (Némely szentírásmagyarázó ennek tudja be, hogy Péter háromszor is megtagadta az Üdvözítőt.)

Az Egyház jelen lehet a katonák körében (tábori püspökség):

„Mielőtt a csata megkezdődnék, lépjen elő a pap, és szóljon a harcosokhoz!” (MTörv 20: 2).

A felebaráti szeretetet a hiteles katolikus tanítás a szeretet rendje szerint értelmezi, ezért bizonyos szektáktól eltérően elismeri a jogos önvédelem és az önvédelmi háború jogosságát. A katolikus egyház tehát semmiképpen sem vallja az abszolút pacifizmus elvét. Elítéli a jogtalan agressziót, az öncélú kegyetlenkedést, de azt is vallja, hogy a puszta fegyvernyugvás nem jelent igazi békét, mert a béke csak az igazság gyümölcse lehet, ahogy ezt XII. Piusz emlékezetes pápai jelmondata kifejezte.

- - - -

ELFOGADHATÓ-E A HALÁLBÜNTETÉS?

Válasz:

Igen, a halálbüntetés keresztény szempontból elvileg elfogadható.

Magyarázat:

A kereszténység túllépett a „szemet szemért, fogat fogért” ószövetségi elven, és mindenestül az ellenségszeretet mellett köteleződött el. De vajon bosszúnak nevezhető-e a halálbüntetés, és vajon az ellenségszeretet gyümölcse-e a gyilkos kímélete? A kérdés higgadt tárgyalást igényel, és nem lehet, nem szabad soha vérgőzös lincshangulatot keltve gondolkodni róla. El kell azonban oszlatni egy hiedelmet: a halálbüntetés elvben nem sérti Isten törvényét és általában az Isten által felállított erkölcsi rendet. A gyakorlati visszaélés az egyedi eset, ill. személy erkölcstelenségét bizonyítja, nem lehet a halálbüntetés erkölcstelensége melletti érv.

A Katolikus Egyház Katekizmusa így tanít: „A társadalom közjavának megőrzése megkívánja, hogy ártalmatlanná tegyék a támadót. E téren az Egyház hagyományos tanítása elismeri a törvényes közhatalom jogának és kötelességének jogosságát, hogy szigorú büntetést szabjon ki az elkövetett bűntény súlyosságának arányában, nem zárva ki rendkívül súlyos esetben a halálbüntetést sem.” (KEK 2267)

De mi az, hogy rendkívül súlyos eset?

Nem csak a tömeggyilkosság, hanem az is, ha joggal feltételezhető, hogy a bűnös újra fog gyilkolni.

Mikor lehet ilyet feltételezni?

A szándékos, nem véletlenül, gondatlanságból, esetleg hirtelen felindulásból és nem elmebeteg által elkövetett gyilkosságnál. Igaz ugyan, hogy ez feltételezés, de erre a feltételezésre a szándékos gyilkosságot elkövető maga adott alapot, tudatosan végrehajtva a legsúlyosabb bűntettet. Ezzel maga állított ki önmagáról bizonyítványt: Nem tisztelek egyetlen törvényt sem, hiszen a legfőbb törvényt (ártatlan élet) sem tisztelem. Nem ismerek sem Istent, sem embert; nem állhat utamba sem isteni, sem emberi törvény.

