Szabadság van, legalábbis mindenki mondhatja a magáét. Hazánk új alaptörvényének bevezető rendelkezéseivel kapcsolatban nemcsak a Fidesz háza tájáról röppennek fel vadnál vadabb gondolatok, hanem nagyon sok honfitársunk is úgy gondolja, hogy azt a rengeteg őrültséget, amit eddig csak a szomszédjának volt mersze elmondani, most az alkotmányba is vegyék bele. Az 1989-90-es alkotmányozás egy régi magyar porcelánvázának, a parlamentáris hagyománynak a restaurálása volt, töredékekből, az eredeti rajzok és fényképek alapján, itt-ott kiegészítve, modern használatra alkalmassá téve. Nyilvánvalóan nem az eredeti sértetlen műtárgy, hanem egy erősen restaurált darab, de mégiscsak használatra alkalmas. Hogy a váza-hasonlatnál maradjak, itt-ott ugyan eresztette a vizet, de hogy nem lenne váza, hanem csak valami ipari porcelán („technokrata szabálygyűjtemény”), az egész egyszerűen nem igaz.
Huhogó János írása
Az amerikai és a francia forradalom alkotmánya
Az amerikai és a francia köztársaság közel egyidős. George Washington tábornokot, a függetlenségi háború hősét, az Amerikai Egyesült Államok első elnökét abban az évben iktatták hivatalába, amikor a függetlenségi háború egy másik arisztokrata hőse, a francia Lafayette hathatós közreműködésével halálos sebet kapott az 1300 éves francia monarchia.
Az amerikai forradalom egy megszülető nagy nemzet küzdelme volt a függetlenségért, a francia forradalom – nem utoljára – a múltat akarta végleg eltörölni. A francia forradalom első tíz évében (1789-1799), a bonapartista konszolidációig legalább öt alkotmány szolgálta, az örökkévalóság igényével, a káoszba, majd forradalmi terrorba süllyedő ország politikai vezetőinek változó hatalmi igényeit. Franciaországban az elmúlt 200 évben, mondjuk 1810 óta volt két császári alkotmány, majd a Bourbon-restauráció és a júliusi monarchia alkotmánya, a III. Napóleon-féle köztársasági, majd császári alkotmány, a Sedan után eltelt alig 90 év alatt pedig három köztársasági alkotmány. A konszolidációt, a katolikus és a republikánus Franciaország kibékítését egy másik háborús hős, de Gaulle hozta meg.
Az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya immár több mint 200 éve, alig két tucat módosítással, de lényegében változatlanul szolgálja a világ legerősebb nemzetét és legnagyobb nemzetgazdaságát. Az alapító atyák nem forradalmi alkotmányt írtak, hanem olyan valamit, ami mélyen gyökerezett az angol jog és az angol parlamentarizmus évszázados hagyományaiban, s amiből Montesquieu és a francia felvilágosodás filozófiai rendszert faragott. Miközben világos felhatalmazást adtak az elnöknek, hogy kormányozzon, mindent elkövettek azért, hogy az elnökből ne válhasson zsarnok, s erős és független bírói hatalmat hoztak létre, hogy mindenkinek ugyanaz a szabadság és ugyanaz az igazság jusson („One nation indivisible with liberty and justice for all”).
A történelmi alkotmányosság
A történelmi alkotmány nem íróasztalon születik, tervrajzok szerint, hanem nemzedékek egymást követő törvényhozása és jogalkalmazási tapasztalata alakítja. A funkcionalista vasbetonépülettel szemben olyan, mint egy ősöreg ház, időről időre újravakolva és kifestve, tele átalakítások nyomaival és mindenféle esetlegességgel, meg rengeteg, ma már akár értelmetlennek tűnő, de szerethető apró részlettel. Ilyen volt a brit alkotmányosság 25-30 évvel ezelőtt, s ilyen volt valaha a történelmi magyar alkotmány is. A brit alkotmányos hagyományokból még sok minden megvan, bár a hatvanas évek után, különösen pedig Blair alatt rengeteg hagyományos intézményt felszámoltak, s a mostani tory-whig-koalíció sem ígér fordulatot a dologban.
A magyar parlamentarizmusnak sok évszázados hagyománya van. Az első igazi „országgyűlés” aligha volta törzsfők pusztaszeri gyűlése, ahol „szerét ejtették” az ország ügyeinek. Sokkal inkább lehetett az a szabolcsi zsinat, ahol 1091-ben László király és az ország nagyjai a szabolcsi prépostsági templomban a királyság dolgairól határoztak. Az első „országháza”, a szabolcsi zsinat helye ma is áll a Tisza-parti földvár tövében.
