A harc valamelyest emlékeztet VIII. Henriknek a pápával folytatott házasság-legitimációs vitájára. Henrik azzal, hogy a feje tetejére állította a házasság akkor bevett intézményét, szakítva az Egyházzal, pontosan azt a legitimációt nem tudta soha kivívni Boleyn Annának, amit mindig is el akart érni. A meleg közösség számára megfontolandó tehát, hogy a házasság átdefiniálásért való küzdelem végére nem pont az a presztízs veszik-e el, melyért harcolnak? Ha a házasság megszűnik „hetero védjegynek” lenni, védjegy marad-e egyáltalán? Ha a valódi tartalommal megtöltött intézmény kiüresedik, vagyis elgyermektelenedik és különösebb nehézségek nélkül felbonthatóvá válik, nemhogy társadalmi presztízsét veszíti el, hanem értelmét, létjogosultságát!
Stumpf Anna írása.
“A házasság nem "elavult" intézmény.
Elavult lehet egy "modern" vers, melyet tíz évvel ezelõtt írtak,
egy százesztendõs törvény, vagy egy ezeresztendõs fölfedezés,
de olyasmi, ami a föld teremtése óta mindig és mindenütt szükségszerûen megvolt,
nem lehet elavult, mert benne gyökerezik az emberi természetben.
Mióta a világ áll, támadják, de eddig nem találtak helyette jobbat.”
Kosztolányi Dezső
Az Európa szemérmes társadalmait
keresztülhasító szélsőjobboldali viharok közepette akár fenn is akadhatnánk azon, hogy a magyar törvényhozás nemrég szentesítette a melegek „bejegyzett élettársi kapcsolatát”. Akár fennakadhatnánk, de nem tesszük: hiszen a melegházasságért régóta folyó alkotmányjogi küzdelem tusáinak ez csak egy pihenőállomása. A java még csak ezután jön. Mielőtt azonban tovább folytatódik a homo-hetero házassági viszály, érdemes talán elgondolkodni a hozományon is.
Mint minden emberi jogi tárgykörbe tuszakolható társadalmi kérdés, idővel a melegházasság is egyfajta abszurd indikátorává vált komplexusos görcseivel küzdő kisországunk „európaiságának.” Az a tény, hogy az Európai Unió nem várja ezt el tagországaitól, ráadásul a tagországok többségében sem bevett a melegházasság, „mellékes”. Liberális oldalról újra és újra szembesülünk azzal, mennyire civilizálatlan, maradi, európaiatlan a demokráciánk, amiért megtagadja az azonos neműeknek is alanyi jogon járó házasságkötést. Érvelésük szerint nem a politika dolga meghatározni, ki hogyan legyen boldog. A törvényhozónak következésképpen nem szabadna „megfosztania” a „meleg közösséget” a házasulás jogától sem, hiszen ez alapvetően hozzátartozhat saját boldogulásukhoz. A boldogság persze tág fogalom: van, akinek a gyűlöletkeltés, van, akinek a drogfogyasztás, van, akinek a kisgyerekek molesztálása okoz örömöt – ezeket persze káros társadalmi hatásuk miatt a törvény bünteti. Ezért, mint minden emberi jogi vonatkozású esetnél, fel kell tenni a kérdést: milyen kára és milyen előnye származik a társadalom egészének az azonos neműek kvázi-házasságának intézményesüléséből? Miért is akarjuk mi ezt?
Lex meleg szelleme
A „lex meleg” néven elhíresült liberális vesszőparipa kezdetben a mostani helyzetnél sokkal ambiciózusabb terveket tűzött ki. Az eredeti elképzelés nemcsak szélesebb alanyi körre terjedt volna ki (egy kalap alá kerültek volna a meleg és nem meleg párok), de joghatásaiban is extenzívebb lett volna (pl. névátvétel lehetősége, örökbefogadás). Mint emlékezetes, tavaly decemberben - stílszerűen a legmeghittebb családi ünnep előtt másfél héttel - az Alkotmánybíróság ezt a verziót megsemmisítette, a házasság alkotmányjogi szentségére hivatkozva. Az új intézmény ugyanis az AB szerint túlságosan hasonlított volna a házasság alkotmányos védelmet élvező intézményéhez, s így a lex meleg aláásta volna a házasság primátusát. Az AB ugyanakkor nem volt rest kiemelni, sőt részletekbe menően taglalni, hogy egy kizárólag a melegek számára biztosított, a házastársakéhoz hasonló, államilag elismert jogintézmény az emberi méltósághoz való jogból és a „személyiség szabad kibontakozásnak” univerzális eszméjéből levezethető, hovatovább kívánatos. Miután az AB pontos instrukciókat adott arra, hogyan kellene újra benyújtani a törvényt, áprilisban az Országgyűlés szigorú pártfegyelem mellett meg is szavazta az új lex meleget, ami immár július 1-e óta szerves része a magyar családjogi (!) törvénynek.
