(Jelenet a médiatörvény estéjéről.)
Gondterhelten ücsörögnek a pincehelyiségben. Egyikük egy zsebkendővel igyekszik letörölni ujjáról a festéket. Műhelymunka van, amolyan workshop, készülnek az új szamizdat korára. Régi idők, régi módszerek, nosztalgia. Tervezgetés. A másikuk belehamuzik a pléhhamutálba, kifújja a füstöt, nagyot sóhajt, majd a festékportól nehéz levegőben köhögni kezd. Egyikük hátba veregeti. A többiek bámulnak a messzeségbe, ahogy máskor is szokták, ki az ablakon, itt viszont csak sötét falak vannak, azokon kell átbámulni. Várják a híreket. Végül beesik Feri.
- Megszavazták.
- Nem hiszem el – horkant fel Tamás, majd nyugodtabb hangon folytatja. - Iván, adj egy MaNcsot. Iván!
- Iván alszik, hagyjad.
- De Feri, miért nem hívtál, miért vártál ennyit?
- Hívtalak mindegyikőtöket. Gábort is, Ivánt is, Ildikót is, téged is de nem vettétek fel.
- Nincs térerő. Ez ilyen pince. Lehet, hogy be kellett volna kéredzkedni a Shiffer Andrásék biciklitárolójába, ott lenne.
- Évforduló van. Huszonöt éve is itt ültünk. Már aki, ugye. - Tamás itt oldalbaböki Ferit, és pajkosan Ildikóra kacsint. - Csak akkor a Gábornak még volt stencilezője. Aztán persze eladta, internet van, minek az. Pedig oda kellett volna adni a múzeumnak, mint Gábor kabátját. Ha az Antall tolla ott lehet, amivel aláírta a Varsói Szerződésből való kilépést, akkor ennek is ott lenne a helye.
- Most ne ezzel foglalkozz, haladni kell, nincs idő visszanézni – riadt fel Iván, majd kezében egy összetekert, 2010. december 3-i Népszavával hadonászott egyet, majd visszaaludt.
- Ildi, légy már olyan jó, és vedd ki Iván kezéből. Nekem most pont az kéne. Köszi. Egyébként ma láttam a városban a Pintérjúgendet.
- Már félig bepakoltam a bőröndbe. Úgy értem, 1990-ben.
- Az semmi Tamás, én háborúban érzem magam.
- Tessék Gáborkám, de hallod, az előbb még a nyolcvanas éveket emlegetted. A háborúban még nem is éltél.
- Médiaháború, Tomikám, médiaháború.
- Na akkor pakoltam be.
- Igen, ezt már mondtad. Én azt hittem, a múltat már végképp eltöröltük.
- Te? Ildi? Te? Hát beszélik, hogy te az egyik könyvemet...
- Spongyát rá. Inkább azt az ÉS-t add.
- Csukd már be azt az ajtót! Elfújja ezt a sok Népszavát a szél!
- A keleti, ami mostanában fúj?
- Az – mondja cinikusan Tamás, majd szelíden Iván felé fordul- - Akkor is onnan fújt, nem igaz Iván?
Iván alszik.
-Iván!?
Iván egyszer csak felugrik. - Én már az MDP-ben is a nyugatos Magyarországért küzdöttem! Egy olyan országért, ahol …. Iván elaludt.
- Nekem ez az egész inkább a gyerekkori bújócskákat idézi – mondja Gábor.
- Ne nosztalgiázz te kis huncut szamizdatos, inkább gondolkodjunk, Béláim.
- Tútótuk, rátótuk, szétkentük.
- Na van egy ötletem – mondta összekulcsolt keze mögül Feri, és olyan hosszú hatásszünetet tartott, hogy Iván is majdnem felébredt. - Majd a TGM ír segítségkérő levelet a kínai Google-nek. Ő ért ehhez. Megnyomja a caps lockot és írja hogy PLEASE, PLEASE. Meg ők is értenek hozzá, segítenek nekünk.
- Várjál Feri – okoskodik Tamás –, van ott egyáltalán Google? Én úgy tudom, most kapcsolták le.
- Szerintem írhatunk a magyar Google-nak is.
- Miért tereled a szót Gábor, ha Kína kerül szóba?
- Ugyan Ildikó hagyd már.
- Akkor hívjuk az Assangét.
- Nincsenek titkos dokumentumaink.
- Dehogynem, otthon nálam van egy rakat régi III/III-as anyag. Azt ki lehetne adni Assangénak, van benne biztos pár fideszes is, vagy legalább az Imre, ha nincs, gyártunk nekik hatos kartont, megvannak még a formanyomtatványok, meg ilyesmik.
- Honnan?
- Apámtól kaptam. Körömszakadtáig védte. A feleségem már többször ki akarta dobni, ahogy a nagyanyám is, de mindig tudtam, ahogy apám is, hogy jó lesz ez még valamire.
- Most úgyis teljes leváltármegnyitást hirdettek. Ki is dobják a Jánost.
- Annyira nem. Csak mindenki hazaviheti a magáét. Az ügynökök maradnak titkosak.
-Majd egy idő után idehordják azokat is, meglátod.
- Nagyon unom már.
- Én is. És már teljesen frusztrált vagyok.
- És minél lusztráltabb lennél, annál frusztráltabb is.
- Gondolod, hogy ezek a konzervatívok megcsinálják a teljes lusztrációt?
- Nem konzervatívok ezek, kriptofasiszták.
- Egy konzervatív van csak – mondja Feri – a Jóska. A többiek mind fundamentalisták.
- A Paul rendre elkalandozik Budára - jegyzi meg Gábor. - A Bélához. Állítólag jókat dumcsiznak a fehér könyvről.
- Te szereted a színes könyveket, ugye Gábor?
- Hát ami azt illeti, van igazság abban hogy, az összes reakciósok papírtigrisek. „Látszatra félelmetesek, de valójában korántsem olyan erősek, hosszú távlatból nézve, az igazi hatalom nem a reakciósoké, hanem a népé.”
- Gábor, a hétszázát – mondta Feri – de fejből tudod az egész Vörös könyvecskét?
Gábor hallgat. Ildikó felemeli a fejét: - Különben is, erről a népes izéről, meg Kínáról beszél már a Semjén is. Meg Ópusztaszeren akar alkotmányozni.
- Nem baj, mi majd a Szoborparkban fogunk.
- Az a legnagyobb baj, hogy szalonképesek már csak pincében mernek gyülekezni, még sincs történelmi szükségszerűség!
- Pedig már volt úgy, hogy mi voltunk a szalonokban, és ők voltak a pinceképesek.
- Ha majd odakerülünk a minisztériumba, akkor majd megint mindenki pinceképes lesz.
Ekkor berohan György.
- Gyerekek nézzétek, mit nyilatkoztam odakintre. Megint 1933-nál tartok. Hejj, a régi szép médiaháborús idők! Elememben érzem magam!
- Jó. Akkor a múlt elkezdődött.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