A halálbüntetés olykor a társadalom védelme és önvédelme: ui ha egy gyilkost elkapnak, majd évek múltán elengednek, és ő újra gyilkol, akkor az is felelős, aki elengedi az ilyen bűnöst. Nem bűnrészes-e maga a törvényalkotó abban, hogy újabb gyilkosság történt? Erre az sem kielégítő válasz, hogy a gyilkost valóban életének fogytáig börtönben kellene tartani. Itt ui. nem csak az a kérdés, hogy miért a társadalom tartsa el részben saját költségén a gyilkost, hanem az is, hogy nem fog-e az ilyen ember a börtönben is gyilkolni? (Lehet, hogy újabb áldozata egy esetleg ártatlan fogvatartott vagy egy fegyőr lesz.) Ha a legsúlyosabb büntetés a ténylegesen életfogytiglani, akkor az így büntetett ember már rosszabb helyzetbe nem kerülhet. Nem akar-e majd az ilyen súlyosan torzult lelkű ember a legteljesebb erőszakkal élére állni a börtönhierarchiának? A primitív személyiség ui. a magasztos erkölcsi megfontolásokra általában alig fogékony. A félelem (elrettentő példa) tartja vissza elsősorban a rossztól. Ha a statisztika ellenpéldáira gondolunk, hogy ti. a halálbüntetést megtartó államokban sem kisebb az életellenes bűncselekmények száma, akkor azt is figyelni kell, hogy vajon miért pont azokban az államokban tartották meg a halálbüntetést, amelyekben? Nem volt-e ott eredetileg sokkal nagyobb a gyilkosságok és az egyéb súlyos bűncselekmények száma? Nem lehetséges-e, hogy csak a halálbüntetés fenntartásával tudnak ma is hasonló büntetési rátát felmutatni, mint a kevésbé húsbavágó eszközökkel élő államok?

Ha a bosszútól félünk (amit tilt az Újszövetség), fontoljuk meg Platón szavait:

„Egyetlen okos ember sem büntet azért, mert valaki bűnt követett el, hanem azért, hogy még egyszer ne kövessen el.”

Platón a büntetésnek csak a pedagógiai funkcióját emeli ki, de ez a halálbüntetésre is alkalmazható: Azért kell így büntetni, hogy a gyilkosság gondolatával játszó emberek ne kövessék el azt, amire hajlamaik késztetik őket, és az igazi megtorlástól való félelem előny-hátrány mérleg készítésére serkentse őket. Sok fegyenc örömmel van börtönben (ott úr a zárkában, kint meg esetleg hajléktalan és az étkezése is bizonytalan), s az ilyenek esetében inkább vonzó tényező, semmint visszatartó erő a szabadságvesztés.

A halálbüntetést megkívánja a büntető igazságosság is. Az Egyház pontosan kifejti, hogy a megtorló igazságosság csak azt tekinti, hogy a bűn elnyerje méltó büntetését, de ettől nem választható el a gyógyító igazságosság, amely figyel a személyre is. A szándékos, előre megfontolt emberölést elkövető ember már gyakorlatilag gyógyíthatatlan, itt már csak a megtorlás jöhet számításba. A megtorlás tudata azonban a bűn elkövetése előtt állókra még „gyógyítólag” hathat. XII. Piusz pápa tanítása szerint „az Egyház elméletben fenntartja a kettős típusú büntetést, azaz a vindikatív (megtorló) és gyógyító büntetés eszméjét”. Jézus felülmúlja a „szemet szemért” elvet, azonban ez nem jelenti azt, hogy emberiesség címén a gyilkosok és más közösségre ártalmas személyek emberi méltósága az ártatlanok emberi méltósága fölé emelkedhet. A súlyos törvényszegő nem egyszerűen abnormális személy, mert az ilyen elkenés emberséges gesztusa rövidlátó: az emberi méltóságot az ártatlan ember méltóságának rovására védelmezi. Az igazán keresztény értelmezés: a bűnt büntetni kell, de össze kell hangolni a nevelés szempontjaival, ameddig ez lehetséges. „Az igazságosság megköveteli a bűn és a bűnhődés bizonyos arányosságát” – tanítja az Egyház. Az Egyház itt világosan megkülönbözteti az emberölés (ami lehet büntetés is) és a gyilkosság (bűn) fogalmát.

