Az Európai Bizottság és az Európai Parlament által támasztott kifogások kapcsán sokakban felmerülhet a kérdés: ezek szándékosan kekeckednek velünk? Elnézve az Európai Parlamentben múlt szerdán lefolytatott vitát, könnyen szárba szökkenhet az ember fejében a gondolat, hogy az EP egy műbalhézás céljára létrehozott sóhivatal, hétszázvalahány képviselővel, akiknek többsége hasznavehetetlen tudással rendelkezik, ha egy politikai vitában konkrétumokról kellene szót ejteni. Persze tudjuk, hogy az ilyen viták, illetve az abban megszólalók a nyilvánosságnak, sokszor saját hazájuk közvéleményének beszélnek és a színvonal sokban nem különbözik a tagállami parlamentek adok-kapokjainak színvonalától.
Szánthó Miklós írása
Ezen felül a tendencia az – többek között a Lisszaboni Szerződésnek is köszönhetően – hogy az EP uniós döntéshozatalban betöltött szerepe fokról-fokra nő. Talán éppen ezért volt hátborzongató, amikor e sokra hivatott intézmény falai között egy román (!!!) szocialista képviselőnő a magyarországi kisebbségek helyzete miatt aggódott vagy amikor egy olasz néppárti
töredelmesen bevallotta, hogy nem olvasta a szóban forgó magyar törvényeket. Ezek fényében valahogy úgy érzem, hogy Vörös Danny
újabb hülyeségeivel felesleges foglalkozni.
Elnézve a tagadhatatlanul komolyabb respekttel rendelkező Európai Bizottság kifogásairól
hivatalosan és
informálisan napvilágot látott részleteket, ezek sem tűnnek „szakmailag” sokkal, de sokkal megalapozottabbnak. Sokan persze azt mondják - hozzáteszem, némi joggal -, hogy ez az egész nem több egy rapid bosszúhadjáratnál a banki és egyéb szektorális különadók, a magán-nyugdíjpénztári vagyon és a cafeteria-rendszer „államosítása” vagy a végtörlesztés miatt. Míg az igaz, hogy ezen lépések önmagukban és egyenként indokolhatóak, összességükben és folyamatukban már talán kevésbé. Valóban nehezen tolerálható a piaci szereplők részéről, ha ad-hoc jelleggel, bizonytalan kifutással lőcsölnek rájuk újabb és újabb terheket – mert itt nyilván nem csak az intézkedések tartalmával, de azok kivitelezésével is problémák támadtak. Nem arról van szó, hogy külföldi nagybefektetőket ne lehetne még jobban bevonni a közös teherviselésbe, hanem arról, hogy a projekt kumulált egészével merülnek fel jogos kifogások (elnézést az idegen szavakért). És nem is arról, hogy megalapozottan tájékozatlan nyugati újságíró módjára akarok idézgetni „neves közgazdászoktól”, de az azért valóban figyelemre méltó, ahogy a napokban
Járai Zsigmond vagy
Heim Péter pedzegette a gazdaságpolitika tarthatatlanságát. És azért – figyelem! – egyikük sem Orbán Viktort kritizálta…
Azonban mindezek ellenére disszonáns a „nagy, európai család” részéről, amikor valójában fenti okok miatt, de a közös demokráciaféltés álcájában mennek neki a magyar kormánynak és hőbörögnek a jogállami garanciák csorbulásán – akkor, amikor korábban a francia elnök
ki akarta paterolni országából a román és bulgár cigányokat; akkor, amikor a brit miniszterelnök a 2011-es utcai zavargások után „téves emberi jogi aggályokról”
beszélt, majd nemrégiben
előirányozta a nyomtatott sajtó szabályozásának erőteljes felülvizsgálatát (amit nálunk épphogy megsemmisített a „pártdelegáltakkal tűzdelt” Alkotmánybíróság); vagy akkor, amikor Franciaország és Olaszország alig egy éve
ölre ment az illegális bevándorlók miatt. Hogy a „multikultinak vége”, és a valóban diszkriminatív „szlovák nyelv- ill. állampolgársági törvények” c. örökzöld slágereket ne is említsem…
Most épp Romániában
lázadoznak IMF-ügyben Molotov-koktéllal az utcán – pedig ahogyan a mindig mértékadó
Economist is írja: a románokat nem lobbanékony természetű népeknek ismerjük. (Hol éltek ezek az elmúlt 100-200 évben?).
