Látszólag mi sem áll távolabb egymástól, mint a piaci közgazdaságtan és a katolikus egyház társadalmi tanítása. A közgazdászok mást sem tesznek, mint leleplezik a különféle magasztos eszméket, nemes célokat követő társadalmi programok visszás hatásait, árnyoldalait. Segítsünk a szegényeken segélyekkel! Nem fognak dolgozni. Vezessünk be méltányos minimálbért! A vállalkozások magasabb bér mellett kevesebb embert fognak alkalmazni. Állítsunk fel egy hivatalt a fogyasztók védelmében! Miért képviselnék a hivatalnokok a fogyasztók érdekeit? És ha meg is próbálnák, honnan tudnák, mit kellene tenniük az érdekükben? És így tovább. A kritika mögött egy többé-kevésbé következetesen alkalmazott emberkép rajzolódik ki: az alapvetően önző, morális aggályoktól nem terhelt és korlátozott tudású homo oeconomicus árnyképe. Erre hagyatkozik a közgazdaságtan akkor is, amikor pozitív programot fogalmaz meg: a társadalmat úgy kell berendezni, olyan intézményeket kell kialakítani, amelyek az önző és korlátolt embereket megfelelően ösztönzik a békés és gyümölcsöző együttélésre. Milyen messze van ez a megközelítés a keresztény tanítástól, amely egy felebaráti szereteten és igazságosságon alapuló társadalom megvalósítására hívja fel (nem csak) a híveket! Nos, nincs olyan messze.
Úgy véljük, II. János Pál társadalmi tanításának egyik legfontosabb, legfigyelemreméltóbb gondolata, hogy a keresztény társadalomszemléletnek a kőkemény realizmuson kell nyugodnia. (A másik fontos témája a perszonalizmus: a társadalom elsődleges célja helyesen a személy méltóságának védelme.) A realizmus azt jelenti, hogy a bűnbeesés után az ember gyarlóságát figyelembe véve kell felépíteni a társadalom rendjét. A jó élet feltételei csak így teremthetők meg, a személyes erények csak így bontakozhatnak ki. Ez a szemlélet járja át a pápa legjelentősebb szociális enciklikáját, a mák boldoggá avatása napján éppen húsz éves Centesimus annust.
Mike Károly és Szalai Ákos írása
(II. János Pál Gazdaságetikai Intézet)
A körlevelet olvasva szembetűnő, milyen sok ponton köszön vissza a klasszikus, piaci közgazdaságtan gondolkodásmódja. Sőt II. János Pál kimondottan „naprakész” volt az 1990-es évek elejének számos fontos közgazdasági iskolájából. Természetesen a Szentatya nem volt közgazdász, és az egyház társadalmi tanítása sem közgazdasági elemzés. A tanítóhivatal teológiai és erkölcsi kérdésekben illetékes, nem társadalomtudományos teóriákban. Azonban II. János Pál gazdagon és bátran merített a közgazdaságtan legújabb eredményeiből annak megvilágítására, hogy a jót hogyan tehetjük jól – hogyan követhetjük a magasztos célokat a társadalomban élő ember korlátait reálisan figyelembe véve. Amikor pedig megkérdőjelezte kora közgazdasági eszméit, valójában olyan kritikákat fogalmazott meg, amelyeket mára a közgazdászok jelentős is elfogadott.