Az elmúlt évszázadok során a magyar nemesség sok bűnt és még több hibát követett el, de a magyar történészek ítélete talán a kelleténél szigorúbb. Nem magyar emberek, hanem a magyarokkal rokonszenvező kívülállók fogalmazták meg, hogy a nemesi ellenállás nélkül nem maradhatott volna fenn a korlátozott magyar önállóság és a sajátságos magyar alkotmány sem, amely a kontinensen páratlan tekintélyt biztosított a rendi országgyűlésnek. A Buda eleste, 1541 óta idegenben székelő, s világpolitikában gondolkodó magyar királlyal szemben mindig az országgyűlés jelentette a nemzet – akkoriban a nemesi nemzet – igazi képviseletét, amely ha kellett, felkelt a koronás király ellen. A Habsburg-királyok sokszor kísérleteztek azzal, hogy a magyar országgyűlés egyetértése nélkül kormányozzanak, s olykor évtizedekig nem hívták össze a rendeket. De ha nagy baj volt, s megingott a trón, mégiscsak engedni kellett. (Különös módon, ha igazán nagy baj volt, csak az izgága és megbízhatatlan magyarokra lehetett számítani. Ezt a leckét a bécsi királyoknak minden évszázadban újra meg kellett tanulniuk.)
A kortárs angol utazók megfigyelése szerint az utolsó rendi országgyűléseken szabadabb és okosabb vita folyt az ország ügyeiről, mint talán bárhol a Westminstertől keletre. A magyar reformkor idején valamennyire parlamentáris rendszer csak Londonban, Párizsban és Brüsszelben létezett. Az 1848-as forradalmi hullám ugyanis nemcsak a francia júliusi monarchiát és a bécsi abszolutista rendszert roppantotta meg, hanem Berlinben, Koppenhágában és Stockholmban, de még Hágában is volt mit tenni. A magyar parlamentarizmus mégiscsak száz éven keresztül létezett, a 1849-49-ben a régi rendi országgyűlések tekintélyére épülve, kisebb szünetekkel (1849-1867, a 19-es kommün, majd a nyilas hatalom hónapjai), az utolsó két-három évben pedig a Vörös Hadsereg árnyékában. Így a kontinentális Európa legszilárdabb parlamentáris rendszere volt, szilárdabb, mint a francia, a német vagy éppen az osztrák.
A háború vége után, 1945-46-ban, a múltat, amely nagyon is látható romokat eredményezett, nemcsak a kommunisták, valóban szinte mindenki le akarta zárni (nyilván nem egy kommunista diktatúrával.) A történelmi magyar elitek a válságban teljesen összeomlottak, majd 1944-45 fordulóján meg is semmisültek. A vereség előtt is világos volt mindenkinek, aki csak egy kicsit is reálisan mérte fel a helyzetet, hogy a háború után radikális változások fognak következni. Nemcsak az oroszok követeltek radikális változásokat, a régi rendszer akkor sem lett volna fenntartható, ha Budapestre nem Vorosilov, hanem Montgomery érkezik meg. Ezt Bethlen is, meg a kormányzó és családja is tudta. (Egy esetleges német győzelem lehetséges következményeiről jobb nem beszélni.)
A magyar történelmi alkotmányosság folytonossága, a többé-kevésbé szerves fejlődés nem 1944-ben vagy 1946-ban, a monarchia formális megszüntetésével, hanem 1948-ban, a tényleges kommunista hatalomátvétel idején vagy 1949-ben, a rákosista alkotmány elfogadásával szakadt meg.
Nálunk mindig az átmeneti időszakok a leghosszabbak: a rendszerváltozás alkotmánya
A történelmi alkotmánynak a lényege – mondhatnám, a lelke – a történelmi folyamatosság. Ha a folytonosság egyszer megszakad, akkor azt nem lehet helyreállítani, mert lehetetlenség újrakezdeni és visszatérni a megszakadás időpontjára. Amit lehet csinálni, s ami többé-kevésbé 1989-90-ben is történt, az a történelmi alkotmányfejlődés eredményének kodifikálása, amit utána az alkotmánybíráskodás és a politikai gyakorlat alakít élő alkotmányjoggá. Az 1948-49-es vagy akár az 1944 utáni jogalkotás teljes hatályon kívül helyezése, s az 1948. februári, vagy ahogy egyesek képzelik, az 1944. március 18-i állapot visszaállítása teljes képtelenség. Arra az útra lehetett visszaterelni a magyar alkotmányosságot, ahová a szovjet rendszer nélkül 40 év alatt eljuthatott volna. A múltat végleg eltörölni a forradalmaknak sem sikerül, a múlt mindig velünk marad.
