Novák Attila, A Chabad, Elie Wiesel és a Fidesz - valláspolitikai körtánc Budapesten című cikke összeesküvés-elméleteivel és minden képzeletet felülmúló tárgyi tudásával, a múlt és a jelen tényeinek saját jogon történő lefektetésével, és átütő jóindulatával, leginkább egy ismert személyiség Echo TV-s betelefonálós műsorára emlékeztet, amelyben legutóbb például azt fejtették ki, hogy Elie Wiesel azért jött Magyarországra, mert a szebb napokat megért magyar társadalomra megint rá akarják egyesek sütni az antiszemitizmus bélyegét. Persze azzal a különbséggel, hogy az említett műsorvezető nem történész, és soha nem volt egy zsidó szervezet elnöke.
Köves Slomó válaszol Novák Attila írására
Próbáljuk meg összefoglalni a Novák cikkében fellelhető állítások lényegét:
1. A Chábád meghívására Magyarországra látogató Wiesel valójában a „Holokauszt-business” keretében jött ide. Mindez a Chábád és a Fidesz összeesküvése volt, abból a célból, hogy az Egyesült Magyar Izraelita Hitközséget emeljék a Mazsihisz helyébe.
2. A rendezvény nem illet az Országházba.
3. A Chábád szép munkát végez világszerte, de rossz fényt vet rá, hogy nincsenek magyar gyökerei és van egy messianisztikus szárnya, illetve hogy világszerte (pl. Oroszországban) munkájának köszönhetően megelőzte a korábbi zsidó képviseletet.
4. A Chábád szellemi vezetőjének 250 évvel ezelőtti cári bebörtönzése „előrejelezte a mozgalom későbbi politikai preferenciáit is”. (Kétlem, hogy ezt az igencsak megalapozott történelmi állítást maga a szerző logikailag végig tudná vezetni.)
És akkor most nézzük a tényeket! Ha tetszik, ha nem, Wiesel budapesti látogatása nagy jelentőségű volt, és habár Novák szerint „jobb lett volna, ha Elie Wiesel a magyar parlament meghívására tartózkodott volna Budapesten”, de ez nem így történt. Vagy azért, mert a magyar parlament, illetve államvezetés nem hívta meg, vagy azért, mert nem fogadta el meghívásukat. Az viszont kétségtelen, hogy Wiesel jó kapcsolatokat ápolt az áldott emlékű
lubavicsi rebbével, és így aztán a magyar Chábád 20 éves ünnepségét elégséges oknak találta a várva-várt látogatás apropójának. Ezzel azonban a látogatás nem lett a „holokauszt-business” része, se nem „fonódott össze az állam és az egyház” (mint ahogy azt Novák a
Népszabadságban közölt másik okfejtésében
írja).
És akkor nézzük, hogy mi is történt a Parlamentben! Lehet, hogy Novák előtt nem tiszta, de Wiesel abban a (Magyarország számára jelentősnek vélt személyek fogadására és a tiszteletükre rendezett) konferenciák számára fenntartott (volt) felsőházi teremben tartotta beszédét, ahol nem a politikusok és országgyűlési képviselők szoktak ülésezni (habár a két terem optikailag nagyon hasonló, és ezért a TV-ből nézve könnyen összetéveszthető). Azonban az, hogy a Miniszterelnök, illetve a parlament Emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottsága (és annak – valóban éppenséggel fideszes – elnöke) eléggé tekintélyesnek találta a vendéget, a szervezőket és a konferencia témáját, még nem jelenti az „állam és az egyház összefonódását”. (Nem biztos, de lehet, hogy ha a cikk szerzője a Magyar Cionista Szövetség keretében David Bergert hívta volna meg, akkor ugyancsak nagy lett volna az érdeklődés… Bergerről, akit Novák mint ortodox rabbinikus forrás idéz, érdemes tudni, hogy nem szolgál és soha nem is szolgált mint rabbi. Emellett rabbinikus körökben nem is tartják autentikusnak, mivel tanulmányaiban a hagyományos ortodox hitelvekkel ellentétes dolgokat állít. Így például, hogy a zsidó midrási bölcsek a „kereszténység hatása alatt” tettek kijelentéseket a messiásba vetett hitről. [Erről lásd: Chaim Rapoport: „The Messiah Problem”, Illford, 2002, 123-124. oldal.])
A konferencia témáját és díszvendégét tekintve az nem lehetett volna illőbb helyen, mint a Parlament, hisz nincs annál helyénvalóbb, mint hogy valaki, aki a magyar Parlamentben hozott és szentesített zsidótörvények következményeként 15 éves korában került a haláltáborba, és azóta személyében szimbolizálja a Holokauszt emlékezetét, ha visszatér ide, akkor ugyanezen a helyen szólaljon fel, mint ahogy felszólalt a világ sok más országának parlamentjében is.