A közösségi döntések elmélete és az enciklika
Az elmúlt évtizedekben (így már a kilencvenes évek elején is) a világ közgazdaságtanának egyik legnagyobb hatású irányzata a közösségi döntések elmélete, a public choice-iskola volt. Ennek fő állítása, hogy ha az embert a piaci döntései során alapvetően önző (vagyis saját érdekeire figyelő) és racionális (a saját céljai érdekében a saját tudása szerint legmegfelelőbb eszközt kiválasztó) döntéshozónak tekintjük, akkor következetesen gondolkodva a politikai hatalom gyakorlóiról is fel kell tételeznünk, hogy ugyanilyen alapvetően racionális és önző döntéseket hoznak. A Centesimus annus szövegét áthatja ez a gondolat:
„XIII. Leó [pápa, a katolikus társadalmi tanítást megalapozó Rerum novarum szerzője, amelynek centenáriumára jelent meg II. János Pál enciklikája] nagyon jól tudta, hogy egészséges államelmélet szükséges ahhoz, hogy biztosítani lehessen az ember tevékenységének helyes kibontakozását, a fejlődést mind lelki, mind anyagi téren, hiszen mind a kettő nélkülözhetetlen. […]Ez a rendszer az ember társas természetéről alkotott realista fölfogást tükröz, amely megfelelő törvényalkotást igényel mindenki szabadságának megvédése érdekében. Ezért kívánatos, hogy minden hatalmat ugyanazt a célt szolgáló más hivatalokkal és hatóságokkal ellensúlyozzanak.” (Centesimus Annus 44)
Kapitalizmus: ami nincs ellenünk
Az egyház társadalmi tanítását szokás a kapitalizmus bírálataként, az állami beavatkozás, elsősorban az igazságosabb világ megteremtése érdekében történő kormányzati fellépést, újraelosztást követelő programként értelmezni. A Centesimus annust azonban nagyon felületesen kell olvasnunk ahhoz, hogy ezt az értelmezést szűrjük le belőle. A mű valójában nem ítéli el a kapitalizmust, viszont erősen óv az államba, annak vezetőibe, a kormányzatba vetett túlzott, megalapozatlan bizalomtól.
A piacgazdaságról II. János Pál világosan fogalmaz – érdemes hosszabban idéznünk:
„Ha a <kapitalizmus> olyan gazdasági rendszert jelent, amely elismeri a vállalkozás, a piac, a magántulajdon és ebből következően a termelőeszközök felhasználásával járó felelősség, valamint a szabad emberi kezdeményezés alapvető és pozitív szerepét a gazdasági életben, a válasz természetesen <igen>, még ha talán helyesebb lenne <vállalkozói gazdaságról>, vagy <piacgazdaságról>, vagy egyszerűen <szabad piacgazdaságról> beszélni. De ha a <kapitalizmus> alatt olyan rendszert értünk, amelyben a gazdasági téren érvényesülő szabadság nem egy olyan szilárd politikai rendbe illeszkedik, amely a gazdasági szabadságot a teljes emberi szabadság szolgálatába állítja és a teljes emberi szabadság egyik összetevőjének tekinti, melynek etikai és vallási magja van, akkor a válasz egyértelműen a <nem>.” (CA 42)
A szilárd politikai rendbe illeszkedő piacgazdaság tehát egyértelműen része lehet a jó társadalmi rendnek. Megtudhatjuk, hogy a kapitalizmus jólétet teremtett Európában, és ezért ma már a valódi anyagi szegénységet elsősorban a harmadik világban kell keresnünk (CA 61). Európában megszűnt a munkások kizsákmányolása – igaz, az értékvesztés, az elidegenedés nem (CA 41). A szegényebb országok felemelkedésének útja pedig nem a világpiactól való elzárkózás, hanem az abba való egyenrangú bekapcsolódás:
„Az egyes országokban és a nemzetközi kapcsolatok terén is a szabadpiac látszik a leghatékonyabb útnak az erőforrások elosztására és a szükségletek legmegfelelőbb kielégítésére.” (CA 34, ):
Omnipotens kormányzat, mint evilági vallás
A szilárd politikai rend nem azonos a széleskörű kormányzati beavatkozással. Az utóbbi propagálói gyakran a „végzetes önhittség” hibájába esnek – mondta Hayek. Túlzott magabiztosság jellemzi őket – mondja más szavakkal II. János Pál:
„Amikor az emberek úgy vélik, hogy birtokolják a rosszat lehetetlenné tevő tökéletes társadalmi szerveződés titkát, azt is gondolják, hogy ennek megvalósítására felhasználhatnak minden eszközt, még az erőszakot vagy a hazugságot is. A politika ekkor <evilági vallássá> válik…” (CA 25)
Ez az evilági vallás tagadja az ember szabadságát (CA 25), bürokratikus rendszert hoz létre (C48), mivel ismerni véli a biztos gyógymódot, így mindent a kormányzatnak akar alárendelni, és természetesen végső soron az egyház ellen is fordul (CA 45). Korlátozni kell tehát a kormányzatot. II. János Pál szenvedélyesen kikel a paternalista, „atyáskodó” jóléti állam ellen:
„Azzal, hogy az <atyáskodó állam> közvetlenül beavatkozik és megszünteti a társadalom felelősségét, az emberi erők elfecsérlését és az államapparátus mértéken felüli növekedését idézi elő, amelyet már inkább a bürokrácia logikája irányít, semmint az ügyfelek szolgálatának gondja, s a költségek is óriásira duzzadnak.” (CA 48)
Nem tagadja – sőt többször hangsúlyozza – a demokratikus kormányzatok előnyét a totalitárius rendszerekkel szemben: éppen azért, mert a demokráciát is a politikai hatalom, a kormányzat ellenőrzésének, korlátozásának egyik leghatékonyabb eszközének tekinti. De a "többség zsarnokságától" óvó közgazdászokhoz hasonlóan hangsúlyozza a demokrácia, a többségi elv veszélyét is:
„[…] azokat pedig, akik meg vannak győződve arról, hogy ismerik az igazságot és szilárdan ragaszkodnak hozzá, demokratikus szempontból megbízhatatlanoknak tartsák, mert nem fogadják el, hogy az igazságot a többség határozza meg, vagy hogy az igazság a politikai erőviszonyoknak függvényében változik. Ezzel kapcsolatban figyelembe kell venni, hogy ha nem létezik olyan végső igazság, amely a politikai cselekvést irányítja és szabályozza, akkor az eszmék és a meggyőződések könnyen a hatalmi célok eszközeivé válhatnak. Ha egy demokráciából hiányoznak az alapvető értékek, akkor az előbb-utóbb leplezett vagy leplezetlen totalitarizmusba fordul, miként a történelem tanúsítja.” (CA 46)
Jogállam és szubszidiaritás
Hogyan korlátozható a kormányzat? A jogállam és a szubszidiaritás eszközeivel. Mindkettő megfosztja a többséget hatalmától. A „jogállam” elve, hogy a törvénynek, nem pedig az emberek önkényes akaratának van alárendelve minden (CA 44). Természetesen nem akármilyen törvényeknek, nem a kormányzat által – például a többségükre hivatkozva – teljesen szabadon választott törvényeknek: a politikai társadalom törvényei nem lehetnek ellentétesek a természetes törvénnyel. Ez látszik, amikor a pápa a szocializmus kritikája kapcsán kifejezetten kiemeli, hogy az egyik fő probléma, hogy a „hatalom előbbre való, mint az értelem és a jog” (CA 14). A jog nem a hatalom terméke – a többség sem alkothat akármilyen, az értelem ítélőszéke előtt meg nem álló jogot.
A szubszidiaritást illetően II. János Pál visszautal a Rerum novarum kemény, határozott szavaira:
„…a társulás az ember veleszületett természetes joga, következésképpen megelőzi a politikai közösségbe való integrálódását. Valójában <az állam nem akadályozhatja meg létezésüket>, mert <az államnak védelmeznie, nem pedig elfojtania kell a természetes jogokat>”. (CA 7)
A köztes csoportok, a szabadon szerveződő együttműködés megelőzi a politikai közösséget, a nemzetállamot. Ha elfeledkezünk a szubszidiaritásról, kihagyjuk a politikai rendszer alapvető rendező elvei közül, akkor egyrészt a keresztény perszonalizmust (a társadalom személyességét – írja érdekes szóösszetétellel az enciklika; CA 13) vonjuk kétségbe, másrészt a totalitarizmus, a túlzott kormányzati hatalom kialakulását segítjük elő. Sőt, a kormányzatnak nem csak tűrnie kell, hogy ilyen őt korlátozó szerveződések létezzenek, hanem kifejezetten védelmeznie kell őket.