Az 1989-90-es alkotmányozás – a 1989. őszi átfogó módosítás, illetve az 1990. nyári újabb módosítás – ezért tudatosan nyúlt vissza az 1946-os alkotmányos berendezkedéshez. Az akkor létrehozott köztársaság és az 1848-as áprilisi törvényekkel megalapozott felelős kormányzás rendszere egészült ki a nyugati világ 1945 utáni alkotmányfejlődésének legfontosabb eredményeivel, így például az alapjogok és szociális jogok rendszerével, az erős alkotmánybíráskodással.
Az egykori keleti blokk államai közül a demokratikus átalakulás után egyedül hazánkban nem készült formálisan is új alkotmány. A reformer MSZMP alkotmánytervezetét a nemzeti háromoldalú tárgyalások során félretették, s a módosítások a szabad választásokhoz és a demokratikus átmenethez szükséges minimumra szorítkoztak- Ezt az alkotmány új bevezetője, amely a szocialista lózungokkal teletöltött eredeti szöveg helyére lépett, világosan le is szögezte. Az új alkotmány létrehozásának esélye hamar elillant. Az utódpárttal szemben álló politikai erőket, amelyek együtt új alkotmányt tudtak volna csinálni, hamarosan nagyon mély kulturális ellentétek választották el egymástól. Az SZDSZ a nyilvánvalóan botladozó, nagyon sok hibát vétő MDF-es kormánnyal és a demokratikus átmenet rendszerváltó pártjaival szemben az utódpárttal kötötte össze sorsát, 1998, de még inkább 2002 óta pedig az ország lényegében folyamatosan hideg polgárháborús állapotban van, így az alkotmányozáshoz szükséges minimális egyetértés hiányzott a politikai életben.
Az 1989. őszi, illetve az 1990. tavaszi alkotmánymódosítások után a régi, kommunista alkotmányból, a törvény sorszáma és a Magyarország fővárosa Budapest rendelkezéseken kívül lényegében semmi sem maradt, még a törvény címe is megváltozott (a „Magyar Népköztársaság Alkotmánya” helyébe a „Magyar Köztársaság Alkotmánya” cím lépett). A módosítások együtt már egy teljesen új alkotmányt és alkotmányos berendezkedést hoztak létre, amely a legfőbb elemeiben megfelel a hagyományos magyar alkotmányosságnak, tehát a köztársasággá gyúrt parlamentáris monarchiának.
A hatályos magyar alkotmány nem „technokrata jogszabályhalmaz”, ami nem méltó tiszteletre és védelemre, hanem élő jog, amit épp az Alkotmánybíróság gyakorlata csiszolt tovább. Nem igaz, hogy nem legitim, húsz év és hat országgyűlési választás biztosította számára a legitimitást. Az sem igaz, hogy az alkotmányos berendezkedés nem volt alkalmas a politikai válságok kezelésére. Alkotmányos kereteket biztosított a kormányfő halála után az új kormány megalakulásához, lehetővé tette a parlamenti többség által elmozdított, illetve az önként lemondott kormányfők helyére új kormányfő megválasztását, majd a kormány működését akkor is, amikor a formális koalíció már megszűnt. A baloldali blokk kormányát nem az alkotmány miatt nem lehetett megbuktatni, hanem azért, mert a szükséges parlamenti többség lényegében mindvégig fennállt.
A „szavazófülkés forradalom” alkotmánya
Annyi más ügyhöz hasonlóan a Fidesz az alkotmányozás kérdésében is elsősorban a saját forradalmi retorikájának foglya. Orbán Viktor már évekkel ezelőtt tűz alá vette az alkotmányos berendezkedést, mert az – állítása szerint – felélte tartalékait, meggyengült, s nem képes magát megvédeni. A tartalékait felélt alkotmányos berendezkedés megállapításából logikusan következett, hogy a hatályos magyar alkotmányban semmi megbecsülésre méltó nincs. A forradalomhoz forradalmi alkotmány kell, amihez a régit le kell rombolni. Az 1989-90-es alkotmány és a közjogi szerkezet elleni uszítás a fideszes választási győzelem óta egyre csak folytatódik, s mindig akkor kap új erőre, amikor Orbán Viktor kormányának valami más ügyben lenne fontos tennivalója, csak éppen ötlete nincs, hogy mit kellene tenni, vagy tudja, mit kell tenni, csak épp nem meri.
