Az egyház csak ne politizáljon – halljuk a felszólítást oly gyakran, különösen választási kampányok idején. Az egyházak viszont rendre kiadják választási körlevelüket. Emlékezetes volt, amikor 2002-ben a baloldali Demokratikus Hálózat diktafonnal járta a templomokat, hogy felvegye a politizáló prédikációkat, idén pedig Kiss-Rigó László Szeged-csanádi püspöknek a hódmezővásárhelyi Fidesz-KDNP-s kampány- rendezvényen való fellépése miatt fejezte ki nemtetszését Nyakó István MSZP-szóvivő. A történelmi egyházakat jobbratartóként tartja számon a közvélemény, számos protestáns kisegyházat viszont balrahúzóként – gondoljunk csak a Hit Gyülekezetére. Miközben Iványi Gábor metodista lelkész sokáig az SZDSZ képviselőjeként ült az országgyűlés soraiban, a történelmi felekezeteket újra és újra felszólítják, hogy ne (párt)politizáljanak, de Tamás Gáspár Miklós mégis a Jobbiktól való elhatárolódásra szólította fel őket a jobboldalnak írt levelében, ellentmondván a nempolitizáló egyházak kívánalmának.
Politizálhat-e hát az egyház? Magánügy-e a vallás, és az egyháznak van-e kompetenciája a földi dolgokban, ha egyszer Jézus országa „nem evilágból való”? Nézzük, mit is gondol minderről a katolikus egyház. A politikát az egyház semmiképpen sem tartja valami piszkos dolognak és úgy gondolja, a keresztények semmiképp sem mondhatnak le az abban való részvételről (II. János Pál: Christifideles laici).
A politika olyan tág fogalom, hogy tulajdonképpen minden beleérthető. Politika lehet és az is az abortusz, az eutanázia, de általában az egyház ilyen állásfoglalásait csak a legszélsőségesebbek kifogásolják azon az alapon, hogy az egyház ne szóljon bele a politikába. Elsősorban a politikai programok és pártok melletti állásfoglalásokat szokás kritizálni. A bírálók egyház alatt pedig a klerikusokat, papokat értik. Viszont az egyház önképe szerint minden hívő a tagja, akik ha politizálnak, keresztényként teszik ezt, mégha nem is az egyház nevében.
Az egyház politikai szerepvállalását az egyház és állam szétválasztásának alapján is szokták bírálni. Ezért nem árt tudni, hogy az egyház és állam szétválasztása egyházi vívmány. Krisztus azon mondatából vezethető le, hogy „adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami Istené”. Gelasius pápa a 4. században fogalmazta meg híres két kard-elméletét a világi és lelki kardról. A VII. Gergely pápa-féle gregorián reform és keretében az invesztitúra-harc az egyház megtisztítását célozta a világi befolyástól, hogy ne a világi hatalom iktassa be a püspököket. Az egyház folyamatosan harcolt autonómiájáért a császársággal. Az avignoni fogság idején sajnos az állam fogja lett, de kiszabadult. Később az abszolút monarchiákkal gyűlt meg a baja, gondoljunk csak II. Józsefre és a fordított Canossa-járásra. Az egyháznak az állammal szembeni autonómiájáért vívott harc azonban ma sem ért véget: a kommunizmus alatt régi királyokat megszégyenítő módon gyakorolta a „főkegyúri jogot” a kádári hatalom, Kínában pedig ma is folyik a küzdelem a Rómához hű és a „hazafias” egyház között. Az egyházi-vallási (kánon-) és a világi-állami jog szétválasztása is keresztény vívmány, az iszlám világban a saría, a vallási jog alapján ítélkeznek az államok is. A katolikus egyházban pedig a huszadik század közepe óta tilos a klérus tagjaink közhatalmi, törvényhozói és párttisztséget vállalnia, hogy ne sérüljön a lelkipásztori munka, ami egy újabb, kisebb gregorián reformmal ért fel. (Minderről majd bővebben egy következő cikkben.)
A II. Vatikáni Zsinat Gaudium et Spes című lelkipásztori konstitúciója az egyház szerepéről a mai világban elismeri „a földi dolgok jogos autonómiáját”, hiszen „épp a teremtés tényéből következik ugyanis, hogy minden dolognak megvan a maga állaga, igazsága és jósága, megvannak a saját törvényei, és megvan a saját rendje”. Hozzáteszi viszont: a mulandó dolgok autonómiája nem azt jelenti, „hogy a teremtett dolgok nem függnek Istentől, s hogy az ember a Teremtőt figyelmen kívül hagyva rendelkezhet velük”.
Az egyház ugyan nem evilágból való, azonban „már itt a földön jelen van, emberekből áll”, és „együtt menetel az egész emberi nemmel, a földi sorsban osztozik a világgal és kovásza vagy éppen Lelke a társadalomnak, mely arra hivatott, hogy megújuljon Krisztusban és átalakuljon Isten családjává.” A Gaudium et Spes negyedik fejezte, A politikai közössége élete pedig konkrét irányelveket tartalmaz az ügyben, milyen is a jó politikai közösség. Emellett elismeri, hogy „sok és sokféle ember gyűlik össze a politikai közösségbe, akik teljes joggal vallhatnak eltérő nézeteket”. „A konkrét módok, ahogy egy politikai közösség a maga szervezetét és hatalom gyakorlását kialakítja, különböző lehet az egyes népek sajátosságai és eltérő történeti fejlődésük szerint; de mindig a művelt, békeszerető és mindenki iránt jóindulatú ember kialakítása legyen a célja az egész emberi család javára.”
