Caracalla
I 2011.09.08. 07:25
Az Origo immár 41 cikkben dolgozza fel a magyar vonatkozású, az Egyesült Államok nagykövetsége által készített és hazaküldött jelentéseket, amelyek a Wikileaks, egy a titkok kiszivárogtatására létrehozott szervezet és weboldal kebeléből szivárogtak ki. Semmiképpen nem térnék most ki a szivárogtatás, a Wikileaks vagy éppen Assange bemutatására és bírálatára, inkább a jelentések tartalmára koncentrálnék.
Miért lehet érdekes számunkra az, ahogyan az amerikai hivatalos szervek látták hazánkat – merül fel az első kérdés. Hozzá lehet rögtön tenni, hogy ezek a kijelentések nyilvánvalóan részleges képet festenek és nyilvánvalóan elfogultak, de igazak is egyben. Ugyanakkor lehetőséget ad egy kvázi kívülálló nézőpontból szemlélnünk saját kis poltikai és társadalmi környezetünket, méghozzá egy olyan közeli szövetségesünk nézőpontjából, akivel értékeinkben is osztozunk – bár nem egyenlő mértékben, és megkockáztatom, hogy ezen blog szerzői például politikai életünk szereplőinél jóval őszintébben.
Vegyünk ehhez hozzá még egy általános tényezőt. Itthon nem dívik beszélni bizonyos dolgokról, az oknyomozó média szinte nem is létezik, a néhány ezzel próbálkozót arcról felismerik, és nem illik kiteregetni a szennyest. Ezek helyettesítésére maradtak a sejtető elemzések, kremlinológiai jellegű írások, ahol a vezértől számított ülésrendből teljes évtizedekre tudnak a tehetséges szakértők következtetéseket levonni. Ezt mintegy megerősíti, hogy egyébként a magyar média nagy része nem foglalkozik a Wikileaks-iratokkal.
Ehhez képest a nagykövetségi jelentésekben tények vannak, néhol egészen meglepő tények. Például az egyesek által eddig vallott, mások által tagadott tény – hogy a szocialisták és a Fidesz között valódi minőségi különbség van – egyértelműen megerősítést nyert. Gyurcsány tisztelte és példaképnek tekintette Putyint, egy diktátort (ezt neked, demokratikus baloldal), a Molra hajtó Szurgut az orosz állam gazdasági társaságnak látszó keze, az OMV is nekik dolgozik, a Malév pedig valójában teljesen orosz kézbe került. Göncz Kinga szocialista külügyminiszter pedig azon motorozott, hogy harminc évre kiszolgáltassa az országot gázvásárlás szempontjából az oroszoknak. A hazaárulással ennyire közelről kokettáló külügyminiszterre a náci és a kommunista korszakban volt példa.
Ami ennél talán még eggyel erősebb, hogy bár talán a valóságot elfedő drapériák eggyel szebben vannak hímezve, mint az egykori nagy keleti testvérnél, ám mögötte ugyanolyan oligarchák bírnak befolyással az ország sorsára. Nem mehetünk el szó nélkül a mellett, hogy néhány pénzember – a nagykövetség szerint Demján Sándor, Csányi Sándor, Hernádi Zsolt, Kapolyi László – az üzleti érdekei szerint bármikor odadobta volna az országot. Ezek közül az utóbbi megszegte parlamenti esküjét – ha nem is betű szerint, de szellemében mindenképp. Hernádi Zsolt pedig még büszkélkedik is azzal, hogy ő személy szerint megkerülhetetlen energiaügyben, pedig formálisan csak egy cégvezető, akit a részvényesek leválthatnak bármikor.
Mindezek kétség kívül legitimálják az Orbán-kormány által tett lépéseket az orosz befolyás korlátozására és visszaszorítására.
Az ellenzéki éveket töltő Fideszről jóval kevesebb érdekes anyag született, pár érdekesség azonban akad itt is. Például a Bajnai által meggátolni nem sikerült rádiós korrupcióban a Fidesz is partner volt, de ez persze újdonságot nem jelent újságolvasó ember számára. Hogy Orbán nem gondolta komolyan a választási ígéreteit 2006-ban, az szinte megnyugtató, hiszen így csak cinikus és erkölcstelen, nem gyengeelméjű (ami lássuk be, mégiscsak jobb, egy hivatalban lévő miniszterelnökről beszélünk elvégre). A Fideszbeni politikai szerepek és erőviszonyok alakulása meg nem különösebben foglalkoztat – a pszichológia és a kremlinológia nem kenyerem, kívülállóként pedig nem érdekel, hogy Pokorni Zoltán vagy Varga Mihály mennyire erősen próbálkozott, vagy hogy bizonytalan-e Orbán néha, ha egyébként a kormány kudarcot kudarcra halmoz (vagy éppen nem próbálkoztak, magabiztos, és sikert sikerre).
Vannak persze még apróságok, mint hogy Bajnai béna volt Ficoval, vagy éppen hogy Orbán utcai harcosnak képzeli magát, vagy hogy a Római Katolikus Egyházat nem az zavarja igazán, hogy a klérus ügynök volt, hanem hogy ez kiderülhet; nyilván lesznek még hasonló súlyúak tucatszámra. Egy komoly tanulsága van eddig a kiszivárgott diplomáciai jelentéseknek. Ez pedig az, hogy az ezredfordulót követő magyar politikus (mint archetípus) valójában könnyűszerrel alulmúlja a róla kialakított legnegatívabb képet is.
Belenéztünk egy picit az országalmába, és a féreg néz vissza ránk.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!