A magyar politikai elit nemigazán tudta elhelyezni Wiesel látogatását. Először is, a meghívó a Chabad Lubavics volt (ehhez később csatlakozott a Mazsihisz és a parlament emberjogi bizottsága is), tehát maga a parlamenti rendezvény meglehetősen problémás volt, mert egy egyházi szervezet költözött be az országgyűlés falai közé, s mégha ehhez később többen is csatlakoztak, az a látszat keletkezett, hogy az állam határozottan állást foglal egy zsidó szervezet mellett és a másik ellen, melyet el kellett volna kerülnie. Bölcsebb lett volna a parlament falain kívül megrendezni ezt az eseményt s még jobb lett volna, ha Elie Wiesel a magyar parlament meghívására tartózkodott volna Budapesten, mint ahogyan az író 2000. január 27-én a Bundestag előtt beszélt, annak akkori házelnöke, Wolfgang Thierse meghívására.

 

A magyar parlamenti rendezvény beszédei széttartóak voltak, nem lehetett tudni, hogy egy, a holokauszt-beszéd büntetőjogi tiltásáról szóló  vitanapnak, vallási rendezvénynek vagy pedig egy kulturális eseménynek képezik részét az elhangzottak. Különféle intenciójú szövegek hangoztak el, a lubavicsiek ebben az eseményben struktúrálatlanul szerepeltek s nem volt igazán érthető az, hogy a magyar belpolitikai élet prominenseinek ugyan mi köze van az eredetileg a cári Birodalomban keletkezett, majd központját New Yorkban felállító (Williamsbourg) ortodox világmozgalomhoz. A teljes bizonytalanságot az is fokozta, hogy a magyar politika túltiszteli, túlféli (és egyben nem érti) a nemzetközi zsidó szervezetek, illetve az olyan zsidó világhírességek, (mint amilyen) Elie Wisel szerepét, felfogását s mint utólag kiderült, maga Elie Wisel sem tudta pontosan, hová került.

 

Ám a magyar politikusok nem tudják, hogy mi is a Chabad és mi a szerepe a zsidó világban. A Chabad nemzetközi zsidó vallási mozgalom, eredendően oroszországi gyökerű chaszid szerveződés. A mozgalom atyja, az 1745 és 1812 között élt híres Sneur Zalman rabbi (Liadiból) – asszimilációellenes alapon – amellett, hogy I Sándor cár kétszer is letartóztatta, a napóleoni invázió idején a cárt támogatta Napóleon ellenében, mely egyedülálló volt abban az időben s előrejelezte a mozgalom későbbi politikai preferenciáit is. A Chabad a zsidó világ más részeihez képest meglehetősen centralizált is; a különféle országokba küldött sliachokat (küldötteket) a közösség New Yorkban székelő rabbija nevezi ki, így került sok országba Chabad-küldött, akiknek az elsődleges célja az, hogy a vallástól elfordult helyi zsidókat a zsidóság felé orientálják, ám természetesen a saját mozgalom felé (is) folynak csatornázások. A Chabad, mely sok országban működik, mindenütt jó viszonyra törekszik a fennálló hatalommal, illetve igyekszik, hogy a fennálló helyzetet a saját javára fordítsa. Így történhetett meg az, hogy az elkorhadt és sokszor belügyi irányítás alatt működő ex-KGB-sekből álló orosz hitközségi rendszer helyébe – Putyin elnök támogatásával – saját hitközségi rendszert építettek ki (Lazar Berl rabbi vezetésével, aki amúgy Baruch Oberländer budapesti rabbi felesége rokona), mely nem csökkentette az állam beavatkozását, csak annak irányát fordította meg. A lubavicsiek sok országban veszik át vagy szerzik meg a hitközségeket, megítélésük a vallásos zsidó világban ambivalens s sokakat az is taszított, hogy a nagy rabbi, Menachem Mendel Schneerson halála után a követők egy része kikiáltotta őt Messiásnak, míg a Chabad másik része ennek ellenállt. David Berger rabbi, a Yeshiva University modern ortodox tanára ezért éles teológiai bírálatban részesítette a messianisztikus lubavicsieket, míg Magyarországon az 1945 utáni legnagyobb élő (és fiatal) magyar rabbinikus tudós, a Jerzsálemben élő (de az ELTÉ-n is tanító) Turán Tamás, - aki a zsidó ikonofóbiának a tradícióban kibontakozott fejlődéséről írt fontos könyvet - részesítette őket bírálatban („Minden zsidó címe”. In: Buksz,1992/1.), a hagyomány forrásai alapján kritizálva azt az eljárásukat, hogy megszerezve budapesti zsidó címeket, azok megkérdezése nélkül küldtek rendszeresen Chabad-újságukat. Jelezném azt, hogy mind Berger, mind Turán vallásos, ortodox életmódot élő zsidók, kritikájuk alapjául nem a vallásellenes irodalom, hanem hagyományos talmudi és egyéb rabinikus források szolgáltak.