A Gaudium et Spes ezen mondatai jól illeszkednek az egyház társadalmi tanításába, ami XIII. Leó Rerum Novarum enciklikájával kezdődött. Az egyház társadalmi tanítása – amelynek legfrissebb fejezete XVI. Benedek Caritas in Veritate kezdetű enciklikája – viszont már eleve politikummal telített. Jézus üzenete, a kereszténység egyben életmódot is jelent, és amennyiben az egyház irányelveket javasol arra nézvést, milyen lehet a jó politikai berendezkedés, mely célok és a közügyek intézésének mely módjai felelnek meg vagy épp mondanak ellent a keresztény tanításnak, annyiban az egyház „politizál”. Viszont nincs egy, az egyház által időtől és tértől függetlenül támogatott politikai program.
Ugyan az egyház szervezetként nem vesz részt egy ország politikai életének operatív irányításában, de véleményt mondhat róla, világi tagjait pedig kifejezetten buzdítja a közéletben, politikában való részvételre, figyelmeztetve őket arra, hogy képviseljék az egyház társadalmi tanítását, illetve hogy „a világi hívőt, aki egyszerre hívő és polgár, mindkét rendben ugyanannak a keresztény lelkiismeretnek kell vezérelnie” (a zsinat Apostolicam Actuositatem kezdetű dekrétuma a világi hívek apostolkodásáról). Mindebből következik az az egyébként teljesen evidens dolog, hogy hívő katolikus politikus nem támogathatja például az abortuszt, eutanáziát. Viszont nem jelöl ki számukra egyetlen egy politikai csoportosulást, tagjai természetesen több pártban, civil szervezetben is kifejthetik közéleti tevékenységüket.
Mivel az egyház iskolái, kórházai és egyéb intézményei révén jelentős közszolgálati tevékenységet is folytat, nyilván együtt szeretne működni az állammal, és kiállni saját érdekeiért. Nunciusai az államok nagyköveti testületeinek doyenjei, azaz korelnökei. Még az újkorban is előfordult, hogy a pápa beavatkozása oldott meg államközi konfliktusokat: a Chile és Argentína közti, a Beagle-csatorna feletti vitába 1978-79-ben II. János Pál személyes kérésére avatkozott be közvetítőként Antonio Samoré bíboros, „a Vatikán Kissingere”, így neki köszönhetően a konfliktus a fegyverek megszólalása nélkül zárult le.
Az egyház a huszadik század elejéig a katolikus monarchiák mellett tette le a voksot, ma már viszont elismeri a demokratikus politikai rendszerek létjogosultságát, sőt támogatja is azokat.
A vallás- és lelkiismereti szabadságot is elismerte a II. Vatikáni Zsinat, azonban ez nem jelent relativizmust, ahogy azt az akkor még a mai pápa, Joseph Ratzinger által vezetett Hittani Kongregáció is írta egy 2002-es dokumentumában (Katolikusok részvétele és magatartása a politikai életben), idézve VI. Pál pápát is: ezek a jogok „az emberi személy ontológiai méltóságára” támaszkodnak, „és semmiképpen sem a vallási és kulturális rendszerek egyenlőségére, ami valójában nem létezik.” Továbbá: „Ha a keresztényeknek el kell fogadniuk az evilági dolgok rendjéről való másként gondolkodás legitimitását, akkor jogosultak az erkölcsi relativizmust tükröző, a közéletre káros pluralizmusnak az elutasítására is.”
Az egyház kezdetektől kiállt a magántulajdon mellett, elítélte a kommunizmust, szocializmust, fasizmust, nácizmust; elutasítja az ideológiákat, a totális államot; fontosabbnak tartja a személyes kapcsolatokat, az ember és a kisközösségek tevékenységére helyezi a hangsúlyt, az itt és most való cselekvésre, a lokalitásra, a helyire szavaz az elvont emberiségszeretettel és a bizonytalan jövővel szemben; és nem hisz a tökéletes struktúrákban, a földi mennyország eljövetelében. Realista módon, Jézus nyomában figyelmeztet: szegények mindig lesznek veletek. Szemében az ember nem tökéletes, nem ártatlan, és nem tudja megváltani a világot. (Ez a világlátás tükröződik a Szentatya enciklikáiból is, mint arról már írtam.)
XVI. Benedek így fogalmazott 2005 karácsonyán szokásos, a Római Kúria munkatársaihoz intézett beszédében, amit sokan pápasága egyik legfontosabb elvi alapvetésének tartanak: „A két világháború közötti időszakban, és még inkább a második világháború után, katolikus államférfiak megmutatták, hogy létezhet olyan modern laikus állam, amely nem semleges az értékek iránt, hanem a kereszténység által megnyitott nagy etikai forrásokból merítve él. A katolikus társadalmi tanítás, ahogyan fokozatosan kifejlődött, fontos modell lett a radikális liberalizmus és a marxista államelmélet közt.” (Eredetileg ennek az alapvetően konzervatív attitűdöt mutató, fent címszavakban, alapelvekben összefoglalt tanításnak a képviseletére született meg a kereszténydemokrácia, amely nagy népszerűségre tett szert a politikában, nem csak a hívek körében.)
Az egyháznak tehát van mondanivalója a politika számára, hiszen azt nem technokrata-erkölcsmentes szakértői tevékenységnek tekinti, hanem az erények gyakorlása terepének, amivel azonban az ideológiák elképzelésével szemben nem lehet tökéletes evilági társadalmat teremteni. A hit pedig nem magánügy, hiszen Jézus azt mondta: „Menjetek és tegyetek tanítványommá minden népet!”
A cikk eredetileg a Stáció vallási ismeretterjesztő magazin 2010. április-májusi számában jelent meg. A szerző valláskárosult.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