Ezért szükséges a vád: a hatályos alkotmány egy sztálinista kreáció. Ezt egy volt legfelsőbb bírósági elnök egyetemi tanárrá lett fia hírlapi cikkben ismételte meg. Azóta azt is megtudtuk tőle, hogy „a jelenlegi alaptörvény körüli vita kapcsán a régi rend őrei és az új rend képviselői vívják harcukat". (Jó kis egyetem lehet. S vajon mit szól hozzá apuka, a régi rend egyik fontos őre?) Legutóbb maga a miniszterelnök fogalmazta meg: „ez [t.i. a Magyar Köztársaság alkotmánya] nem a magyarok alkotmánya. Nem a magyar szellem alkotta, szovjet minta alapján szerkesztették, politikai paktumok írták, s habár nagyszerű jogászok dolgoztak rajta, mégiscsak kényszerű kompromisszumok eredménye”. Orbán Viktor emlékezete talán kihagy, de én úgy emlékszem, hogy ő minden alkalommal megszavazta azokat a törvényeket, amelyek az alkotmány mostani szövegéhez vezettek, országgyűlési képviselőként hatszor, miniszterelnökként kétszer tett esküt erre az alkotmányra. (A beszédet egyébként Mádl Ferenc volt köztársasági elnök, az Antall-kormány többszörös minisztere is végighallgatta, aki 1994-ben még arról beszélt, hogy Antall kormányzása forradalom volt, a jog útján. Most vajon miért nem állt fel és ment ki? Nem értette mit hallott, vagy nagyon is értette, de egyetértett vele? Vagy csak félt, s nem mert felállni?)
A forradalmi népvezér már az új kormány megalakulása előtt bejelentette, hogy „új alkotmány lesz természetesen, kétharmados fölénnyel rendelkező parlamenti erő nem teheti meg, hogy hatályban hagy egy 1949-es keltezésű alkotmányt”, mert, mint fogalmazott, „felelőtlenség ki nem használni egy ilyen forradalom kínálta lehetőséget, ahogy felelőtlenség nem élni a kétharmados többséggel”. Akkor még 2012-re ígérte az új alkotmányt, melynek elfogadása előtt a közrendet kell helyreállítani és a gazdaságot kell átalakítani. Karácsonykor viszont már arról beszélt, hogy 2011. március 15-én az Országgyűlés alkotmányozó nemzetgyűléssé alakul át, s április 25-ig csak az új alkotmánnyal fognak foglalkozni. Orbán eredeti tervei szerint az új alkotmányt húsvét hétfőn fogadták volna el, és 2012. január elsején lépett volna hatályba. Alig pár hónappal később, 2011. februárjában már nem beszéltek alkotmányozó nemzetgyűlésről, s húsvét hétfői helyett virágvasárnapi alkotmányunk lesz.
A kormány megalakítása óta kiderült, hogy a Fidesznek a nagy rendszerváltoztató retorika mellett lényegében semmi érdemi elképzelése nem volt a gazdaság- és társadalompolitikai kérdések kezelésére. Az eltelt időszak jelentős része a hatalmi szerkezetek átalakításával és a hatalmi pozíciók elfoglalásával telt el. Az államszervezet kisebb-nagyobb működési problémáinak kezelése sok gondolkodást és hosszas aprómunkát igényel, azokat nem lehet forradalmi lendülettel megoldani. A 2010. nyarán és őszén szinte hetente végrehajtott alkotmánymódosításokat is jobbára a napi hatalompolitikai igények határozták meg, ahogy a rövid, deklarációszerű „magalkotmány” és a kiegészítő sarkalatos törvények koncepciója mögött is ezt lehet sejteni.