 

A magyarországi Chabad, melynek első rabbija, a már említett nagytudású Oberländer rabbi (pápai ortodox s egyben antihaszid család sarja, New Yorkban született), aki a Budapesti Zsidó Hitközség kebelébe tartozó egyik zsinagógában, a Vasvári Pál utcai templomban lelt otthonra. Később következett a több ország jesiváit megjárt, de törzsökös magyar zsidó, azaz budapesti születésű és magyar kulturájú Köves Slomó rabbi (a minap adták ki Debrecenben megvédett doktori értekezését), s a zsinagógát is nagyobbra cserélték, a régi megtartásával az ötödik kerületi polgármesterek révén új imahelységet avatott a Chabad a Károly körúton, ide főleg a Budapesten élő izraeliek járnak imádkozni. A Chabad nagyon dinamikus mozgalom, a teljes zsidó életet átfogó programjaival, előadássorozataival, táboraival, jesiváival, könyv-és újságkiadásával a Mazsihisz – mely szintén fenntart egy széles zsidó infrastruktúrát (zsinagógák, szociális ellátás, iskolák, temető, stb.) – természetes konkurrense lett. Igenám, de a Chabad szeretné megváltoztatni azt a helyzetet, hogy a magyar állam a Mazsihisznek adja a magyarországi zsidóságnak mint „történelmi egyháznak” járó források 100%-át s ezért teljesen más politikát folytat mint a Hitközség, mely a szocialistákkal épített ki kapcsolatokat. Mivel a magyar zsidóság közjogi helyzetét az állam szabályozza s ennek a másik pontján a Mazsihisz áll, a lubavicsiek ezt próbálják meg – nem sikertelenül – befolyásolni. A Chabad a választások várható győztesével, a Fidesszel került közeli nexusba, kizárásos alapon úgy gondolták a mozgalom helyi vezetői, hogy a kormányzásra készülő magyar jobboldal lesz az, amely anyagi igényeiket (melynek vannak jogos részei is) kielégíti. A Chabad – lévén, hogy gyökerei külföldön vannak, rabbijaik több országban is tanultak – amúgy jelentős nemzetközi lobbierővel bír, ügyükben Budapestre csábult Jona Metzger izraeli askenáz főrabbit, aki tekintélyét bevetve is tárgyalt Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnökkel, hogy változtassa meg a Chabad számára sérelmes helyzetet. Metzger nem először járt Budapesten, 2005-ben tárgyalásai után követelte 20 másik európai főrabbival együtt, hogy a kormány adja a Chabadnak a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógát, részben arra hivatkozva, hogy az egykori status quo-ante (ez az irányzat a magyarországi ortodoxia és neológia szakadása után keletkezett) templom legyen ismét az újjáalakult status quo ante hitközségé. A probléma csupán az, hogy a Chabad itt nem járt el korrekt módon, hiszen nem örököse a nem haszid csoportokból megalakult status quo ante mozgalomnak, csak azért vette fel a nevét (EMIH), hogy független szervezetként legyen bejegyezve s részesülhessen az 1%-os juttatásokból.

 

De túlmenve a Chabad politizálásán, ki kell térnünk arra, hogy a parlamenti magyar szónokok mit is akartak jelezni. Bajnai Gordon miniszterelnök – amúgy többnyire PC és korrekt beszédében – a szélsőségek ellen foglalt állást s a baloldalt és a jobboldalt is egyaránt bírálta akkor, amikor azt mondta, hogy a magyar politika hagyta, hogy az antifasizmus ügye „a politikai versengés és szembenállás egyik újabb frontjává” vált. Persze (és természetesen) szövegéből kimaradt annak elemzése, hogy milyen okok tették lehetővé a szélsőjobboldal megerősödését (itt megállt a miniszterelnök a felsorolásnál), hiszen a kormány politikáját (bár inkább az előzőét) kellett volna bírálnia, hiszen az indulatok elszabadulásáért, az állam széteséséért, a balkanizációért komoly felelősség terheli a kormánypártokat is, melyek politikusai szeretik lehasítani érvelésükben az okokat az okozattól.

