Vendégszezőnk, Szendi Nóra írása
„Mindazzá, ami vagytok, általam lettetek, és mindazzá, ami vagyok, csakis általatok lettem.”- e szavakat Hitler intézte a tömeghez, 1936-ban. Kicsoda volt ez a Tömeg? És vajon mennyiben különbözik – ha egyáltalán különbözik – a mai Tömegtől?
Hamvas Béla szerint a Senki a második világháborút követően jelent meg. Azelőtt polgár volt, a húszas években már csak Akárki – jellegtelen, felcserélhető, de mégiscsak arccal rendelkező lény. A Senki puszta statisztikai adat. „Nem középszerű, nem önérzettelen, (…) nem link, nem komolytalan, hanem senki, aki nem számít, nem azért, mert semmibe se veszik, hanem mert önmaga nem veszi magát semmibe.” (221.)
Hamvas jellemzése találó – de a Senki megjelenését sokkal korábbra datálnám, körülbelül a reformáció és a kapitalizmus kezdeteinek idejére. A Senkiség ugyanis paradox módon éppen egyidős az individualizmussal, az egyén egyediségének kifejlődésével.
A középkori ember a szükségszerűségek világában élt: paraméterei úgy váltak eggyé vele, mint változtathatatlan fizikai tulajdonságai. A középkori ember nem lehetett Senki: Paraszt, Nemes, Kereskedő, egyszóval Valaki volt, beleszületett identitásába, így fel sem merülhetett benne a „ki vagyok én?” kérdése.
A tőke felhalmozódásával, a piaci folyamatok kiszámíthatatlanná válásával az egyén többé nem születhetett bele saját életébe: magának kellett létrehoznia azt. Felemelkedhetett, de tönkre is mehetett. Igazán szorongatóvá azoknak a helyzete vált, akiknek volt vesztenivalójuk, ám nem tartoztak az arisztokrácia szűk kasztjához. A reformáció tanai elsősorban hozzájuk, a középrétegekhez szóltak – Luthert magát is felháborította a monopóliumok gátlástalan prédálása.
A középkori Isten tulajdonképpen elnéző volt a bűnösökhöz. A búcsúcédulákat cukorkaként osztogató Egyház hajlandó volt szemet hunyni a gyönge és gyarló ember botlásai felett. Ezt a nyájasságot szigorú és engesztelhetetlen belső kontroll váltotta fel: ha nem sújtod magad a porba, ha nem teszed magad jelentéktelen Senkivé előttem, nem foglak szeretni, mondja az új, haragos szemű Isten. („Ez fölöttébb hasonlít ahhoz a megoldáshoz, amikor az egyén teljes mértékben az államnak vagy a >>vezérnek<< veti alá magát.” [65.]- írja Erich Fromm német analitikus, filozófus 1941-ben, nyolc évvel azután, hogy hazájából menekülni kényszerült.)
Az ember hálásan menekült a Senkiségbe, messzire hajítva magától az újonnan felmerülő lehetőségek okozta zavart és bizonytalanságot; de ezzel önmagának, mint a megismerés tárgyának is hátat fordított. „Nincs állandóbb és gyötrőbb gondja az embernek, mint az, hogy – ha szabad maradt – minél előbb keressen valakit, aki előtt meghajolhat.”- írja Dosztojevszkij „A Karamazov testvérek” című regényében.
A Senki pályafutása tehát a Valakivé válás lehetőségével vette kezdetét. Az, hogy vészterhesebb időkben ordasabb eszmékkel, békében pedig a fogyasztó jámbor engedelmességével béleli ki önmagát, egyre megy. A kritikai érzék hiánya összekapcsolja a korok Senkijeit.
„Mindazzá, ami vagytok, általam lettetek…” Automatákat látunk, amelyek arra várnak, hogy üzemanyaggal töltsék fel őket. Hogy ki lesz az a személy, aki beléjük önti önmagát, mindegy is – ebből a szempontból a diktátor is csak egy funkció, a Senkinek olyan típusa, melynek arcot és hatalmat adtak a körülmények. Az automaták egyetlen igénye, hogy valami kotyogjon a belsejükben. Az eszme nem erőszakkal hatol beléjük: mivel üresek, és beépített szűrőberendezéssel sem rendelkeznek, a körülöttük zajló világ akadálytalanul hódít bennük teret.