A forradalmi retorika közepette az alkotmányozás ügyében - érdemi hatáskör és világos feladat-meghatározás nélkül – számtalan testületet hívtak életre is. A miniszterelnök június elején „hat szaktekintélyt” kért fel arra, hogy dolgozza ki az új alkotmány koncepcióját. Nem elméleti szakemberek, szólt a magyarázat, hanem olyanok, akik az alkotmányosság működéséről gyakorlati tapasztalattal rendelkeznek. Néhány héttel később, június végén alkotmányelőkészítő bizottság felállításáról döntött az Országgyűlés, azzal, hogy a negyvenöt fős testület év végéig tegyen javaslatot az új alaptörvény alapvető elveiről. A fennálló alkotmányos szerkezethez képest nem túl sok érdemi változást, de annál több történelmi és forradalmi lózungot tartalmazó alapelveket az Országgyűlés az ősszel elfogadta, de azóta a testület és annak elnöke is a feledés homályába merült. Karácsonykor a miniszterelnök alkotmányozó nemzetgyűlésről és az alkotmányozásról tartott nemzeti konzultációról beszélt. Hamarosan külön nemzeti konzultációs testületet is felállítottak, ahol a szokásos dísz volt-szocialista politikus mellett az ismert, tekintélyes, de minden önálló akarat nélküli figurák jelentek meg.
A jobbára ismeretlen fideszes alkotmányozóknak láthatóan igen kevés elképzelése van azoknak a bonyolult alkotmányjogi kérdéseknek a kezelésére, amelyek a nyugati világ országainak alkotmányjogát feszítik. (Ilyenek például az egyenlőség értelmezése, s az arra felépített alapjogi bíráskodás, amely az egyneműek házasságának tilalmát vagy akár az egynemű párok által történő örökbefogadás korlátozását az egyenlőség sérelme alapján nyilváníthatja alkotmányellenessé; az állam- és az egyház elválasztásának kiterjesztő értelmezésén keresztül lényegében a kereszténység kiűzése a közéletből, vagy a gyűlöletbeszéd tilalmára hivatkozva egy újfajta, nagyon egyirányú cenzúra bevezetése). Ne higgyük, hogy ezek a problémák nálunk nem fognak megjelenni. S akkor mi lesz? Hogyan és kik lesznek vitaképesek a jól felkészült, Amerikában meg Németországban, vagy akár csak a CEU-n tanult, baloldali liberális alkotmányjogászokkal?
A számtalan testület, a választóknak szétküldött kérdőívek és az alkotmányozásról szóló blog, illetve a beígért nemzeti konzultáció (a kérdőívezés) aligha fedhetik el a tényt, hogy a magyar állam jövendő intézményeiről igen keveset lehet megtudni. Az alkotmány szövegét állítólag majd Szájer írja. Azt már tudjuk, hogy iPaden, de hogy mit ír, azt nem, mert kevesebb, mint két héttel a parlamenti tárgyalás kezdete előtt még senki sem látta az új alkotmány tervezetét, bár a jól értesültek szerint a szöveg Orbán fejében már kész van. (Vajon ahogy a Milos Forman-filmben Mozart diktálta a fejében már kész Requiemet Salierinek, úgy fogja Orbán diktálni az alkotmányt Szájernek?
A hatalom igézetében
A magyar állam átalakítása, egy sok betegséggel küzdő parlamentáris rendszerből centralizált egyszemélyi uralommá, új alkotmány elfogadása nélkül is megtörtént. Így voltaképpen mindegy is lenne, mi van az alkotmányban. A Fidesz vezére egész biztosan nem Szent Ágoston, Hume vagy mások tanítványa. Igencsak forradalmi marxista-leninista módon viszonyul az államhoz és a joghoz. Az állam nem valamiféle közjó, hanem az uralkodó osztály hatalmának megtestesítője, a jog nem a jó és a méltányos művészete, hanem az uralom gyakorlásának közvetlen és korlátozás nélküli eszköze. Kevésbé udvariasan, az állam sok rivális gengszterbanda egyike, a jog pedig a fegyver, amit használ. Amikor a miniszterelnök plebejus demokráciáról, a nép részvételéről beszél, az mindig a saját egyeduralmát jelenti. Tölgyessy Péter épp mostanában fejtette ki, nem először, s nyilván nem is utoljára, hogy a Fidesz mennyire keletiesen viszonyul a joghoz. Nem normatív jogrendszert szeretne megalkotni, fogalmaz Tölgyessy, hanem – mint egy török kádi – materiális igazságosságot szolgáltatna konkrét ügyekben. Ahogy fogalmazott, a miniszterelnök nem jogban, független intézményekben és tulajdonban, hanem személyes függőségi viszonyokban gondolkodik. „Az intézményes hatalmat akarja, ezért a kulcspozíciókba a saját embereit teszi.” Azonban az, ami az egyik félnek igazság, a másiknak a legnagyobb igazságtalanság. A nyugati világ lényege épp az emberek uralma helyett az intézmények uralma, amit persze sokan előszeretettel lepleztek le csalásként, elidegenedésként, de az elmúlt 2500 év történelmének tanulsága nagyon is egyértelmű. A nyugati világ sikerének titka épp a kiszámítható és egyre inkább mindenkire alkalmazandó jogrend: „liberty and justice for all”, aminek lényege, hogy amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is azt tegyétek velük.
