Kontar
I 2011.10.26. 08:01
Meglehetősen rideggé vált a kapcsolat az amerikai és a magyar kormány között, ahogy azt számos híradásból, amerikai nyilatkozatból tudhatjuk. A kormánytól balra álló ellenzék egy része a washingtoni hátszéllel igyekszik bizonygatni szólamait, miszerint valóban, Magyarországon a demokrácia végveszélybe került, ha még egyáltalán demokráciának lehet tekinteni.
A hazai jobboldal nem elenyésző részének elsődleges reakciója a washingtoni kritikákra viszont a „na és?” kifejezéssel írható le legpontosabban. A szűkszavú kormányzati, kormány-közeli nyilatkozatokból azonban kitűnik, hogy a kormány dilemmában van, érzékeli a jelenlegi helyzetből adódó problémákat, de politikai okok miatt fél a probléma nyílt megvitatásától.
Az elmúlt évek meglehetősen defenzív, reagáló, simulékony magyar külpolitikája után a választópolgárok jelentős része örömmel tekintett a Fidesz határozottabb, karakteresebb külpolitikájára. Igaz ez a szomszédokkal való kapcsolatokat illetően éppúgy, mint Brüsszel, Moszkva vagy éppen Washington esetében. A szocialista-liberális korszak alatt a hazai demokrácia, szabadságjogok állapotát illetően meglehetősen hallgatag Washingtontól és Brüsszeltől pedig joggal fogadja szkeptikusan a kritikákat a hazai jobboldalon túl a szabadságjogokért következetesen kiálló bármely választópolgár.
De hogy mindemellett miért is nem mindegy, mit gondolnak rólunk Washingtonban?
A hosszútávon hatékony nemzeti érdekképviselet azonban a legfontosabb alapelvek következetes képviseletén túl rengeteg körültekintést, diplomáciai aprómunkát, részletekre is odafigyelő kommunikációs stratégiát igényel – az „eladásra” szánt hazai politikai döntések minőségéről nem is beszélve.
A diplomácia, a nemzetközi kapcsolatok, nemzetközi kommunikációs verseny, ha hatékonyan akarunk lenni, nem csak arról szól, „kinek van igaza”, hanem kinek a politikája, kommunikációja eladhatóbb, meggyőzőbb.
Lehet szeretni, nem szeretni a nemzetközi pénzpiacokat, de tény, hogy Magyarország finanszírozásához szükségünk van az ő pénzükre. A pénzügyi befektető vagy a hitelminősítő nem fog részletekbe menő politika és gazdaságtörténeti kutatásokat folytatni Magyarországról, hogy vajon néhány intézkedés tekintetében az Orbán-kormánynak igaza van-e. A szűkebb piaci szegmensen túl megnéz néhány makro adatot, egy-két véleményformáló napilapot, ország értékelő jelentést, adott esetben diplomáciai képviseltnél érdeklődik, és az alapján dönt, főleg, ha hosszútávon gondolkodik, és nem spekulációban: van-e jogbiztonság, átláthatóság, kiszámíthatóság. Az, hogy mit gondolnak rólunk Washingtonban – akár egyet értünk vele, akár nem –, sajnos közvetve bizony sok pénzbe kerülhet nekünk, legyen szó működőtőke- befektetésről, vagy hitelminősítésről.
Persze lehet elmélkedni a nemzetközi pénzügyi rendszerről való teljes leválásról, a Brüsszelnek, Washingtonnak való hátat fordítástól – de sajnos nem vagyunk sem Szingapúr, sem Katar (sem földrajzi elhelyezkedés, sem nyersanyag, sem úgy általában humánerőforrás, sem produktivitás terén). Mellesleg az Európában sikeres országok, beleértve Svájcot is (gondoljunk a bankrendszerre), a nyugati gazdasági-pénzügyi rendszeren belüli okos nemzeti érdekképviselettel, azok keretei között értek el fantasztikus sikereket.
Visszatérve Washingtonhoz, ha esetleg valakit a gazdasági függőség hidegen hagyna, ugyanakkor a nemzetpolitika iránt érzékenyebb – nos, a legközelebbi soron következő Budapest-Pozsony kisebbségpolitikai vitában ne nagyon csodálkozzon, ha Washingtonból mély hallgatást, vagy Pozsonynak kedvező üzeneteket hallhat csupán. Akkor is, ha „igazunk van”, miért éppen mellettünk állna ki Amerika, ha nemzeti érdeke úgy diktálná? – és az a „nemzeti érdekvédő” dobja rá az első követ, aki nem így tenne.
Sólyom László nyilatkozta egyszer, hogy a magyar politikának mindenkoron mint a hímes tojás, úgy kell bánnia kisebbségeivel a határon túli magyarságra tekintettel – ennél azonban többre van szükség, minden mondatában, minden döntésében benne kell legyen a hitelesség, a következetesség mércéje, lett légyen szó bármilyen szabadságjogról, amelyet úgy gondolunk, határon túl rekedt nemzettársaink alapvető jogaihoz hozzátartozik. Ezért (is) célszerű körültekintően bánni médiaszabályozással, egyházakkal, választási térképpel, visszamenőleges hatályú törvényekkel.
Mindemellett még egyszer hangsúlyozzuk, a fenti sorok nem jelentik azt, hogy Magyarország ne szorulna gyökeres változtatásokra, hogy a jelenlegi kormánynak ne lenne széleskörű felhatalmazása iránymutatásra, átalakításokra, hogy egyes „nem ortodox” lépések ne lennének teljes mértékben jogosak és ésszerűek, és végképp nem, hogy Magyarország kiiratkozott volna az európai demokráciák sorából. De hogy jogalkotásunk terén, és azok kommunikációja terén nagyobb körültekintésre, kiszámíthatóságra lenne szükség, az felettébb valószínű. A döntéseknek idehaza és határon túl is következménye, ára van.
A külpolitikában sincs ingyenebéd.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