Erich Fromm pszeudoénnek nevezi azt az instant identitást, mely az utcán kapható, s némi öntudattal csomómentesen elkeverve már kész is a „valahová tartozó egyéniség”. Azt mondani: „én gondolom” és közben gondolni is valamire nem egészen ugyanaz. A Senki véleménye Mindenki véleménye: esetlegesen felkapott szólam, melynek hangoztatása biztonságot nyújt. „Ha mindenki így gondolja, én sem gondolhatom rosszul…”- telepszik konform hősünk a senki által végig nem gondolt gondolat tábortüze mellé, összebújni a többiekkel, és melegedni.
A Senki a szabadsággal együtt hódított teret. A valamitől való szabadság ugyanis, véli Fromm, önmagában még csak negatív fogalom. Bizonyos eleve adott, megkérdőjelezhetetlen kötöttségek megszűnését jelenti: ekkor az ember egyedül marad. A magánytól való menekülés egyik útja az önfeladás, a másik út pedig a spontán tevékenység. Az egyénnek meg kell kérdeznie önmagától: mit jelent számára a valamire való szabadság?
A spontán élet során az egyén választások, Vagy-Vagy-ok elé kerül, és tudja, ha kitér a választás elől, úgy önmaga elől tér ki. A szilárd alapokkal rendelkező embert nem zavarja meg, ha többféle, egymásnak ellentmondó vélemény kerül a látóterébe.
Demokráciánk szépségei közé tartozik, hogy Bárki leírhat és elmondhat bármit. Bárki ezt meg is teszi, Senki pedig a fejét kapkodja, és efféle szólamok hagyják el a száját: „Kinek higgyen manapság az ember? Tegnap ezt mondták a tévében, holnap meg már azt fogják mondani!” A Senki számára valamennyi hírnek azonos az értéke. „A kritikai gondolkodás képességét bénítja (…) a strukturált világkép minden módon való szétzúzása. Ily módon a tények elveszítik azt a sajátszerű minőségüket, amelyet csak egy egész részeként hordoznak, és csak absztrakt, mennyiségi jelentésük marad meg. (…) A >>szabadság<< nevében az életből kivész mindenféle rend, apró darabokból áll össze…”- írja Fromm a fogyasztói társadalomról. (174.) Más szóval: ha egy kedvesen mosolygó műsorvezető jóreggelt kívánva közli velünk, hogy ötvenen életüket vesztették egy buszbalesetben, továbbá egy ellenzéki politikus tegnap részegen a kormányt szidta, amit felvételek is bizonyítanak – itt következnek a felvételek – akkor vagy minden hírt halálosan komolyan veszünk, és egyképpen méltatlankodunk időjáráson és tömegmészárláson, vagy el sem jut a tudatunkig, amit hallottunk.
A Senki felfogásában ez nagyjából mindegy. „A senki az, aki életét elvicceli.”- írja Hamvas. (218.) Nagyszabású és bagatell egymás mellett gunnyasztanak a Senki fejében. „Most mondták a tévébe’ hogy egy tizennégy éves lány megnyúzta a nagyanyját. Hát mondom is magamnak, a piacon állva a sorba’, hogy állatok az emberek, egy vadállatok. Egyébként mi legyen az ebéd?”
Nem gondolom, hogy korunk borzasztóbb és elátkozottabb, mint a múltnak bármely szelete. A tájékozott és felvilágosult értelmiségi örvendezik, ha a magasabb szellemiség nevében a száját tépkedheti, és úton-útfélen bomlásról, romlásról, balkanizálódásról siránkozhat a megértően bólogató riporternek (aki csakhamar a valóvilág büszke győztesével fog beszélgetni).
A káosz biztosan nagyobb, de siránkozással nem sokra megyünk. Az ember egyedül a saját Valakiségéért vállalhat felelősséget, ahelyett, hogy az önzőség romboló hatásairól papolna. Az önzőség ugyanis éppen akkor keletkezik, ha kifelé irányuló lázas tevés-vevésünkkel oltjuk ki magunkban az önvizsgálat igényét. „Értetek güriztem, és így háláljátok meg!” típusú életprogram helyett magunkat gyúrjuk olyan emberré, akivel lehet, és jó dolog együtt élni, akinek adnak a véleményére, és főleg: aki egyedül, önmaga társaságában is jól érzi magát. Ez esetben hírműsorok nélkül is tudni fogjuk, mint zajlik körülöttünk a világ.
Erich Fromm: Menekülés a szabadság elől. Napvilág Kiadó, Budapest, 2002.
Hamvas Béla: A senki. In: Uő.: Patmosz II. Életünk Könyvek, Szombathely, 1992.