Lényeges különbség, ha valaki elvileg tagadja a halálbüntetés lehetőségét, vagy csak gyakorlati megfontolások miatt (pl. tévedés esetén jóvátehetetlen) tartja szükségesnek a felfüggesztését. Ez azonban nem elvi, hanem módszertani kérdés. Mert a tévesen kivizsgált ügyek után hozott halálos ítéletek ártatlan áldozatainak bizonyosan kisebb a száma, mint a visszaesésből származó gyilkosságokból fakadó áldozatok tömegeinek. Ha valaki azzal érvel a halálbüntetés ellen, hogy az élet ura csak az Isten, és neki van joga azt elvenni, akkor az Ószövetség szemléletével közelít a kérdéshez, holott az Ószövetség alkalmazta a halálbüntetést. Ha valaki azzal érvel a halálbüntetés indokolt alkalmazása ellen, hogy az életet tisztelni kell, akkor ez éppen a megrögzött gyilkosra fordítható vissza: azoknak az embereknek az életét is tiszteletben kell tartani, akik fenyegetettek a gyilkos életben maradása által. Aki pedig az emberi méltósággal érvel, az más oldalról kezdi ki az emberi méltóságot, s érvelésének nem sok köze van a hithez.

Igazolás:

Az Ószövetség kifejezetten vallja, hogy „aki embervért ont, annak ontsák vérét!” (Ter 9: 6).

Ezen a ponton az Újszövetség sem bírálja fölül a mózesi törvényt:
„Ha gonoszat teszel, félj, mert a felsőbb hatalom nem hiába visel kardot. Isten eszköze ugyanis, hogy végrehajtsa az ítéletet a gonosztevőn.” (Róm 13:4).

Izajás próféta így int: „Ha kegyelmet kap az istentelen, nem tanulja meg az igazságot. Az igazak földjén is gonoszságot művel, s nem törődik az Úr fölségével.” (Iz 26:10).

-JzK- 2012.09.08. 20:22:16

Vajon erkölcsileg elfogadható-e a halálbüntetés?

Válasz:

Igen, a halálbüntetés természetjogilag teljes mértékben elfogadható.

Magyarázat:

Az idő a változás mértéke.
A változás a lehetőségből a ténylegességbe való átmenet.
Az olyan változást, amely az ember szabad akaratától függ, erkölcsi cselekedetnek hívjuk.

Erkölcsileg akkor helyes egy szabad akarattól függő emberi cselekedet, ha eléri természetadta célját, illetőleg a célját az emberi szabad akarat meg nem gátolja.

Mivel Istenben a létezés és a jó kölcsönösen felcserélhető – Ő lényege szerint jó –, az isteni örök törvény (lex divina aeterna) Isten örök elhatározását jelenti az általa teremtett világról.

Isten eme örök törvénye mintájára alkotta meg az egész világot, s a világ belső létviszonyait szabályozó természettörvényt (lex natura). E természettörvény az ember lelkiismeretén, mintegy „szíve köldökén”, szellemi lelkének közvetlenül Istentől való teremtését jelző anyajegyén keresztül szól: „tedd a jót, kerüld a rosszat.” Ez a belső hang megdicsér, ha konkrét jót teszünk, és vádol, ha konkrét rosszat teszünk. A természettörvény értelmünk segítségével felismerhető, a dolgok belső létviszonyait eszünk segítségével megismerhetjük.

Azonban az első emberpár akaratszabad döntése révén szakított Istennel, s ennek következtében az eredeti emberi állapot megroncsolódott:

a) elveszítettük a megszentelő kegyelmet (az isteni életben való részesedést);
b) értelmünk elhomályosult (nehezen ismerjük föl az igazságot, és tusakodunk ellene);
c) akaratunk rosszra hajló lett (erkölcsi erőfeszítést kíván a jó megtétele);
d) sokat kell szenvednünk, végül meg kell halnunk.

Ez a nyomorúságos állapot általános tapasztalata az emberiségnek. Ebből csak két következtetés vonható le:

a) vagy nincs mindenható és jóságos Isten;
b) vagy a vele való kapcsolat az ember eredeténél megsérült, amely természetszerűleg minden emberre átered. Ezt hívjuk eredeti bűnnek.