A nyugati világ történelme során a politika folyamatosan azzal a kérdéssel szembesült, hogyan lehet a hatalom egyszerre cselekvőképes, de nem korlátlan, ellenőrzött, de nem megbénított. A cselekvőképtelen, mert a sok korlátozással megbénított hatalom az állam pusztulásához vezet, aminek a lengyel nemesi köztársaság, a weimari demokrácia vagy a francia negyedik köztársaság is áldozatul estek. A rosszul működő demokrácia mindig feltámasztja a centralizált, ellentmondások nélküli működtetett rendszerekre való tömeges igényt, a történelem tanulsága azonban egyértelmű. A kétségkívül hatékony, de ellenőrzés nélkül maradt hatalom rossz döntések sorozatához vezet, így az ilyen rendszerek előbb-utóbb nagyobb káoszba fulladnak, mint a reménytelenül kaotikusnak tűnő demokráciák.
A hatalommegosztás régi nyugati gondolat, eredete az ókori klasszikusokra, elsősorban Arisztotelészre nyúlik vissza. A „fékek és ellensúlyok” metaforája pedig a három fő hatalmi ágnak, a Montesquieu által leírt törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalomnak a kölcsönös függését és egymás feletti kontrollját fejezi ki, amit a kortárs brit monarchia tanulmányozása során fedezett fel. A De l'esprit des loix nemcsak filozófiai munka, hanem elsősorban politikai vitairat volt, s a mindenható francia monarchiával állította szembe követendő példaként a szabadság akkori hazáját, a hannoveri királyok uralkodása alatt álló Nagy-Britanniát. Ma már közhely, hogy Montesquieu félreértette az angol berendezkedést, mert ott éppenséggel nem létezett a hatalmi ágaknak az a merev szétválasztása, amit az amerikai alapító atyák sikeresen megvalósítottak, és amivel a forradalmi francia alkotmányok is kísérleteztek, de csődöt mondtak. A dolog lényegét tekintve azonban Montesquieu-nek igaza volt. A korlátozott, ellenőrzött és rendezett keretek között leváltható hatalom volt a kortárs Anglia sikerének és persze vonzerejének legfőbb titka, a francia állam legfőbb problémája pedig Richelieu – vagy akár már Szép Fülöp óta – éppen a mindenható, de a feladatok súlya alatt megbénuló francia állam és a hatalommal annak békés leváltásának esélye nélkül mérkőző ellenerők folyamatos küzdelme volt.
Az alkotmányozásra vonatkozó elképzelésekből ugyan nem derül ki, de a kormányzati nyilatkozatokból világos, hogy a Magyary-program néven emlegetett közigazgatás-átalakítási terv a megyei és települési önkormányzatoktól minden közigazgatási hatáskört, s lényegében minden intézmény-fenntartási feladatot a megyei és járási kormányhivatalokba vonna össze. A megyei kormányhivatalok már létrejöttek, s mindegyiknek az élén a Fidesz helyi erős embere áll, aki közvetlenül a miniszterelnöktől nyeri hatáskörét.
A francia ancien regime sok tucat tartományi kormányzatát a forradalmi jakobinus kormány számolta fel, s hozta létre megyerendszert, amelyet a kormány által kinevezett prefektus és a mindenható rendőrprefektus uralt. A rendszer szinte változatlanul élte túl Napóleont (mindkettőt), a Bourbon-restaurációt, a júliusi monarchiát és öt köztársaságot. A regionális kormányzatokkal már de Gaulle kísérletezett, de a közel 200 éves forradalmi centralizáció felszámolása csak Mitterand szocialista kormányzata alatt történt meg. A kontinentális Európa legtöbb országa számára a mindenható francia állam mellett a végletekig centralizált francia közigazgatás is példaként szolgált. Mostanra azonban az egykor a francia példát követő európai latin államok is inkább valamiféle föderalizmus és erős regionális kormányzatok létrehozásának irányába haladnak, s legtöbb helyen feltámasztották a rég felszámolt, egykor önálló tartományokat. Újra van Bretagne és Normandia, Provence és Alsace, Toscana, Veneto és Piemont, Kasztília és Andalúzia, saját tartományi parlamenttel és kormányzattal.
