’A kapitalizmus rombolja, gyöngíti, roncsolja a nemzetállam önállóságát, egységét, a nemzeti érdekérvényesítő képességet, a nemzet kulturális hagyományait, a nép/társadalom életerejét/életvilágát.’ Rombolja, gyöngíti, stb. – mi, micsodát? Melyik kapitalizmus melyik nemzetet, államot, népet? Mikor, miért, meddig, hogyan?
Az efféle nagyívű kijelentésekből egy is elég egy egész tisztességesen megírt és érvelő kötet témája gyanánt, a publicisztikában viszont sajnos gyakori jelenség, hogy a teljes szöveg nem is áll másból, csak ilyen lélegzetelállító kijelentésekből. Ezért itt más feladatom nem is lehet, ha egyszer az alaptézis átfogója ennyire globális, mint hogy néhány lehetséges megfontolást ajánljak az olvasó figyelmébe.
Balázs Zoltán írása
Annyi tény, hogy a politikai bal- és jobboldal egyaránt fogékony a fenti kijelentés valamelyik változatára, a jobboldal a népet vagy a nemzetet, a baloldal a társadalmat vagy az államot félti inkább, de mindketten egyetértenek abban, hogy a kapitalizmussal olyan cselekvők (pl. nemzetközi vállalatok, tőkealapok) jártak és járnak jól, akik nem érdekeltek abban, hogy rajtuk kívül más szuverén, politikai akarat egyáltalán létezzék (legföljebb technikai-végrehajtó szerepben – azaz nem szuverénként). Ezért férnek meg a globalizáció (azaz a nemzetközi kapitalizmus) jobb- és baloldali ellenfelei olyan kényelmesen ugyanabban az egyébként meglehetősen túlzsúfolt csónakban. Igazuk van-e, s ha igen, mennyiben?
1. Ha a kapitalizmus diadalútjának nagyjából az elmúlt kétszáz évet jelöljük meg, akkor ezzel a nacionalizmus, azaz a nemzethez való lojalitásként értett politikai lojalitás eszméje diadalútjának a történelmi periódusát is megjelöltük. Olyannyira, hogy jó évszázados töretlen gyarapodás után, amely a kapitalizmusnak mint a kereskedőtársadalomnak az erkölcsök nemesítésére, az agresszió visszaszorítására, az emberi ösztönök megszelídítésére gyakorolt hatásában bízók (Montesquieu, Steuart, Condorcet, Constant, Paine, Smith – mindehhez lásd
A. O. Hirschman könyveit) legszebb reményeit látszottak igazolni, az első világháború nacionalista őrjöngése (nyugaton talán még jobban, mint keleten) inkább azt a fölfogást látszott alátámasztani, hogy a kapitalizmus ugyan sikeres nyomott el bizonyos ösztönöket, de az elnyomás túlságosan is jól sikerült: az ösztönök egyszerűen fölforrtak és robbantak. Itt természetesen a demokratikus érzelmek és politikai intézmények elterjedését is be kellene kapcsolni az elemzésbe, a tézis szempontjából azonban ennek nincs jelentősége. A kapitalizmus évszázadai egyben az egyre erősödő nacionalista érzelmek és egyre izmosodó nemzetállamok, szuverének évszázadai is. Európában ez most kevésbé látszik, de Ázsiában és Latin-Amerikában annál inkább. Kínát vagy Indiát a kapitalista világrend teszi – a szemeink előtt – nemzetállamokká. Ha és amennyiben kimutatható, hogy a nemzeti eszme és érzelmek erősödése a kapitalizmussal mélyebb szinten is összefüggésbe hozható, akkor inkább az volna indokolt, hogy – föltéve, hogy a nacionalizmust inkább károsnak tartjuk a civilizáció fennmaradása szempontjából –, éppen ezért kéne korlátozni, s nem fordítva, a nemzeti szuverenitásra gyakorolt negatív hatása miatt.