Mivel a „világ hangja” sokszor erősebb mint a lelkiismeret halk fuvallata, s mivel mi is sokszor édeni bujkálásba kezdünk hangja hallatán, ezért Isten maga is tételesen törvényt nyilatkoztatott ki (tízparancsolat) – ezt hívjuk tételes isteni törvénynek (lex divina positiva). Így az emberiség jelen létállapotában az örök isteni törvénynek két változatlan – tértől és időtől független – megnyilvánulási alakja van:

a) közvetett – ez a természettörvény (lex natura);
b) közvetlen – ez a tételes isteni törvény (lex divina positiva).

Az emberi jogalkotó által felállított tételes emberi törvényeknek (lex humana positiva) negatív normája a természettörvény és a tételes isteni törvény. Azaz értelmileg belátható, hogy nem lehet igazságos a liberális demokráciák által hirdetett „autonóm” (Istentől és az általa teremtett természettől független) erkölcs és törvénykezés.

Mit mond a természettörvény és a tételes isteni törvény a halálbüntetésről?

A természettörvény tiltja az ártatlan emberi élet szándékos kioltását.
A tételes isteni törvény is hasonlóan szól, a Tízparancsolat kifejezetten tanítja, hogy ne gyilkolj.

Fontos itt megjegyeznünk, hogy mind a természettörvény, mind a tételes isteni törvény az ártatlan emberi élet szándékos kioltását, a gyilkosságot tartja tárgyilag (objektíve) súlyos bűnnek. Az emberölés ugyanis nem bűn anyagában. Amennyiben a törvényes hatalom (potestas legitima) bizonyos súlyos bűnök (szándékos emberölés, nemi erőszaktevés, hazaárulás) esetén halálbüntetést hajt végre, erkölcsileg helyesen jár el. Az emberi bírónak kötelessége ugyan, hogy a büntetés nevelő (pedagógiai) is legyen a megtorló (vindikatív) mellett, azonban csak addig a határig, ameddig ez lehetséges.

Felmerülhet a kérdés, hogyan fér ez össze Jézus Krisztus akaratával, az ellenségszeretettel, amit kifejezetten megparancsolt? Nem írta felül Jézus Krisztus mindezt?

Először is meg kell határoznunk a szeretetet. „Isten a Szeretet.” – mondta a szeretett tanítvány, Szent János apostol. Istenben a három létalany egymásbalevés (perichorésis) áll fenn. Azaz a Szentháromság maga „a” Szeretet! Az Atya öröktől fogva kiüresítve magát teljesen a Fiúnak adja át egész valóját, s a kettejük közötti kapocs is Személyt képez. Minden szeretetben hárman vannak: a Szerető, a Szeretett, és maga a Szeretet. „Ha látod a Szeretetet, látod a legszentebb Háromságot” – tanította Szent Ágoston.

A szeretet így nem más, mint létakarat: jó, hogy vagy! Isten nem bánja meg adományait, ezért is tartja létben az elkárhozott lelkeket is! Azonban míg az isteni Szeretet tüze a mennyeieknek örök boldogság és melegség, addig az elkárhozottaknak iszonytató tűz.

Az emberszeretet, így az ellenségszeretet nem más, mint ez: azt akarom, hogy Isten akarata teljesedjen be minden felebarátomon!

