„A közgazdász-szociológus úgy véli: a gazdasági válság olyan rendkívüli helyzetet teremtett, amelyben a lakosság segítségét kell kérni, és áldozathozatalra kell felszólítani az embereket, hogy túl legyünk ezen a nehéz időszakon.”
/Interjú Németh György közgazdász-szociológussal, Inforádió, 2009. 02.19./
Válsághelyzet sokféle lehet. Dúlhat pusztító háború országok között, és polgárháború országokon belül; egy nemzet elégedetlensége elérhet egy olyan fokot, amikor már a vezetőknek is csak egyetlen választásuk marad; és persze szökőárszerűen betörhet egy gazdasági válság ami láthatatlan kezével máris a televíziók képernyőjére varázsolja aggódó politikusainkat. A végcél viszont mindig ugyanaz: áldozatokat kérnek az ország lakóitól valamint türelmet és önmérsékletet, még ha ezek fájnak is.
Az áldozat mindig veszteséget jelent. Jobb esetben kisebb anyagi vonzatról van szó, pár heti, hónapnyi megszorításról, rosszabb esetben egy élet munkájáról, vagy emberek életének feláldozásáról. Az ilyen áldozatokat, bármilyen súlyosak legyenek is, mindig a későbbi boldogság, jólét, vagy függetlenség – a cél tetszőleges lehet – elérése, vagy megtartása érdekében hozzuk. Reméljük, hogy ez az áldozat meghozza gyümölcsét, és bízunk vezetőinkben, hogy ők bölcsen sáfárkodnak ezekkel az áldozatokkal, és tevékenységüket alárendelik a jó cél elérésének. Vagyis teszik a dolgukat. Akár annál többet is.
Az áldozat mindenkire kiterjeszthető és általában kiterjesztendő, kisebb- nagyobb mértékben. Bár ez a mérték igen nehezen állapítható meg. Ha fontos a cél, és ezt mindenki érzi, senkinek a hozzájárulása sem maradna el. Az áldozathozatal által kiváltott szenvedés látványa és az ebből fakadó együttérzés másoknak is erőt ad, hogy elviseljék és akár büszkén is vállalják az áldozatok meghozatalát. Ez az a büszkeség, ami a jó cél elérésével kiteljesedik, itt értelmet nyer, az áldozathozatallal együtt.
Bár szófacsarásnak tűnhetett az előbbi pár mondat, igenis fontos, hogy e fogalmak tiszták legyenek előttünk. Leginkább azért, mert nem először kérnek minket, egy ország lakóit, ennek az országnak a vezetői áldozatok meghozatalára (szerencsére egyszer sem háborús áldozatokról volt szó). Nagyjából négyévenként történt eddig ilyen áldozatkérés, néha gyakrabban is. Ez két dolgot jelenthet.
Lehet, hogy az először meghozott áldozatok nem voltak elégségesek. Nem hozták meg a kellő eredményt. Többet kellett volna vállalnia, több embernek és nem apró kolduspénzekkel hozzájárulni boldogulásunkhoz.
Vagy talán az ország vezető újra és újra elherdálták, könnyű kézzel kezelték ezeket az áldozatokat, ezért ezeknek nyoma sem maradt, elpárolgott. És velük együtt eltűnt az a mozgástér, ami a jó cél eléréséhez feltétlenül szükséges volt.
A jó célhoz. Ami egyébként mi is?
Mert itt jön be egy harmadik szempont, ami ugyan nem épül rá az első kettőre, de nem is üti ki őket: beszélt itt valaki is arról, hogy mi a jó cél? Unokáink boldogsága? Egy nemzet felemelkedése? A jólét jótékony hálójának teljes kiterjesztése? Egy erős és cselekvőképes Magyarország? Egy többre érdemes ország? Ennyi mind? Ezek egyszerre? Annyi jó cél van, mint ahány fajta szaloncukor a karácsonyfán. Csak válasszuk ki a legszimpatikusabbat és rajzoljuk rá a zászlónkra. És ha már nem lelkesít ez a cél az áldozathozatalra? Akkor dobjuk ki? Rajzoljunk rá egy másikat? Bár az előző célt sem értük el, az újabbat biztos el fogjuk?
Egy dolgot tehát nagyon elfelejtettek a vezetők, ahogy hibásak voltak a polgárok is, hogy nem kényszeríttették ki: jó célt felmutatni. És a jó célt a nemzet céljává tenni. Ha nincs cél, nincs áldozat. A küzdés maga (bár elvontan lehet az élet célja) önmagában nem lelkesít. A sikerek viszont lelkesítenek, megszentelik az áldozatokat, és még a döntéseket is képesek igazolni, akár hibásak voltak, akár nem. Mert fenntartják a látszatot (vagy talán annál többet is), hogy a cél elérése mind közelebb és közelebb kerül.
A siker az egyedüli dolog, amire újabb tetteket lehet építeni, és ami később is hivatkozási ponttá válhat.
A sikerek viszont régóta hiányoznak. Égetően hiányoznak. Most inkább kudarcok lépnek be, egymásnak adva a kilincset, ami persze újabb és újabb áldozatokat követel. A folyamatos áldozathozatalokkal takarítjuk fel az elmúlt 7-8 év kudarcait és piszkát. Mindegy mennyibe került eddig a sok elhibázott és koncepciótlan döntés, mindegy, hogy hány ember életét keserítették meg a mindennapokban, ha farizeus arccal újra és újra megmenthetik magukat egy újabb megszorítással. A polgárok áldozathozatala egy törlőrongy lett, ami mindig kéznél van, és már oda se figyel senki, amikor használják. Félredobva a sarokba, csendben gyűlnek generációk erőfeszítései, cselekedetei, reményeik és vágyaik.
A mostani kurzus politikája „folyamatos reménytelenséget, kiúttalanságot és kilátástalanságot sugároz, amit egyetlen normális társadalom sem képes sokáig elviselni.” Gyurgyák János szavai bántóan igazak, ahogy abban is biztosak lehetünk: a közeljövőben felmutatandó áldozatok, nem az utolsók lesznek. És senki se mondhatja azt, hogy nagyobb értelmük lesz, mit a korábbiaknak. Mert senki se fog kiállni és megmagyarázni az értelmüket. Aki pedig kiáll, annak pedig már régóta nem hiszünk...
Kapcsolódó írások:
Húsz év múlva
Válság és kiút: az új kompromisszum