Az első, kurucos felindulásból elkövetett basszamozás után azonban érdemes lehiggadni, és tudomásul venni, hogy részben előbb kifejtett okok miatt
jelenleg „sajnos egy olyan helyzetté kulminálódott mindez, amelyben nekünk kell változtatnunk ahhoz, hogy kikecmeregjünk belőle. Már túl sok ellenséggel állunk szemben”. Igen, sajnos le kell nyelni azt a békát, hogy olyan helyzetbe kerültünk: az IMF-EU hitel érdekében teljesíteni kell a Bizottság által követelt törvénymódosításokat – kiemelt helyen az új jegybanktörvényre vonatkozóakat, ezekről mindjárt szót ejtek –, bízva abban, hogy a pillanatnyi helyzet diktálta, kényszerszülte hátraarc a folytatódó túlzottdeficit-eljárásra is jótékony hatással lesz. Gondolom, nem hiába
deklarálta Orbán Viktor, hogy azokon a törvényeken is hajlandó változtatni a magyar kormány, amelyek amúgy szerintünk nem is sértik a közösségi joganyagot…
Mivel a bizottság által kifogásolt törvények közül jelentőségénél fogva kiemelkednek a jegybankkal kapcsolatos szabályok, ill. azok módosításai, érdemes közelebbről is megnézni, mi az pontosan, amit a testület kifogásol:
„A Bizottságnak kétségei vannak az elnöknek és a Monetáris Tanács tagjainak felmentésére vonatkozó szabályokat illetően […] Kételyre adnak okot az MNB intézményi keretének gyakori változásai, például a Monetáris Tanács megnövekedett taglétszáma, valamint az elnökhelyettesek számának az MNB szükségleteire való tekintet nélküli növelhetősége”: az MT tagjaival – sőt, a jegybank elnökével – történő játszadozásnak hagyománya van a rendszerváltás utáni Magyarországon. Az még hagyján, hogy az EU-s tagságot megelőzően, 1994-ben – Bod Péter saját elmondása alapján – a „kis öreg” (a.k.a. Horn Gyula) megüzente (!) a kormányváltást követően, hogy az MNB-elnök távozzon, majd mikor erre nemleges választ kapott, egész egyszerűen adminisztratív eszközökkel ellehetetlenítette a munkáját. Azonban az EU-csatlakozást követően sem hagyott alább a – jellemzően baloldali – kormányzatok HR-ostroma a jegybankot, azon belül is a Monetáris Tanácsot illetően. Utóbbi ugyanis
2001 óta létezik, abban eredetileg a jegybankelnök korlátlan akarata érvényesült: az MT-tag alelnököket és a további tagokat kizárólag az elnök javaslata alapján a köztársasági elnök nevezte ki.
Nem kellett azonban sokat várni arra, hogy a jogállamiságra, fékek és egyensúlyok rendszerére mindig is adó Gyurcsány Ferencnek – mint újdonsült miniszterelnöknek – megjöjjön a monetáris étvágya és ellehetetlenítse Járai Zsigmond munkáját. 2004-ben
változtak a kinevezési és felmentési szabályok. A 3-5 alelnököt már csak a miniszterelnök egyetértése esetén nevezhette ki/menthette fel a jegybankelnök javaslata alapján az államfő, míg onnantól fogva a felduzzasztott Monetáris Tanácsba (7-9 tagról 9-11-re) az MNB vezetője csak egy alelnököt nevezhetett ki; a „külsős tagok” közül négyhez kellett a miniszterelnök jóváhagyása is, a többit pedig egyenesen a kormányfő nevezhette ki/menthette fel. Bónusz, hogy az új szabályozás megtiltotta a Monetáris Tanács tagjainak – ideértve az MNB-elnököt is – 3 éven belüli újrajelölését is. Fenti módosítások közbeiktatásakor már az EU oszlopos tagjai voltunk. Européer lépések, ugye?