A legtudósabb szent és legszentebb tudós, Aquinói Szent Tamás mondta: Iustitia sine misericordia crudelitas est, misericordia sine iustitia mater est dissolutionis. (Az igazságosság irgalmasság nélkül kegyetlenség, az irgalmasság igazságosság nélkül a bomlasztás szülőanyja.) Istenben az értelem és az akarat teljes harmóniában van, az Ige és a Lélek, az Igazság és a Szeretet egymásban áll fönn. A világ is így működik, hisz önmaga igaz képmására teremtette szeretetből Isten. Ezt konkrét helyzetünkre úgy fordítanám, hogy az igazság ismerete nélkül nem a valódi szeretet akarása áll fönn. A szeretetet prédikáló Jézust mindenki kedveli, hisz jót akarni könnyű… Az igazságot prédikáló Jézustól mindenki elfordult. Szomorúan kérdezte tanítványaitól: „Ti is elhagytok engem?” Jézus azért könyörgött főpapi imájában, hogy tartsa meg tanítványait az igazságban, mert egységüknek csakis ez lehet az alapja. Azt kérdezte szomorúan Jézus, talál-e vajon igaz hitet, ha visszatér? Nem azt kérdezte, hogy szeretetet! Valaki felhozhatja Jézus Krisztus tanítását: „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” Azonban Jézus itt arra céloz, hogy a belsőről ne ítéljünk, amiről egyedül csak Istennek van joga ítélkezni. Ő látja át a teljes okszövedéket pontosan minden esetben, az emberi bíró számára ez ismeretelméleti lehetetlenség.

Az emberi bíró csupán a külsőről ítél, arról viszont köteles, különben anarchiába süllyedne a társadalom. Az emberi bírónak nem kötelessége és végelemzésben emberileg lehetetlen is mérlegelnie a nyilvánvalóan súlyos külső cselekedetek esetén minden körülményt.

A „sötétnek” hazudott középkorban is kimondták, hogy egy megégetett eretnek, gyerekgyalázó, erőszakoskodó vagy rablógyilkos belsejéről, azaz arról, hogy elkárhozott-e vagy sem, nem ítélhetünk. Fönnállhat bárkinél a legyőzhetetlen tudatlanság lehetősége.

A szeretet így nem érzelmi, hanem akarati kérdés, nem szimpátia vagy antipátia kérdése.

Azt követeli meg tőlünk, hogy szándékosan ne hagyjunk ki senkit sem a minden ember lelki üdvéért mondott imádságunkból, függetlenül attól, hogy az illető embert utáljuk-e vagy sem. Így, ha a végső ítélkezést Istenre bízzuk, nem vétünk a szeretet parancsa ellen. Ennyiben más a keresztény álláspont a talmudista zsidó és az iszlám semita vallásosság felfogásán, akik ellenségeiket a pokolba kívánják.

Az emberi bírónak azonban nem feladata erről liberális lelki onanizálást folytatnia, hanem kötelessége a külső cselekedeteket megítélni, és azokat igazságosan büntetni vagy jutalmazni.

Sokan hivatkoznak álságos módon az emberiességre, az emberélet sérthetetlenségére. Azonban ez csupán a liberális demokrácia képmutatása. Irgalmasság címén, mint báránybőrbe bújt farkasok, irgalmatlanok: a gyilkosok és más közönséges bűnözők emberi méltóságát az ártatlan emberek méltósága fölé helyezik.

Miközben minket – „nyilasokat, és más gonosztevőket” – önkényuralommal vádolnak („önkényuralmi jelképek”) demokratáink, a legképmutatóbb önkényuralmat valósítják meg. Önkényesen szembemegy tételes törvényhozásuk a természettörvénnyel és a tételes isteni törvénnyel az állam abszolút autonóm voltára, „világnézeti semlegességére” hivatkozva. Mint említettük, sem a természettörvény, sem a tételes isteni törvény nem pozitív, hanem negatív normája a tételes emberi törvénynek. Mikor előbbiektől elválasztják „törvényeiket” demokratáink, természetellenes módon a társadalmat aknázzák alá, hazaárulást követnek el, amiért a legsúlyosabb büntetést, halált érdemelnek.

Van-e visszatartó hatása a halálbüntetésnek?

Igen, van visszatartó hatása a halálbüntetésnek.