Ezen viták közepette az élettársi kapcsolat hivatalos elismerése a melegek méltóságának szerves (már-már elengedhetetlennek tűnő) részeként épült be a köztudatba. Történt mindez annak ellenére, hogy még azokban az országokban sem vált általános gyakorlattá a melegek házasságkötése, ahol a homoszexuálisok házassága polgári jogilag egyenértékű joghatásokkal bír a hagyományos házasságokkal (pl. Spanyolország, Svédország, Hollandia, Kanada, az USA egyes államai stb.). A melegházasságok száma ugyanúgy stagnál, mint a hagyományos házasságoké.
Ráadásul maga a meleg közösség is legalább annyira megosztott a kérdésben, mint azok, akik ellenzik a melegházasságot. Libertariánus LMBT szervezetek azzal érvelnek, hogy a melegházasság egyfajta identitás-paradoxont hordoz magában: az ál-másság konformizmusát. Mivel a házasságot ők is elismerik egyfajta „hetero védjegyként”, a melegházasság olyan asszimilációs törekvéssel ér fel, mely veszélyezteti az „autentikus” meleg szubkultúrát. Ezzel szemben a házasságpárti melegek és szolidáris támogatóik pontosan ezt a „hetero védjegyet” kívánják maguknak is kiharcolni.
Az előbbi logikában nyilvánvaló az a felismerés, hogy ha egy bizonyos kultúra más hagyományait magáévá kívánja tenni, azzal automatikusan maga is megváltozik, kevésbé lesz „más”. Az érem másik oldala: a hagyományátvétellel együtt jár az eredeti hagyomány megváltozása, mely eo ipso hatással van az eredeti közösségre is, mely azt kialakította. Az tehát, hogy a házassághoz bármilyen szinten hasonló családjogi intézmény létesítése nincsen kihatással magára a házasság intézményére és ezáltal a családra mint alapvető társadalmi építőelemre, aligha védhető álláspont.
A harc valamelyest emlékeztet VIII. Henriknek a pápával folytatott házasság-legitimációs vitájára. Henrik azzal, hogy a feje tetejére állította a házasság akkor bevett intézményét, szakítva az Egyházzal, pontosan azt a legitimációt nem tudta soha kivívni Boleyn Annának, amit mindig is el akart érni. A meleg közösség számára megfontolandó tehát, hogy a házasság átdefiniálásért való küzdelem végére nem pont az a presztízs veszik-e el, melyért harcolnak? Ha a házasság megszűnik „hetero védjegynek” lenni, védjegy marad-e egyáltalán? Ha a valódi tartalommal megtöltött intézmény kiüresedik, vagyis elgyermektelenedik és különösebb nehézségek nélkül felbonthatóvá válik, nemhogy társadalmi presztízsét veszíti el, hanem értelmét, létjogosultságát!
Tartalomhoz a forma
De mitől is olyan különleges a házasság intézménye? A házasságot megközelíthetjük sokféleképpen. Cinikusan, romantikusan, utilitarista, vagy idealista szemszögből. A házasság jelenthet garantált anyagi biztonságot, vagy életfogytig tartó kiszolgáltatottságot, lehet eszköz egy amerikai zöldkártyához, és lehet az, amire kitalálták: szent kötelék egy férfi és egy nő között. Mindig voltak jó és rossz házasságok, mindig voltak olyanok, akik felmagasztalták – és olyanok is, akik lebecsülték. Kosztolányi szerint: „A házasságok mindig olyanok voltak, mint maguk az emberek. [A házasság] annyira van válságban, mint bármely más intézmény, melynek cselekvő és szenvedő szereplői, fönntartói gyarló emberek, kik természetesen nem mind rendelkeznek annyi nemességgel, elnézéssel és főképp értelemmel, mely az élet átéléséhez szükséges.” Ezt a sokatmondó premisszát alkalmazva, a házasság presztízse mindig szükségképpen tükrözi azt a társadalmat, melybe beépül. Így működik ez más intézményekkel is:
ha egy ország törvénytisztelő, ritkán fog törvényt kerülni; ha a miniszterelnöke elismert, nem fogja kéthavonta leváltani; ha rendfenntartóit tiszteli, nem dobálja meg utcakővel. Hasonlatosan ezekhez, a házasság intézménye pont annyira szent, amennyire mi annak gondoljuk. És pont olyan funkciót tölt be, amilyennel felruházzuk.