Azonban a történet nem állt meg itt. Bár Járai Zsigmond helyére az akkor még MSZP-barátnak számító Simor András került (ne felejtsük, hogy off-shore ügyeit 2009-ben először a
Népszava hozta címlapon) 2007-ben, Gyurcsány azért annyira nem bízott benne sem. Kinevezése után rögvest újabb
jegybanktörvény-módosítást fogadott el a parlament: ennek értelmében az elnök által kinevezett alelnökök száma az addigi 3-5 főről 2-re csökkent, akiket továbbra is csak a miniszterelnök jóváhagyásával lehetett kinevezni/felmenteni a köztársasági elnöknek. A Monetáris Tanács létszámát ugyan szintén csökkentették (5-7 főre), azonban annak tagjai továbbra is mind-mind miniszterelnöki „kegytől” függtek valamelyest: az elnökön és alelnökökön kívüli „külsős” tagokra ugyanis – felváltva – a jegybankelnök és a miniszterelnök úgy tehetett javaslatot, hogy „az elnök embereihez” (2 fő) természetesen kellett a kormányfő jóváhagyása, a kormányfőéhez (szintén 2 fő) természetesen nem kellett a jegybankelnöké.
Az tény, hogy az új Fidesz-KDNP-kormányzat is nekilátott a kinevezési/felmentési gyakorlat átszabásához, azonban ebben lényegileg semmi új nincs a fentiekhez képest – és bár Gyurcsány lépéseit kritikával fogadta a bizottság és az Európai Központi Bank (EKB) is, drasztikusabb lépésre nem került sor.
Mert mi is történt 2011-ben? A Monetáris Tanács tagjaira vonatkozó szabályok
módosultak, mégpedig úgy, hogy az eddigiektől eltérően az MNB elnökén és annak alelnökein kívül a „külsős tagokat” az országgyűlés választja meg és menti fel – „súlyos kötelezettségszegés” esetén, mely kitétel 2001 óta szerepel a törvény szövegében. A következő lépést a
teljesen új jegybanktörvény jelentette, amely valóban tovább bővítette a kormányfő jogköreit a HR-politikát illetően, azonban ez – ha idegesítően cinikus akarnék lenni – csak egyféle igazi konzervatív magyar politikai hagyománykövetés,. Az új törvény értelmében – ami várhatóan módosulni fog – a miniszterelnök nem csak a jegybankelnök, hanem az alelnökök személyére (ill. felmentésükre) is javaslatot tesz (beleszólás az elnöknek nincs), akik továbbra is a Monetáris Tanács tagjai automatikusan. Az 5-9 fős Monetáris Tanács többi tagját pedig az országgyűlés választja meg és menti fel. Hangsúlyozandó, hogy a felmentés – ahogy korábban is – csak akkor lehetséges, ha a „ha a Monetáris Tanács tagja nem felel meg a feladatai ellátásához szükséges feltételeknek, illetve súlyos kötelezettségszegést követ el”. Tehát ez utóbbiban sincs változás az elmúlt időszakhoz képest.