2. Nagyívű történelmi tendenciákkal viszonylag ritkán lehet megnyugtatni azokat, akik – mint mi, magyarok is – inkább vesztesei, semmint nyertesei vagyunk, vagy legalábbis ezt hisszük magunkról, a nemzetállamok virágzási periódusának. Nálunk a dolgok fordítva sülnek el. Ha mégsem csak magunkra akarunk gondolni, akkor imígyen általánosíthatunk: való igaz, hogy a kapitalizmus kedvez a nemzetállamoknak, ámde nem mindegyiknek, hanem csak a nagyoknak.
Akikben ez a tézis mélyebb ideológiai visszhangot kelt, azok valószínűleg még tanultak arról, hogy az „imperializmus a kapitalizmus legfelső foka”, vagy olvastak ezt-azt a neokolonizációról, a komprádor burzsoáziáról, kollaboráns elitekről. Efféle ideológiai rezonanciák híján megelégedhetünk aktuálpolitikai utalásokkal, elvégre ezek is ugyanezt a tézist variálják, akár az „iraki háború az olajról szólt” kezdetű politikai kuplénak, akár Hugo Chávez vagy Robert Mugabe kesergőinek, akár egy Bogár László-féle magyar rapszódiának a formájában.
Az irónia és az ideológiai-politikai terheltség persze nem érv. A tételt gondosan szemügyre kell venni. Elsőre az ember hajlamos volna ugyanazt mondani, mint az előbb: a történelem tanúsága szerint voltak kisállamok, amelyek jól jártak, s voltak olyanok is, amelyek nem. Tajvan elég kicsi Kínához képest, de – minden amerikai segítséget leszámítva – saját gazdagsága és jóléte is igen komoly védekezőképességet biztosít számára. Hong Konggal, Szingapúrral hasonló a helyzet, hogy a Távol-Keletnél maradjunk. A feltörekvő globális középhatalmak sorában pedig már akkora a tülekedés, amekkora utoljára Európában volt, valamikor a XVIII. században. Az esélyt a fölemelkedésre mindannyiuk esetében a gazdagodás, a vagyon adta meg.
S ez kulcsfontosságú mozzanat. Már a középkorban világos jelei voltak annak, hogy a központi hatalom számára a jövőt mindenütt a földtől független jövedelemforrások – regálejogok, városi adók, privilégiumok kiárusítása – jelentik. A XVII. század sikeres abszolutizmusai – azaz modern államai –, ahol csak tehették, támogatták a kapitalizmust, ám nem annyira a fent idézett szerzők Kant által örök békévé stilizált világát remélve (bár az államok irányítói számára ez sem volt mellékes körülmény, hiszen a szelíd és civilizált ember vélhetőleg könnyebben kormányozható!), hanem jóval inkább és egyszerűen azért, mert a jólét növekedése az állami adóbevételek és erőforrások bővülését is magával hozta. Ceteris paribus, amennyiben a kapitalizmus növeli a jólétet, növeli az állam jövedelmeit is, s így cselekvőképességét, szuverenitását bővíti, akár kis, akár nagy államról van szó. (A témához lásd Szakolczai Árpád tanulmányait.)
Ha a modern politikusnak nem kéne egyéb tényezőkkel számolnia (mint például a demokráciával, az Európai Unió piactorzító szubvenciós politikájával, stb.), akkor ma is könnyen beláthatná, hogy mindazok az intézkedések, amelyekkel a „hazai piacot” – azaz a tényleges lobbierővel és társadalmi zsarolópotenciállal rendelkező hazai termelőket – védi, lényegében gyöngítik a (nemzet)államot, hiszen a hazai fogyasztók, akik tipikusan nem rendelkeznek lobbierővel és zsarolási potenciállal, a drágább, tehát védett hazai termék, szolgáltatás megvásárlása után kevesebb elkölthető jövedelemmel fognak rendelkezni, tehát kevesebb további szolgáltatást és terméket tudnak megvásárolni, azaz kevesebb fogyasztási adót fizetnek, kevesebb munkahelyet tartanak fenn, s mindezzel együtt többet visznek el az állami költségvetésből. Ezzel pedig csökkentik a nemzetállami szuverenitás számára fontosabb célokra (pl. védelmi képesség, nemzetközi befolyásgyakorlás, stb.) fordítható erőforrásokat.