De az esemény súlyát nem csak a helyszín adta, hanem az az egység, amit sikerült a meghívó EMIH – Egységes Magyarországi Izraelita Hitközségnek az esemény mögé állítani. Az esemény szervezői egyszerre voltak az EMIH és a Mazsihisz, egymás után szólalt fel a baloldali miniszterelnök és a jobboldali bizottsági elnök, a konferencia résztvevői között képviseltette magát a legmagasabb fokon az összes jelentős egyház (a katolikusoktól a krisnásokig), a parlamenti pártok, zsidó szervezetek stb..
Hol van itt „a Fidesszel közeli nexus” és az „anyagi igények kielégítése a Mazsihisszel szemben”? Kétségtelen, hogy az EMIH évek óta tartja magát abbéli véleményéhez, hogy a zsidó hitélet újjáépítését szolgáló örökjáradék és más „kárpótlási” források demokratikus formában, az egyes zsidó szervezetek valódi társadalmi súlyának megfelelően (mondjuk az 1%-os felajánlások arányának mértékében) legyen elosztva, és e véleményét nem hallgatja el sem baloldali, sem jobboldali politikusok előtt, ha kell. De az EMIH – másokkal ellentétben – soha nem pályázott „az egész magyar zsidóság képviseletére”. Mindenestre nem világos, hogy Novák eszmefuttatásában mi köze van mindennek Wiesel látogatásához, és a konferenciához, ahol a Mazsihisz volt az egyik szervező, és ahol erről a témáról egyetlen szó sem esett. Szó esett azonban „magyar-zsidó együttélésről”, a Holokauszttal való szembenézésről, a Holokauszt zsidó és nem-zsidó tanulságairól, a zsidó jelenről és jövőről, illetve a zsidó hitélet újjáéledéséről (és a Chábád-EMIH ebben végzett jelentős szerepéről) minden felszólaló beszédében. (Ha ezeket a beszédeket a szerző „széttartóak”-nak titulálja, ennek egyetlen oka az lehet, hogy nem hallotta őket személyesen, most azonban elolvashatja vagy megtekintheti azokat a
www.zsido.com honlapon.)
És akkor most nézzük a Chábád ellen gyakran felhozott vádat, miszerint annak nincsenek magyar gyökerei és a „cári Birodalomban keletkezett”! Mindig csodálom, ha egy másik zsidótól – pláne a zsidó közéletben szerepet vállaló zsidótól – hallom ezt az (antiszemita szélsőjobb gondolatvilágára emlékeztető) érvelést. Pláne felettébb furcsa, ha mindezt Novák Attila mondja, aki magát cionistának vallja, és a Magyar Cionisták Országos Szövetségének volt elnöke. A cionizmusról ugyanis különösen nem mondható el, hogy hungarikum lenne. Különösen azt szem előtt tartva, hogy ez az az irányzat, amely eredeti elve szerint úgy vélekedik, hogy minden zsidónak csakis Izraelben van a helye (azaz per definitionem „magyar zsidó” nem is létezik!).
De ha már itt tartunk: tulajdonképpen mi az, ami alapján kijelenthetjük egy zsidó irányzatról, hogy az eléggé vagy nem eléggé magyar? Az ortodox zsidósághoz tartozó haszidizmus (melynek egyik ága a Chábád) a 18. század óta jelentős Magyarországon, és közvetlenül a holokauszt előtt már a magyar ortodox zsidóság több mint fele volt haszid. A chábád haszidizmis Tánjá című alapműve megjelent Munkácson 1943-ban. A jelentős magyar ortodox rabbik (pl. a pozsonyi Schreiber Mózes, a sátoraljaújhelyi Teitelbaum Mózes, az olaszliszkai Friedman Hirs, a pápai Grünwald Jákov) mind említik műveikben a Tánját és a Chábád más alapgondolatait. Ha mindezek ellenére a haszidizmus nem „eléggé magyar”, akkor ugyanezt fel lehet hozni a magyar neológiával szemben, melynek reformista szellemű gyökerei Morvaországba és Németországba nyúlnak vissza, és csak a haszidizmus után jelent meg Magyarországon. Az első magyar neológ rabbik németföldön tanultak (és többen közülük nem is tudtak magyarul…).