A házasságnak más jelentése volt a görög és római időkben, mást jelentett a germán és vizigót törzseknél. De főszabály szerint a házasság végcélja a reprodukció, a társadalom rendezett újratermelődése volt. Míg a zsidó-keresztény hagyományok és az egyház a maga praktikusságával elismerte az előbbi célok fontosságát, a házasság köteléke olyan háromoldalú aktussá vált, mellyel a felek kölcsönös hűségi ígéretet nem csak egymás, hanem a Teremtő felé is tesznek. Ez pedig messzemenő következményekkel jár, hiszen innentől kezdve nem tekinthetünk úgy a házasságra, mint könnyen felbontható majd újraköthető szerződésre, hanem mint szent kötelékre. „Ha csak szerelem az egész, akkor az ígéret semmit sem tud hozzátenni; s ha így semmi többlettel nem jár, akkor nem kell ígéretet tenni” – írja erről C.S. Lewis. Ha formalitásnak tekintjük a házassági eskütételt, mely megszeghető, feloldható és átértelmezhető, végzetes önellentmondásba kerülünk. A társadalmi elismerés, az isteni áldás pontosan a házasság örökkévalóságából, kizárólagosságából és tisztaságából fakad.
A házasság romanticizálástól tartózkodva, annak legmélyebb gyökerei valahol mégiscsak elvezetnek valami szakrális, örökké tartó, ideális állapothoz, ami több, mint egy szerződéses együttélés, vagy kooperációs megállapodás. Roger Scruton szavaival, körüllengi valami „különös társadalmi aura.” Mindez hallgatólagos elismerést fakaszt, elvárásokat és felelősséget gerjeszt, ugyanakkor biztonságot, stabilitást ad. A társadalomnak megkülönböztetett érdeke a házasságra alapozott szociális rend, pont amiatt a folytonosság és rendezettség miatt, ami az atomizált, individuális, befelé forduló, rövidlátó szingli-társadalmakra nem jellemző. Az államnak ezért saját érdeke az egészséges és életfogytig tartó hagyományos házasságok támogatása, mert az erre alapuló családok olyan fontos szocializációs feladatokat látnak el, amiket költséges és kivitelezhetetlen lenne nélkülük ellátni. Hiszen pontosan az egy férfi és egy nő által alkotott házasságon alapuló tradicionális családmodell az, amely a társadalom létfenntartásának és hatékony működésének kulcsa. Egyedül az ilyen házasságok azok, melyek mintateremtéssel a legkeményebben fel tudják venni a harcot azokkal a destruktív folyamatokkal szemben, amelyek napi szinten egész pályás letámadás alatt tartják a társadalmi rendet.
A házasság tagadhatatlanul fontos másik aspektusa a szexuális kizárólagosságában rejlik, mely megadja annak igazi szakrális jellegét. Kant például a kölcsönös fizikalitás moralitását épp a házasságban definiálta. A szakralitás azonban, ellentétben a közgondolkodással, nem a fizikalitásban önmagában rejlik, hanem a fizikalitás exkluzív mivoltában, a testiség egymás felé elkötelezett szentségében, és nem annak profanitásában. A szexuális forradalom óta ez persze feledésbe merült. Mint ahogy lassan feledésbe merült az is, hogy hosszú távon a szexuális liberalizmus éppen hogy kevesebb, és nem pedig több szabadsággal jár, hiszen pont eredeti értékétől fosztja meg a szexualitást. Amint a testiség kizárólagossága elveszíti önnön helyi értékét, a házasságon kívüli viszonyok is automatikusan legitimálódnak. Ezek pedig hosszútávon fél-házasságokat, érdek-házasságokat, mű-házasságokat, más szóval: szentségtelen házasságokat eredményeznek.
Következésképpen, a házasság szakralitásából mára alig maradt valami. Az állam megannyi alternatívát kínál, melyek közül egyik sem bír azzal a szinte emberfeletti elköteleződéssel,, amivel a hagyományos házasság. A „bejegyzett élettársi kapcsolat” tökéletesen beleillik ebbe a sorba, és szinte egyedülálló példája annak, hogyan lehet fokozatosan kiüresíteni és eljelentékteleníteni egy alkotmányosan védett társadalmi intézményt – az emberi méltóság nevében.