„Az MNB-törvény értelmében a miniszter közvetlenül részt vehet a Monetáris Tanács ülésein, és ezáltal a kormány lehetőséget kap arra, hogy az MNB-t belülről befolyásolja. Ezenkívül a kormány részére előre meg kell küldeni az ülések napirendjét, ami korlátozza az MNB azon lehetőségét, hogy bizalmas megbeszéléseket tartson” – áll továbbá a bizottság sajtóközleményében. Erre is most jöttek rá? Az, hogy a felelős miniszter az MT ülésein részt vehet, 2001 óta része a hazai szabályozásnak. „A monetáris tanács és az MNB igazgatósági ülésének napirendjét a Kormánynak meg kell küldeni” – állt szintén már 2001-ben a korábbi MNB-törvényben, és jogtechnikai-nyelvtani módosításokat (pl. mikor nem volt igazgatóság) leszámítva változatlan formában van benne a jelenlegi jogszabályban is. Természetesen része volt a szabályozásnak, amikor csatlakoztunk az Európai Unióhoz.
„Az elnöknek és a Monetáris Tanács tagjainak esküt kell tenniük (az országhoz és annak érdekeihez való hűségről), márpedig az eskü szövege aggályos, mivel az MNB elnöke egyúttal az EKB Általános Tanácsának is tagja”. Ez a bizottsági közlemény negatív non plus ultrája. Bár az eredeti, 2001-es szövegben csak annyi szerepel, hogy „a monetáris tanács tagja a hivatalba lépés alkalmával a köztársasági elnök előtt esküt tesz”, a vonatkozó szakaszt az MSZP-SZDSZ kormányzás alatt pontosították úgy, hogy „a monetáris tanács tagja a köztársasági elnök előtt az egyes közjogi tisztségviselők esküjéről és fogadalmáról szóló törvény szerinti szöveggel esküt vagy fogadalmat tesz”
. Ennek szövege pedig – 2008 óta – úgy hangzik, hogy
„én, (a megválasztott közjogi tisztségviselő neve) esküszöm, hogy hazámhoz, a Magyar Köztársasághoz és annak népéhez hű leszek; az Alkotmányt a többi jogszabállyal együtt megtartom és megtartatom; a tudomásomra jutott titkot megőrzöm; (a tisztség megnevezése) tisztségemből eredő feladataimat a Magyar Köztársaság fejlődésének előmozdítása és az Alkotmány érvényesülése érdekében lelkiismeretesen teljesítem. (A megválasztott közjogi tisztségviselő meggyőződése szerint) Isten engem úgy segéljen!” (
A módosítások értelmében a változás annyi, hogy a szövegben immáron <Magyarország> és <Alaptörvény> kitételek szerepelnek”)
Az egyebekben felhozott kifogások – ti. a jegybankelnök fizetésének csökkentése, valamint az MNB-PSZÁF „összeolvadásra” lehetőséget adó, az Alaptörvény Átmeneti Rendelkezéseiben (!) található passzus – legalább annyiban tarthatóak, hogy valóban újdonságot jelentenek az eddigiekhez képest. Az persze már politikai szempontból számít viccesnek, hogy a bizottság ezek által már-már kimondva is nem a jegybanki függetlenséget, hanem konkrétan Simor András személyét védi.
Más lapra tartozik természetesen a kérdés, hogy a bizottság és az EKB már tavaly decemberben közölt előzetes kifogásai ellenére is – legyenek bármily mondvacsináltak – miért kellett ilyen gyorsan átnyomni az új törvényt? (Tekintve, hogy a Monetáris Tanácsban
már most is „kormánypárti” többség van és egyéb – pl. választási eljárásról vagy az országgyűlésről szóló – sarkalatos törvénnyel is elmaradásban van a parlament. A devizatartalékkal való trükközés pedig beláthatatlan következményekkel járhatna). A gazdasági realitásokat és Magyarország pénzügyi helyzetét tekintve a fentiek ellenére végre kell hajtani a kívánt módosításokat, bízva abban, hogy az IMF, a bizottság és az Európai Unió Tanácsa is ráébred előbb-utóbb arra, hogy egy tagország túlzásba vitt csicskáztatása - „ha van rajta sapka azért, ha nincs azért” - csak és kizárólag a radikális jobboldal malmára hajtja a vizet. És politikai instabilitást azt ugyebár ők sem akarhatnak.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