 

Balog Zoltán, a parlament fideszes bizottsági elnöke olyan beszédet mondott, mely hiába volt jórészt méltóságteljes, de egyes mondataival kivívta a magyar viszonyokat egyáltalán nem ismerő Wiesel haragját. Mintha nem is Elie Wiesel járt volna a fejében akkor, amikor írta a szöveget, hanem a Chabad (illetve az EMIH, melyet külön is megemlített), a magyar belpolitika, illetve a Fidesz szövetségi politikája. Nagyon fontos volt az a gondolata, hogy a magyar zsidóság a nemzet része, s az is, amely önvizsgálatra szólított fel. Ám Wiesel jelenlétében meglehetősen szerencsétlenül hangzott (kommunikációs és politikai szempontból) az, amikor kifejtette, hogy „Nem engedjük, hogy velünk, vagy bárkivel szemben az antiszemitizmus vádját politikai kommunikációs csodafegyverként használhassák! Nem tűrjük, hogy ártatlan zsidó emberek szenvedéseit felhasználva, az országunk többi súlyos bajának megvitatása helyett bennünket arra kényszerítsenek, hogy hamis vádak elleni védekezésre vesztegessük erőnket!”  Igaza van Balog Zoltánnak általában, meg is állná a helyét ez a gondolatmenet egy hosszabb tanulmányban, vagy egy a belső nyilvánosság számára zajló gyülésen, ám Wiesel fogadásakor nem ezt kellett volna mondania. A parlamenti beszédnek (ha már betársult az emberjogi bizottság is) ünnepi köszöntésnek kellett volna lennie a magyarul tudó, de tudatosan a nyelvet  nem használó, Magyarországot eleve gyanakvóan figyelő Wiesel előtt. Mivel az emelkedett és aktuálpolitikamentes, ugyanakkor diplomatikus „holokauszt-emlékbeszédre” jobboldali közegben is sok jó példa van (Pokorni Zoltán beszédei vagy Ablonczy Balázsnak az 1944-es deportálásra emlékező sorai a hajdani UFI-ban) a dolog nem lehetetlen vagy kivitelezhetetlen. Az antiszemitizmussal való politikai vádaskodás fegyvere amúgy létezik (írtam is erről), ám nem mindegy, hogy az erre való utalás hol és milyen körülmények között hangzik el. Már csak azért sem volt szerencsés ezeket a mondatokat éppen az író előtt elmondani, mert a befolyásos Elie Wiesel alapítványa egyáltalán nincs bezárva a zsidó népirtás zárt univerzumába, másrészt pedig a koncentrációs táborokban kivégzett családját egész életében sirató író, akinek valószínűleg sok minden rosszat mondtak a magyar jobboldalról, a saját rossz előérzetének a visszaigazolását „látta meg” a bizottsági elnök szavaiban, aki láthatóan nem volt tisztában azzal, hogy egy esetlegesen közte és a Nobel-díjas Wiesel közt kitörő vitában neki – a nemzetközi közvélemény vagy a nyugati sajtó előtt – sohasem lehet igaza, akkora Wiesel tekintélye (Balog beszédére amúgy Magyarországon is lecsaptak már, persze.) Ennek a fényében különösnek tünik, hogy az MTI híre, illetve a Fidesz nyilatkozata Balog Zoltán és Semjén Zsolt izraeli látogatásáról (december 16-17.) mintha erre az incidensre hivatkozva magyarázná a vizitet. „Azért, hogy "reális képet" alakítson ki Magyarországról. A kéttagú delegáció célja a Magyarországot ért "hamis vádak eloszlatása, és annak elősegítése, hogy Magyarországról reális kép alakuljon ki az izraeli közvéleményben és az állam képviselőiben", holott a két politikus meghívása már régóta köztudott volt, s nincs köze Elie Wisel budapesti látogatásához, illetve a bizottsági elnök felé megfogalmazott kritikájához. Balog és Semjén ráadásul nem lesznek egyedül, tagjai annak a  sok-sok résztvevőnek, akik azért látogatnak Izraelbe, hogy résztvegyenek egy, az izraeli külügyminisztérium szolid felügyelete alatt megrendezett antiszemitizmus elleni nemzetközi konferencián. Amellett, hogy a Fidesz a Wiesel-kritika belpolitikai hatásai elé kívánt vágni a nyilatkozattal, s egyben és ehelyett elmondhatta volna azt, hogy hova is hívták meg őket és hogy a meghívott személyek kiléte az izraeliek reálpolitikai érzékét dícséri, hiszen (nagy valószínűség szerint) ezek a politikusok fogják alakítani a jövendő Magyarország egyházpolitikáját.

 

Néha jobb a politikai kommunikáció helyett a dolgok egyenes megmondása s pláne igaz ez abban az esetben, ha ennek kimondása még politikai károkat sem okozhat.