Ami pedig a Chábád „messianisztikus ágát” illeti, ezzel a logikával megkérdőjelezhetnénk a Magyar Cionista Szövetség legitimitását is, ugyanis a cionista mozgalmak között egyre nagyobb teret nyer a cionisták messianisztikus mozgalma, főleg a ciszjordániai telepesek között, akiknek Izrael Állammal és az állam intézményeivel szembeni agresszív fellépése „sokak szemében szült ellenszenvet”. (Ajánlom Prof. Ehud Sprinzak angolul is megjelent könyveit, illetve kifejezetten az Extremism and Violence in Israel: The Crisis of Messianic Politics című tanulmányát, ami az interneten is
meg van említve. )
Végezetül pedig nézzünk pár tényállási tévedést (illetve csúsztatást), amit egy alapos történész igazán nem engedhet meg magának:
1. Az EMIH sohasem lobbizott azért, „hogy a kormány adja neki a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógát, részben arra hivatkozva, hogy az egykori status quo-ante templom legyen ismét az újjáalakult status quo ante hitközségé”. Az EMIH az említett zsinagógát meg akarta vásárolni az Államtól, majd később, amikor az a Mazsihisz tulajdonába került, felajánlotta, hogy egy „közös projekt” keretében felújítja azt, cserében csak annyit kér, hogy zsinagógának használhassa.
2. Oberlander Báruch nem „antihaszid” családban nevelkedett. Édesapja a Brooklyni-magyar pápai haszid közösség előjárója.
3. A Chábád központi zsinagógája nem „Williamsburgban”, hanem Crown Heightsban van.
4. Minden tiszteletem Turán Tamásé (akit mellesleg éppen Oberlander rabbi vezetett az esküvői hüpe alá 1991-ben, és akinek felesége rendszeres látogató volt Oberlander rabbi feleségének, Batshévának óráin, abban az időben), de azt hiszem, ő maga sem pályázik olyan babérokra, mely szerint ő lenne „az 1945 utáni legnagyobb élő magyar rabbinikus tudós”. Nem gondolom, hogy értelme lenne-e vitát nyitni arról, hogy Turán Tamás rabbinikus tudása miben emelkedik kortársai fölé. De bárhogy is legyen, azért akadt Magyarországon egy-két ortodox és neológ rabbi, és rabbinikus tudós 1945 óta. Csak hogy egy pár nevet említsek: a még élő Szófer Jochánán (János) egri főrabbi, vagy az elhunytak közül Grünwald Jószef pápai és szombathelyi főrabbi, Lemberger Mózes makói főrabbi, Moskovits Bernát paksi, később budapesti ortodox főrabbi, akik mind több híres rabbinikus mű szerzői. Vagy éppen a háború utáni neológia etalonja, Schreiber Sándor professzor, illetve a neológ rabbikar köztiszteletben álló legidősebb tagja, Dr. Schweitzer József. De maradhatunk saját házunk tájékán is: itt van Oberlander Báruch rabbi, aki – amellett, hogy 1990 óta többek közt az ELTÉn, és egy pár éve a SOTÉn tanít – két saját rabbinikus művet is megjelentetett. (Talán a héber nyelvezet miatt a szerző ezeket kevésbé ismeri.) Arról nem is beszélve, hogy Turán Tamás (aki nem rabbi), tanulmányai kezdete óta (kb. 1991) nem él Magyarországon. (Fia most készül bevonulni az Izraeli hadseregbe.)
5. Végezetül még egy csúsztatás: Nem igaz, hogy Wiesel „magyarul tud, de tudatosan a nyelvet nem használja”. Wiesel, miután parlamenti beszéde első pár percét ékes magyarsággal adta elő (megint csak ajánlom az erről készült videót a
www.zsido.com-on), egyértelműen elmondta: „Elnézésüket kell kérnem, amiért felszólalásom teljes szövegét nem magyarul mondom el. Életem nagyobbik felében – 1945 óta – előbb Franciaországban, majd Amerikában éltem, leginkább más nyelveken tanultam, dolgoztam, olvastam és írtam. Viszonylag kevés alkalmam volt magyarul megszólalni. És minthogy író vagyok, s a nyelv igen-igen nagy becsben áll előttem, inkább most sem tenném. Szíves engedelmükkel tehát angolul folytatom.”. Wiesel különben nekem többször személyesen is mondta, mennyire sajnálja, hogy csak passzív nyelvtudása maradt meg, és biztos benne, hogy ha egy hónapot töltene itt, akkor ismét tökéletesen beszélné a magyart.
Novák Attilának azt tudom ajánlani, hogy a legközelebbi mocskolódó „tanulmány” előtt vagy készüljön jobban a tényekből, vagy álljon be Grüner Miklós és Norman Finkelstein sorai közé, akik hasonlóan megalapozott történelmi tényekre alapozzák „tudományos” munkásságukat.
Köves Slomó
