Drága barátaim. Magyarok. Jobboldaliak. Nem a vészmadár szerepében kívánok tetszelegni. Alábbi sorok a szerető féltés jegyében fogantak meg, bármilyen magasztosan és szentimentálisan hangzik is ez. A sorok ugyanis reális veszélyre hívják fel a figyelmet.
Örültem a Fidesz-KDNP kétharmados győzelmének. Nem féltem tőlük sem az alkotmányos berendezkedést, sem a demokráciát, sem a tájvédelmi körzeteket. Örültem, mert ez elsősorban remény arra, hogy az eltelt nyolc év nihilista, az országot romba döntő politikája véget érjen, és valami új, valami más kezdődjön. Fokozhatnám tovább a közhelyszámba menő napi politikai állításokat, de nem fogom. (Mely közhelyek ettől még nem válnak hazugságokká.)
Takta Harkály írása
Most azon jobboldali testvéreimhez szólok, akik az országért kívánnak – bármilyen formában – tevékenykedni. Azaz, akik pozíciót feladatot kaptak, akár a kormányzati munkában, akár máshol. Mert ilyenkor az ember könnyedén ül győzelmi tort a szocik szemétdombja fölött, és érzi magát már létéből fakadóan is erkölcsileg felsőbbrendűnek. Csakhogy ez kevés.
Megpróbálom a problémát a vallás gyakorlatán keresztül megvilágítani. Ezzel nem a térítés a célom (bár üdvösnek tartom, hogy sok általam ismert jobboldali – fiatal vagy idősebb – gyakorló hívő), a modern és szekuláris értelmezés is abszolút helytálló.
A vallás elsősorban a világban elfoglalt helyünket tudatosítja. Igyekszik arra emlékeztetni minden imával, formális és informális gyakorlattal, hogy létünket (és ezzel mindent, ami abból következik) nem magunknak köszönhetjük, hanem valaki másnak. Az imával történő hálaadás ez a rendszeres emlékeztető: „teremtmény vagyok, nem teremtő”. Ez azt is jelenti, hogy alapvetően amit elérek, ajándék, de semmiképp sem kizárólag az én teljesítményem, vagy saját teremtett világom. Erről szól az alázat.
A másik lehetőség az, hogy az alázatosságot elvetem, és a gőg útjára lépek. Utóbbi a legnagyobb vétség nem csak a keresztény gondolkodásban, de az antik drámákban is (lásd Szophoklész két klasszikusát). Ez elsősorban a törvény (isteni, vagy természettörvény) elleni lázadást jelenti, ahol az ember saját magát teszi meg teremtőnek. Ebben a szemléletben benne van, hogy nem tartozunk hálaadással, senki fiai nem vagyunk, önmagunkat teremtjük meg, amit elértünk, az a mi zsenialitásunknak köszönhető.
Semmi kedvem nincs a vallás intézményes vagy formális jellemzőit elvetni (mi sem állna távolabb tőlem). Fontos azonban, hogy a forma és a tartalom összetartozzon. Ha valaki nem tudja, miért térdel a templomban, miért hallgatja a lelkészt, vagy egyiknek sincs következménye a mindennapi cselekedeteire nézve, akkor ennyiben a vallás megfelel a liberálisok által lefestett képnek: képmutatás. Lehet lehajtani a fejet és boci szemekkel figyelni a prédikációra, ha a templomból kilépve a minimális útmutatást sem vagyunk hajlandóak követni. Ha nem emlékeztetjük magunkat arra, mik vagyunk és mi a dolgunk. Ha az ájtatos tekintettel végighallgatott mise/istentisztelet után úgy viselkedünk, mintha mi hánytuk volna a Himaláját, akkor a vallásnak nincs értelme.
Mi mindennek a lényege? Az, hogy a jobboldalnak a kormányzásban valóban alázatosnak kell lennie. Afölött örömködni meg büszkülni, hogy mi erkölcsileg jobbak vagyunk a komcsiknál, nagyjából annak felel meg, hogy makkegészségesen lehagyok egy rokit százon. Az nem feladat, az az alap. Hit (gy.k.: fides) nélkül pedig lehetetlen valóban mértéktartóan és helyesen dolgozni bármiért is. Igenis hinni kell a „haza üdvében”, abban, hogy a nemzetért, a jobbításért dolgozunk, egyéb esetben az egészet megette a fene. Akkor ugyanis nem lesz más a jobboldaliak közössége sem (egyrészt: nem lesz közösség, szemben a hálózattal), ha a magasztos szavakat csak arra használják, hogy a személyes karrierépítés fátylául szolgáljon. Tudom én, hogy a Nagy Magyar Politikai Cinizmus szabályai szerint tilos hinni, hiszen minden és mindenki romlott úgyis, és fennhangon kell kiröhögni mindent és mindenkit, aki komolyan gondolja. Csak hogy ez nem perspektíva.
Lehet az intézményes átalakításokat okosan véghezvinni, sőt eredményeket is lehet ezzel elérni. Végső soron azonban az intézményekért is emberek a felelősek, ezért ez jellem kérdése. Magyarország csak akkor lesz jobb hely, akkor lesznek valóban élő közösségei, ha azok, akik valamilyen fontos feladatot látnak el, szintén így viselkednek. Ha cselekvéseiket a philia és a honestas vezeti, és nem a mindennapi érdek. Különben – komcsik ide vagy oda – szarfészek lesz, csak más színezetben. Ha maga a jellem romlott, azt semmiféle intézményes megfejtés nem fogja ellensúlyozni.
Senki sem elsősorban magának köszönheti a lehetőséget. A fejhajtás pedig jelentsen is valamit. A méltóságunkat ugyanis – minden ellentétes híreszteléssel szemben – csak alázattal őrizhetjük meg. Az alázat javaslatát természetesen nem kötelező megfogadni, a megátalkodottság útját is lehet választani.
Csakhogy a Gondviselés visszakézből osztogatja a sallert.
A szerző közbeszerző
Ui.: A jobboldalnak sikeres kormányzást kívánok.
