Vannak filmek, amelyeket azért jó folyton újranézni, mert minden alkalommal újabb poént veszünk észre bennük és rácsodálkozunk egy-egy addig rejtve maradt, szépen fényképezett szekvenciára, esetleg ismét szembesülünk valami mély egzisztenciális üzenettel. A kultfilmek nem kultuszmozinak készülnek, hanem valamilyen homályos okból azzá válnak. Életünk párhuzamos valósága, a celluloidba öntött ösztönökkel való nyers, egyúttal felszabadító szembesülés és egy-egy felemelő pillanat döbbenetes erejű vizuális megfogalmazása avatja széles körben ismert alkotássá a kultfilmet. Emlékezetes párbeszédek, mémekké tömörödő idézetek, ikonikus főszereplők és utánzásra ingerlő viselkedésminták szegélyezik a kultfilmek hatását.  

 

A korszellem autentikus megfogalmazása teszi többnyire kultfilmmé azokat az alkotásokat, amelyeknek valamilyen okból – gyakran a rendező szándékos akarata, sokszor pedig az amatőr színészek esetleges játéka ellenére – őszintén meg tudnak ragadni egy-egy hangulatot, hitelesen fel tudnak idézni egy bizonyos korszakot. Legyen az a korszak olyan jövőbeli helyszín, mint egy szellemellenes utópia (Fahrenheit 451), vagy egy furcsa disztópia (Gépnarancs), esetleg egy posztapokaliptikus roncstársadalom (Mad Max II), és olyan XX. századi korszak, mint a ’68 utáni kiüresedés Amerikája (Száguldás a semmibe), a ’90-es évek végi skizofrén fogyasztói tömegtársadalom (Harcosok klubja), de akár a rendszerváltás idején érettségizők vagány Budapestje (Moszkva tér), és a zavaros magyar valóság megannyi valószerűtlenül valóságos (Kontroll) és varázslatos (Üvegtigris) helyszíne. 

 

Vagy éppen a Thatcher-korszak Nagy Britanniája, ahol a külvárosi fiatalok a felhajtott szárú hipózott farmerhez piros nadrágtartót viseltek és másodikgenerációs jamaikai bevándorlókkal együtt hallgatták a skává gyorsított reggaet a fabiánus társadalommérnökség által kreált – a korszak magyarországi lakótelepeihez és szolgáltatósoraihoz nagyon hasonló – brutalista betonrengetegben. A büszke brit munkásosztály lázadó gyermekeinek melósbakancshoz felvett betűrt kockás ingje és Fred Perry pikéje mindennél jobban kifejezi, hogy a létező társadalommal való együttélés és a teljes szubkulturális elzárkózás közötti rövidke félút életérzéséről van szó a korai skinheadek esetében. S míg a falklandi háború napjaiban a konzervatív párti miniszterelnöknő igyekezett valamit visszaszerezni a régi birodalmi dicsőség darabkáiból, addig a mozgalom szétszakadt: az apolitikus, fekete zenészek dalaira skaggingoló kockáskalaposok és a kopaszra borotvált bomberesek ellentéte a bőrszínnel kapcsolatban alakult ki. Ezt a miliőt vitte hihetetlen erővel filmre Shane Meadows. A brit rendező 2006-ban készült This is England című drámájában két szorosan összefonott szálon futnak az események: miközben a környék skin-bandájába bevett tizenkét éves Shaun (Thomas Turgoose debütáló alakításában, aki a forgatás alatt valójában már 14 volt) kiskamasszá érik, a skinheadek két csoportra hasadnak a rasszizmus miatt.  

 

A This is England vetítésével indul a Jobbklikk közösségének filmklubja. A filmről Puzsér Róberttel tartanak beszélgetést, akit többek között a 2009 és 2011 között a Rádió Café 98.6-on futó A hét mesterlövész című filmes műsorban hallhattunk műsorvezetőként.