A bűnt büntetni kell, és összhangba hozni a nevelés-gyógyítás elveivel, ameddig az lehetséges. Azonban az az ember, aki embert öl, kiállította magáról a legrosszabb bizonyítványt: nem ismer se Istent, sem embert. A legprimitívebb személyiségjegyekkel rendelkező bűnözők egy részét csak a halálbüntetés elrettentő hatása tartja vissza. Ez készteti előny-hátrány mérleg készítésére, így a halálbüntetésnek komoly visszatartó ereje van. Ellenvetésként fölmerülhet, hogy ahol halálbüntetés van, ott is van súlyos, életellenes büntetés. Világos, hogy semmilyen büntetési tétel sem képes minden bűnt meggátolni. Azonban a jogalkotónak az átlagot kell figyelembe venni a törvényhozásnál. Egy példával szemléltetjük. Az emberek 10%-a semmilyen körülmény között sem lopna, ha ezt az állam ténylegesen nem üldözné és nem is büntetné, akkor is képtelen lenne lopni. A társadalom 80%-át az állam üldöző és megtorló törvénykezése tartja vissza minden körülmény között attól, hogy lopjon. 10%-t semmilyen törvény nem tartja vissza. Azonban arra nem lehet hivatkozni, hogy 10%-ot semmilyen törvény nem tart vissza a lopástól, így ez a törvény felesleges és nincs preventív hatása.

Vannak visszaeső és habituális (genetikai hajlamosítással rendelkező) bűnözők is. Az ilyenek megkímélése által újabb ártatlan emberéleteket teszünk ki veszélynek, s ezzel a nagy humanisták újra csak kikezdik az emberiességet. A habitualitással kapcsolatban elég megnézni Péntek László kétéves gyermekének karakterológiai vonásait! Nem véletlen, hogy a habituális bűnözőket nemcsak az ezerszer elátkozott Harmadik Birodalomban, de az USA-ban is sterilizálták.

A halálbüntetés visszafordíthatatlansága és a bírói önkény lehetősége nem érv ellene?

Nem, a halálbüntetés ellen nem érv annak visszafordíthatatlansága és a bírói önkény lehetősége.

Ráadásul ez az érv a demokraták szájából a legnagyobb képmutatás, hisz ők törvényileg biztosítják az ártatlan, méghozzá a legártatlanabb és legkiszolgáltatottabb emberi élet kioltását az abortusz és az aktív eutanázia „legalizálásával”.

A halálbüntetés visszafordíthatatlansága (irreversibilitas) ellen fölhozható, hogy a siralomházi idő ellenére is ártatlanul kivégzettek száma nagyságrendileg kevesebb, mint azon ártatlan embereké, akik a halálbüntetés elrettentő hatása, illetve a visszaeső bűnözők kivégzése folytán menekültek meg.

A bírói önkény érve pedig olyan, mintha valaki arra hivatkozva szeretné a férfiak kasztrálását bevezetni és a házasságot betiltani, hogy a férfiak egy része úgyis megcsalja a feleségét. Az eseti szabálytalanság nem érv az általános joggyakorlat ellen!

Fölmerülhet az a megoldás is, hogy a súlyos bűncselekmények esetén tényleges életfogytig bűnhődjön. Mindezt – érvelnek mellette – a gyógyító igazságosság is megköveteli. Lehetősége van megbánni bűnét és megtérnie. Ez ellen fölhozható, hogy kriminálstatisztikailag tényleges – gyümölcsöző – megbánást és javulást a súlyosan életellenes bűnelkövetők és visszaeső bűnözők a legkisebb esetben (pár %) mutatnak, viszont a jogalkotónak az általánost kell figyelembe venni. Álságos és álkeresztény „érv” az is, hogy így „a bűnbánattól és a megtéréstől” megfosztjuk az illetőt. Az ilyen ember úr a zárkában, hatalmas pénzösszegbe kerül eltartása és biztosítása, ugyanis a legszigorúbban kell ahhoz őriztetni az ilyen személyeket, hogy meg se kíséreljék a szökést. Azonban ez esetben is annyira eldurvulhat a lelkük, mivel már súlyosabb büntetés ki nem szabható rájuk, hogy megpróbálja ártatlan fegyőr(ök) élete árán is a szabadulást.