Míg a többségi elvet korlátozó alkotmányosság már az enciklika megjelenésekor is hangsúlyos eleme volt a közösségi döntések iskolájának, az önszerveződő társulások jelentőségére igazán csak az azóta figyeltek fel a közgazdászok. Sokáig uralkodó volt a vélekedés, hogy a kollektív javak előállítását hiába várjuk önkéntes alapon, azokat állami, kormányzati úton lehet csak előállítani. A két éve Nobel-díjjal jutalmazott Elinor Ostrom és mások kutatásai azonban utólag igazolták II. János Pál optimizmusát a köztes csoportok életképességét illetően. E téren tehát a pápa megelőzte kora uralkodó közgazdasági gondolkodását.
Mindez természetesen nem jelenti, hogy a kormányzatnak ne lennének feladatai. Vannak, olyanok, amelyeket ezek a köztes csoportok nem tudnak megoldani. Például ilyen a stabil pénz megteremtése, a hatékony közszolgáltatások kiépítése, a szabadság és a tulajdon garantálása, és talán a legfontosabb: teremtsen biztonságot (CA 48) A kormányzat feladata sajátosan aszimmetrikus: azok a csoportok, amelyek a saját jogaikat a saját erejükből is meg tudják védeni, kevesebb kormányzati odafigyelést igényelnek. Ez az aszimmetria – és nem a gazdagabbak jogainak eltagadása vagy az öncélú egyenlősítés – a kormányzat szegények, elesettek felé fordulásának alapja. Az állami szolidaritás, a gyengék felé fordulás a jogállamiság követelménye (CA 10). Tegyük azonban hozzá, hogy az enciklika világosan fogalmaz: a gyengék jogainak védelme sem kizárólagosan, sőt nem is elsősorban a kormányzat feladata (CA 48).
Realizmus és erkölcs
Tény, hogy a „létező” kapitalizmus nem bűnök, gondok nélkül való. Időnként – ha rosszul működik – a közjóval ellentétesen, az emberi személyiség kifejlődését gátolva, sőt kifejezetten a „bűn struktúrájaként” is megjelenhet. De szemben a gondok megoldását a kormányzati hatalom kiterjesztésétől váró, szocializmusba és a totalitarizmusba hajló gondolattal, amelyet az enciklika egyrészt a realizmus hiánya, másrészt az ember félreismerése, a személyiség tagadása miatt egyértelműen elvet, a kapitalizmus működhet jól is. Sőt, II. János Pál az őt körülvevő világban is lát jól működő kapitalista rendszereket (CA 19).
A jó kapitalizmusnak – mint idéztük – végső soron „erkölcsi és a vallási maggal” kell rendelkeznie. Ez nem csak önmagában kívánatos, hanem a gazdasági prosperitásnak is feltétele. A posztkommunista országokban alapvető problémának látja, hogy
„Régóta eltorzultak a legalapvetőbb gazdasági kapcsolatok, és kihaltak a gazdasági élethez tartozó erények, mint az igazmondás, a megbízhatóság és a szorgalom.”(CA 27)
Az enciklika megjelenésekor a legtöbb közgazdász még az érdektelen vagy bosszantó „erkölcsi szósz” kategóriájába sorolta az ilyen kijelentéseket. Azóta az informális normák és a „társas preferenciák” vizsgálata az egyik legdivatosabb kutatási témává vált. Kiderült, hogy az emberek, noha gyakran korlátoltak és önzők, sokan sokszor igazolhatóan nem azok. Erények nélkül nincs gazdasági fejlődés. A pápa az erkölcsiség hangsúlyozásával tehát nagyon is a realizmus talaján maradt. Közgazdászabb volt kora sok közgazdászánál.
A cikk folytatását holnap olvashatják.
Mike Károly és Szalai Ákos a Corvinus Egyetem Közgazdasági Kara Közszolgálati tanszékének adjunktusai, a Közjó és Kapitalizmus Intézet, valamint a II. János Pál Gazdaságetikai Intézet munkatársai.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