Igen ám, de a kisállamok centralizálható erőforrásainak egy (jelentős?) részét elszívják, elszipkázzák (siphon off) a nagyok vagy a multinacionális cégek, amelyek ugyebár vagy a nagyok zsoldjában állnak, vagy kizárólag saját pecsenyéjüket sütögetik. Éppen ebben áll a tétel ereje, hiszen ki tagadhatná, hogy egyrészt a nagyállamok ritkán haboznak, ha saját vállalataik számára kell megrendeléseket szerezniük, másrészt hogy a nemzetközi vállalatok igyekeznek lehetőleg elkerülni az adóbefizetést?
Nos, az első ellenvetésre az a válasz, hogy mivel a kapitalizmus mindenhol, ahol nem állják útját, növeli a jólétet, s vele együtt a szuverének rendelkezésére álló erőforrásokat, a világ nem az egyközpontú, hanem sokközpontú hatalmi elrendezés felé mozdul el, ami a kisállamok számára tendenciáját tekintve nagyobb, nem pedig kisebb mozgásteret jelent. Ha csak saját portánk előtt söprögetünk, amúgy historice, akkor talán elég arra utalnom, hogy a mitikus félgyarmati sorból való
„kitörésünk” a dualizmus korában elég jól sikerült, s ennek egyik titka minden bizonnyal éppen az volt, hogy tágra nyíltak a kapuk az angol, a francia és a német tőke előtt is. Hibázni, ostobaságokat elkövetni (például lobbiügynökké szegődni) persze mindig lehet, ám ezt csak megtetézi, ha a politikus saját ostobaságát vagy hibáját azonnal a rendszerre fogja.
A második ellenvetés a profittranszferre vonatkozott. Ezt még a kapitalizmusügyileg tájékozottabb jobboldalon is szigorú szemöldökráncolás fogadja. Pedig erre is könnyen megfelelhetünk, anélkül, hogy a szuverenitás féltését föl kellene adnunk. Először is, a profit a befektető, a kockázatot vállaló díja, jutalma. Eleve nem a miénk, ahogy az a kamat sem, amelyet persze a hitelfelvevő termel ki (legyen az magánszemély vagy vállalkozás). Ezen tehát amiatt nem kéne fönnakadni, hogy azt a bizonyos profitot itthon termelték meg. Másodszor, bár a világon általában adóztatják a nyereséget mint jövedelmet, ez az adóforma az állami bevételeknek csak kis részét teszi ki. Harmadszor – s ez éppen a nemzetközi cégeknél várható leginkább – a be nem fizetett rész (amelyet minden cég – a hazaiak is – kétségkívül igyekeznek a lehető legföljebb tornázni) zöme tendenciáját tekintve pontosan arra a célra fordítódik, amelyre az állam is fordítaná: jövedelem- és jólétnövelő beruházásokra. Igen, de nem nálunk! – jajdul föl a közös kasszát féltő polgár. S igaza is van. De: na és? A kis országban megtermelt profitból gyár lesz egy másik országban, amely persze lehet egy „nagy” is, de, megint tendenciáját tekintve, egyre több ipar- és szolgáltatási ágban egyre gyakrabban egy másik kis ország lesz (akár fejlett, akár fejlődő). A tőke valóban hajlamos – ha szabad neki – mellőzni a direkt nemzetépítési és államvédelmi szempontokat, de pontosan ennek révén képes a jólétet globálisan is teríteni. Ha viszont a jólét nő, akkor – lásd fentebb – azzal a nemzeti, állami szuverének is nőnek, amivel, ahogy láttuk, sajnos nem föltétlenül a világbéke ügye jár jól.