Igazi megtérések a bitó árnyékában történtek. Mikor már bizonyos, hogy itt hagy az ember mindent, akkor számol el önmagával a siralomházban. Emlékezzünk a jobb lator esetére! Két rablógyilkost feszítettek meg Jézussal, egyet jobbról, a másikat balról. A bal lator Istent káromolta és kérte Jézust, szabadítsa meg önmagát és őket is, ha ő az Isten Fia. A jobb lator csendességre intette megátalkodott társát: „Mi jogosan bűnhődünk, ő azonban ártatlanul. Emlékezzél meg reám, ha Atyád országába térsz!” Jézus nem javította ki őt, mint valami bárgyú hippi, hogy „nem, ártatlanul szenvedsz”, hanem azt mondta: „bizony, még ma velem leszel a Paradicsomban”.

Erre korunkban is van példa! Jacques Fesch francia fiatalember milliomos ateista családban nőtt fel, mindene megvolt, mindent kipróbált, unta életét. Gondolta, milyen jó buli lenne bankot rabolni. Halálosan megsebesített egy kislányát egyedül nevelő rendőrt. Halálra ítélték és kivégezték. A siralomházban megtért, megkeresztelkedett és meggyónt. Nem kért kegyelmet önmagára, tudta, jogosan bűnhődik, s kivégzésével is vezekel bűnéért.

A tételes isteni törvény kifejezetten tanítja bizonyos súlyos bűnök esetén a halálbüntetés alkalmazását.

Az Ószövetség kifejezetten vallja, hogy „aki embervért ont, annak ontsák vérét!” (Ter 9, 6).

Ezen a ponton az Újszövetség sem bírálja fölül a mózesi törvényt: „Ha gonoszat teszel, félj, mert a felsőbb hatalom nem hiába visel kardot. Isten eszköze ugyanis, hogy végrehajtsa az ítéletet a gonosztevőn.” (Róm 13, 4).

Izajás próféta így int: „Ha kegyelmet kap az istentelen, nem tanulja meg az igazságot. Az igazak földjén is gonoszságot művel, s nem törődik az Úr fölségével.” (Iz 26, 10).

Tételünket bizonyítottnak tekintjük, s valljuk XII. Piusz pápával: Opus iustitiae pax. (A béke az igazságosság gyümölcse.)

molaris 2012.09.19. 06:01:03

@-JzK-:
Végigolvastam az írásod. Egész jó. Nem igazán olvastam hasonlót mostanában. Kritikám megtartom, mert nem katolikusként nézem a világot.
(Pl.: az én Bibliámban nincs Makkabeusok i- II.)
Megariszpekt!

Petrus Saxonus 2015.03.21. 11:17:35

JzK elfelejtette odaírni, hogy mindez Füzesi Zsolt tradicionalista kátéjából való... Copyright.

==T== 2015.04.30. 19:40:11

@-JzK-: Ez korrekt írás a témáról, köszönm szépen!

2015.05.21. 10:12:45

Hogy ne csak JZK és Füzesi Zsolt saját szájízű katolikus értelmezéssel megtámogatott privát vérszomja álljon itt, meg Megadja "nem kiforrott álláspontja", belinkelem Sipos Zoltán tanulmányát:

apologetika.blog.hu/2013/10/13/katolikus_velemeny_a_halalbuntetesrol

OLVASÓK SZÁMA

AKTUÁLIS TÉMÁINK

MANDINER

Nincs megjeleníthető elem

JOBBKLIKK

Nincs megjeleníthető elem

CREATIVE COMMONS

Creative Commons Licenc
süti beállítások módosítása