Hazánk történelmében nem léteztek tartományi (regionális) kormányzatok, az ország mindig egységes állam volt, de a megyei és városi önkormányzatiságnak évszázados hagyományai vannak. A magyar önkormányzati rendszerrel ezer probléma van, s a működésük minden bizonnyal nagyon hasonlít Móricz regényének városára, Zsarátnokra, de a magyar közigazgatás teljes államosítására a rövid osztrák önkényuralmi időszak (1849-1860) és a szocializmus négy évtizede kivételével soha nem került sor. Az önkormányzatok védelmet nyújtanak a központi kormányzat túlkapásai ellen, az önkormányzati politika pedig az ellenzéki politizálás színtere is. Az ellenzék 1848 előtt is a megyékben és a városokban erősödött meg, ahogy 2002 után a Fidesz is az önkormányzatokra támaszkodva erősödött meg újra.
A hatalom megosztása és korlátozottsága nem valamiféle finnyás értelmiségi vágy, hanem józan praktikum. A hatalom nemcsak döntési jogosultságot, hanem a döntésekért való felelősséget is jelenti. A döntési jogosultság megosztása egyben a felelősség megosztása is. Következésképpen, a döntések centralizációja a felelősség centralizációja is. Ha a kormány és annak feje minden hatalmat magára von, akkor minden felelősség is az övé, az ellenzéknek pedig megmarad a népboldogító ígérgetések boldog felelőtlensége. Az öreg Kossuth írta Turinban, hogy a franciák „önkormányzó intézmények hiányában kénytelenek magukat a forradalom sikamlós mezejére vetni”. Ez aligha csak a franciákra jellemző.
Amikor elfogy a rendszer népi támogatottsága, akkor hiába trükköznek mindenféle leválthatatlan tisztségviselőkkel, ellenőrzött sajtóval, a végtelenségig centralizált közigazgatással, meg a gyerekek után járó többes szavazati jogokkal, a hatalom igazi gyakorlóinak előbb-utóbb menni kell. Ha nem mennek szép szóval, akkor pedig elzavarják őket.
A magyar szellem alkotmánya
A miniszterelnök számára láthatóan az új rendszer megteremtése sokkal fontosabb, mint az alkotmány közvetlen jogi tartalma: „Magyarországnak olyan új alkotmányra van szüksége, amely a magyar szellem megnyilatkozása, amely élesen elhatárolódik a magyarságot megnyomorító korszaktól, lezárja a múltat, szilárd, végleges alapot teremt Magyarországnak, és ezzel biztonságba helyezi a jövőt”. Orbán már 2009 végén arról beszélt, hogy a jelenlegi alkotmány hibája, hogy „hiányoznak belőle azok a mondatok, igazán nagy erőt adó, meghatározó mondatok, amelyek megmozdítják az ember szívét és lelkét”. Az unalmas rendelkezéseket jogászok írják, a hosszadalmasnak ígérkező előszót a kormányfő spindoktorai. Mivel azonban szabadság van, legalábbis mindenki mondhatja a magáét, hazánk új alaptörvényének bevezető rendelkezéseivel kapcsolatban nemcsak a Fidesz háza tájáról röppennek fel vadnál vadabb gondolatok, hanem nagyon sok honfitársunk gondolja úgy, hogy azt a rengeteg őrültséget, amit eddig csak a szomszédjának volt mersze elmondani, most az alkotmányba is vegyék bele. Hát, ilyen ez a plebejus demokrácia.
Orbán mindenféleképpen Istenre is akar hivatkozni az új alkotmányban, s annak méltatnia kellene ezeréves történelmi múltunkat, a kereszténység történelmi szerepét, és utalnia kellene a Szent Koronára, mint a magyar államiság kifejezőjére. Ezen kívül még utalnia kell 1956-ra, mert hiszen a hatályos törvény legnagyobb baja, hogy nem 1956 alapján áll.