Összegezve tehát: a kisebb államoknak, nemzeteknek sincs több okuk félteni önállóságukat, szuverenitásukat, mint a nagyoknak csak azért, mert a kapitalizmus egyes aktorai közvetlen módon kevésbé használhatók föl nemzeti célok szolgálatában.
3. A XIX. század első felében a fenti tételekkel egyébként minden józan és nemzeti politikus nagyjából tisztában is volt. Széchenyi szerint Magyarország nem volt – ennyit a múltról és annak értékéről. De lesz vagy lehet, amennyiben kapitalizálódik. Kölcsey sem vélekedik másképpen („Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? / Hass, alkoss, gyarapíts – s a haza fényre derűl!”). Ám ez a lelkes prokapitalista hevület bizonyos nem szándékolt következményekhez is vezetett. Hiszen Széchenyi vagy Kölcsey azt is tudta, amiről ma a kelleténél jóval kevesebbet hallunk, hogy a kapitalizmus sikere az erkölcsökön múlik, a megfelelő habitussal, étosszal, egymás iránt bizalommal és empátiával rendelkező embereken, ezért morális átalakulást is sürgettek. Ám éppen ezzel keltettek gyanút. A cilinderes, pantallós gróf (lásd a Duna-parti szobrát) sehogy sem illett dolmányos, mentés világba. Ha a kapitalizmusnak ez az ára – inkább nem kell. S az elutasítás, à la Fichte-Hegel-Schmitt, az öntudatra ébredés egyik, ha ugyan nem egyetlen módja. Így hát a kapitalizmus nemcsak erősítheti a nemzeti szuverént, a világban nagyon sokfelé szüli is.
A franciák szemében a kapitalizmus gyanús, mert angol. (Minden gyanús, ami angol.) A délamerikai latinok szerint gyanús, mert északamerikai. A németek szerint viszont a kapitalizmus nem angol, hanem angol találmány, mely éppen ezért németté tehető: a bismarcki-vilmosi Német Birodalom tette a kapitalizmuson meghízott államot és népet egészen szemérmetlenül imperialistává, a végsőkig kiaknázva annak teljes technikai és innovációs potenciálját (elég, ha az ember újra elolvassa Verne Gyula regényeit, kiváltképpen a fenti tézis szórakoztató illusztrációját, A bégum ötszázmillióját, a tiszta eszményekre épülő francia utópia és Dr Schultze rettenetes, zsarnoki falanszterének összecsapását – általában véve is a középszerű írók gyakran sokkal érthetőbben és demokratikus korokban éppen a közérzülethez való közelségük miatt sokkal megbízhatóbb előrejelzéseket adva mutatják be a valóságot, mint akárhány elitszerző!). A teuton „modell” a kapitalizmus erejéről szól, csak éppen sem Széchenyi, sem Kölcsey által nem sejtett módon: a sztori vége nem a végsőkig kifinomodott és egyúttal demokratizálódott civilizáció, hanem technikailag kifinomodott és bizonyos polgári erényeket valóban kicsiszoló, ám ezzel együtt velejéig barbár nemzetállami, sőt népállami hübrisz. Ami persze teljes mértékben lenyűgözte a Rajnától keletre fekvő országokat, Oroszországig bezárólag.
A szomorú valóság tehát inkább az, hogy amennyiben sikeres kapitalizmust akarunk, meg kell változnunk; csakhogy a történelem arra tanít, hogy az ember a mélyebb változásnak (metanoia) ellenáll; s ha mégsem, gyakran még rosszabb történik vele: megváltozik ugyan, de csak úgy, ahogy Jekyllből Hyde lesz. A kapitalizmus – akaratlanul, éppen erényei révén – szülte meg a újkori barbárságot, a polgárt mint szörnyeteget és a nemzetállamot mint törzsközösséget.
Balázs Zoltán