BÉK idők valósága
Mióta a házassági szerződések, élettársi és közjegyző által nyilvántartott viszonyok, a közös háztartásban élés és ezek hasonszőrű mutációi megjelentek a korábban a házasság intézménye által monopolisztikusan uralt „társadalmi piacon”, a házasság fokozatosan veszített fontosságából. A család és a házasság intézményének „magánüggyé” korcsosítása szükségszerűen magában hordozza azok fokozatos erózióját. Minél liberalizáltabb a „majdnem-házasságpiac”, annál inkább társadalmilag elfogadottabbá fognak válni az alternatív együttélési formák, melyek – annak ellenére, hogy a maguk felelőtlenségével igen csábítóak – hosszútávon sem személyes, sem társadalmi kielégültséget nem hordoznak magukban. Mindennek ellenére a Rögtön Világ „szerezd meg-használd ki-dobd el” kultúrájába tökéletesen beleillenek, s ezért az ebbe szocializálódott újabb generációk tömegesen választanak örök igen helyett opt-out megoldásokat. Nem csoda, hiszen a házasság körül megjelenő torz félmegoldások sokkal inkább kielégítik azt az énközpontú, mának élő, beszűkült és boldogtalan társadalmat, amiben a változatosságot egy óriásira gerjesztett misztikum lengi körül.
A hagyományoktól, a több ezer éves szokásformáktól való deviancia sikk, trendi és követendő példa ma. Mindezt pedig esetünkben a T. Törvényhozó ad absurdum a további hagyományrombolás legitimizálására használja. „
Egészen bizonyos, hogy a[z élettársi kapcsolatok számának] növekedési trendje nem fog változni és (...) a családalapítás formájává hazánkban is mind nagyobb számban az élettársi kapcsolat válik” – áll a bejegyzett élettársi kapcsolat általános törvényi indoklásában. Értsd: ha már amúgy is kialakulóban van egy egyébként deviáns és társadalmilag kisebb haszonnal járó együttélési forma, az államnak kötelessége ezt támogatni. Ilyen logikát követve a többnejűséget is illene bevezetni, ha „kellő mennyiségű” ember gyakorolná éppen, és hirtelen az is trenddé válna. Az, hogy a bizonyítottan kevésbé stabil élettársi viszonyt – melyből nem csak kevesebb gyermek születik, de egy sor tisztázatlan polgári jogi kérdéssel is át van itatva – miért üdvözítő példaként és miért nem problémaként kell kezelni: érthetetlen. Az egyetlen értelmes indoka mindennek csak a társadalom alapvető építőelemeinek tudatos leépítési szándéka lehet (persze a meggondolatlan hebrencs-liberális buzgóságot leszámítva).
Az újonnan létrehozott „bejegyzett élettársi kapcsolat” ugyanis – a különneműek élettársi viszonyával ellentétben – a Csjt. által elismert fogalom. Tehát családjogi intézményként lett immár a magyar jogrendszer szerves része, családalapító képesség híján, természetesen. Az a mindösszesen négy joghatásbeli kitétel, amely konkrétan megkülönbözteti a BÉK-et a házasság intézményétől (örökbefogadás, emberi reprodukció, apasági vélelem és névviselés tilalma), egyébként sem lehetne értelmezhető. Vagy azért, mert abszurd helyzeteket szülne (pl. névviselésnél nő-nő esetén ki lenne a –né?), vagy mert az anyai-apai jogok eltérő joghatásaiból súlyos családjogi komplikációk fakadhatnának (pl. férfi-férfi esetében hogy dőlne el, kinek járnak anyai jogok és kinek apai jogok?). Az, hogy ezeken a természetből fakadó eltéréseken kívül a bejegyzett élettársi viszony a házassággal azonos vagyonjogi és öröklési jogi privilégiumokkal jár, ugyanakkor felbontani könnyebb, mint egy hagyományos házasságot (pl. nem feltétlen szükséges a válóper): teljes abszurdum. Hiszen pontosan az együttélés finalitása és az élet továbbadásának felelőssége az, ami indokolja az öröklési és vagyonjogi privilégiumokat a házastársaknak. Ha viszont a finalitás nem deklarált kritérium, a reprodukció pedig természetszerűen lehetetlen, indokolatlan az ilyen típusú kapcsolathoz messzemenő jogokat kapcsolnia a törvényhozónak.
Az élettársi kapcsolatok törvényi elismerése mind melegek, mind nem melegek számára fokozatosan erodálja a hagyományos, értéktelített házasság szentségét és kiemelt fontosságát. Ha házasság helyett választható a „házasság light”, egyre átgondolatlanabb, felelőtlenebb és instabilabb társadalom felé fogunk haladni. Ha ráadásul az emberi méltóság nevében a melegek számára kialakított élettársi intézményt felruházza az állam a házasság privilégiumaival, végleg feje tetejére áll az a normarendszer, ami egy egészséges társadalmi rend záloga. Hogy egy férfi és egy nő össze kívánja-e kötni véglegesen az életét, fontos közügy. Hogy két meleg férfi vagy nő kívánja-e ugyanezt tenni, fontos magánügy. Az államnak sem szerepe, sem felelőssége nincsen az utóbbi terén.
Stumpf Anna
Kapcsolódó írások:
A tekintély helyreállítása
Az életforma ellenforradalma
Gondolatok vallásokról és szekularizmusról