A nyugati civilizáció, benne Európa és hazánk kötődését a kereszténységhez nem kell alkotmányban kimondani, ez mindenféle ünnepélyes deklaráció nélkül is így van. A nyugati civilizáció alapja a kereszténység, Jeruzsálem, Athén és Róma szintézise. A nyugati civilizáció minden lényeges és azt más kultúráktól megkülönböztető jellegzetességei: a személyes és teljesen transzcendens Isten, a filozófia, a népfelség elve és az uralkodó, mint a nép legfőbb szolgája, a tudomány objektivitása, a mindenkire érvényes jog mind ennek a szintézisnek az öröksége. A bűnök megvallása, megbánása és megbocsájtása csak itt erény, minden más civilizációban a gyengeség jele. Európában az ateisták is keresztények, s nem valamiféle elvont istenséggel harcolnak, hanem Ábrahám, Izsák, Jákob, Mózes és Jézus istenével.
Az állam és az egyház szétválasztása a világi hatalom és a szellemi hatalom elválasztása evangéliumi tanításának öröksége, s nem azonos a világnézetileg semleges állam követelésével. Az egyház és más vallási közösségek nem gyakorolhatnak közhatalmat, a közhatalom viszont nem szólhat bele a hit dolgába. A nyugati civilizáció alapja a kereszténység, Jeruzsálem, Athén és Róma szintézise. Világnézeti semlegesség pedig nincs, a világnézetileg semleges állam követelése a nyugati világban a kereszténységgel – tágabb értelemben a zsidó-keresztény örökséggel – szemben álló harcos szekularizmus trójai falova.
A londoni Szent Pál-székesegyház építészének, Christopher Wrennek a kriptában levő sírján egyszerű a felirat: „Si monumentum requiris, circumspice.” (Ha emlékművet keresel, nézz körül.) Hazánk több mint ezeréves államiság hordozója, önnön létezését, európai helyét, keresztény identitását, sajátos keleti eredetét és nyugati civilizációját, a hasonlóságot és a különbözőséget nem kell hatalmas deklarációkkal nap mint nap kinyilvánítania. Ha valaki ezeknek bizonyságát keresi, nézzen körül!
Szent István birodalma ma már a történelemé, s vele együtt múlt el a magyar királyság. Így hazánk államformája szinte bizonyosan megváltoztathatatlanul köztársaság. Egy köztársaságban az egykori monarchia uralkodói jelvényeinek semmiféle közjogi jelentősége nem lehet, így a Szent Koronára történő hivatkozás is teljesen felesleges a készülő alkotmányban. A szocialisták alkotmánytervezeteiben is éppen azért tér vissza rendszeresen, mert a magyar baloldal nemigen tud mit kezdeni az ezeréves múlttal, identitását több mint száz éve éppen a magyar történelem folyamatosságával szemben fogalmazta meg. A Szent Korona nem jogforrás, történelmi jelentőségének megerősítésére pedig aligha van szükség Orbán Viktorra, vagy esetleg Schmitt Pál aláírására.
S amúgy is, arról szoktak sokat beszélni, azt szokták hosszasan bizonygatni, amivel valami probléma van. Mindig gyanús, ha valaki túlságosan sokat beszél Istenről, hazáról, kereszténységről és a Szent Koronáról. Csak a bizonytalan embernek és bizonytalan népnek kell saját maga előtt is folyamatosan igazolnia a saját nagyszerűségét.
„Összetöröd őket vasvesszővel, szétzúzod, mint a cserépedényt”
(Zsoltárok 2,9)
Az 1989-90-es alkotmányozás egy régi magyar porcelánvázának, a parlamentáris hagyománynak a restaurálása volt, töredékekből, az eredeti rajzok és fényképek alapján, itt-ott kiegészítve, modern használatra alkalmassá téve. Nyilvánvalóan nem az eredeti sértetlen műtárgy, hanem egy erősen restaurált darab, de mégiscsak használatra alkalmas. Hogy a váza-hasonlatnál maradjak, itt-ott ugyan eresztette a vizet, de hogy nem lenne váza, hanem csak valami ipari porcelán („technokrata szabálygyűjtemény”), az egész egyszerűen nem igaz. Különösen bosszantó, ha olyan beszél a váza használhatatlanságáról, aki olyan sok helyen feloldotta a széttört darabokat összetartó ragasztót. S egy használható cserépedényt sem szokás „vasvesszővel” összetörni, egy még sose látott, el sem készült Römertopf ígéretére.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!