Tory
I 2008.11.03. 08:03
A jelenlegi gazdasági válság – és az azt megelőző buborék - masszív értéktranszfer. A hagyományos megtakarítási formák jelentős része (részény, ingatlan) ára meredeken emelkedett korábban, most meg hasonlóan meredeken zuhan. Óriási vagyonok cserélnek akaratlanul is gazdát - gondoljunk csak a jókor házat, vagy rosszkor részvényt vásárló egyszerű emberekre.
És ennek óriási reálgazdasági ára van. Az eszközbuborékok és összeomlások hasonlóan károsak, mint az infláció. Nem szándékolt transzfert idéznek elő a már vagyoneszközzel rendelkezők javára, az összeomlás az ő kárukra mozgatja a reálvagyont.
Hogyan is? Erről szól ez a bejegyzés.
A megtakarítás az életünk természetes része, majdnem mint a születés meg a halál. Vagy legalábbis annak kellene lennie. Optimális esetben az évek számával együtt nemcsak a ráncaink, hanem a megtakarítások is nőnek. A növekvő vagyon ellentételezi a csökkenő humántőkét és egyben jelenti a fedezetét a nyugodt öregkornak – főleg most, amikor egyre világosabban látható a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer összeesése. Azért takarítunk meg, hogy amikor már nem tudunk – vagy nem akarunk – dolgozni, akkor se kelljen drasztikusan visszafogni az életszínvonalunkat.
Szóval megtakarításokra szükség van. Ennyi az életpályamodell lényege. Középkorúan megtakarítunk, idősen meg élvezzük a gyümölcseit. A trükk az, hogy hogyan is takarítunk meg.
A megtakarítás, a jelenlegi vásárlóerő jövőbe való átjuttatása bizony trükkös dolog. Nyilván nem tudunk a spájzban lisztet, cukrot és zsírt felhalmozni idős éveinkre. Helyette mindenféle eszközöket, követeléseket halmozunk fel, amelyeket remélhetőleg a jövőben át tudunk váltani fogyasztási javakra. Ilyen az ingatlan, a részvény vagy éppen a készpénz. Ezeket az eszközöket megvesszük középkorúan és idősebb korban eladjuk őket. Ez igaz még a készpénzre is: A jelenlegi munkából megvett pénzünk akkor ér valamit, ha valaki hajlandó azt elfogadni és árut adni cserébe (értsd áruval megvenni a pénzt). Ez nem automatikus: a hiperinfláció során például a pénz sem képes értéket transzferálni a jövőbe.
A gazdasági buborékok és összeomlások azért károsak, mert ezt az intertemporális transzfert, szakítják szét – és ezzel az életpályamodell megtakarítási döntéseit borítják fel. Az amerikai buborékba bevásárló háztulajdonos például megtakarításainak jelentős részét elveszti most, az ingatlanlufi kipukkadásakor. Hasonlóan rosszul jár a nyugdíjpénztári befektető is. Ugyanakkor a buborék kipukkadása jó a házvásárlás előtt állóknak, vagy azoknak, akik részvényt vennének, mondjuk a nyugdíjpénztári befektetésükbe. Ennek inverzeként korábban, a buborék idején ugyanezek a megtakarítók rosszul jártak: Rendkívül drága volt a ház, és befektetni is csak nagyon magas áron tudtak.
Az életpályamodell azt is világosan megmondja, hogy kik járnak jól a buborékkal illetve a válsággal: A buborék jó az idősebbeknek, akiknek már viszonylag több vagyontárgyuk értékelődik fel. És az összeomlással meg éppen ők járnak rosszabbul. A jelenlegi válság nem más, mint masszív értéktranszfer az idősebb, nagyobb felhalmozott vagyonnal rendelkező korosztálytól a fiatalabbak felé.
De a vagyonok osztogatása nem ingyenebéd. Ennek a buborék-válság sorozatnak komoly reálgazdasági ára is van. Egyrészt növeli a fogyasztók bizonytalanságát, kockázatát – és ezzel csökkenti a jólétet. Másrészt, a buborékok és válságok hibás beruházási és fogyasztási döntésekhez vezetnek. Például, a magas árak hatására túl sok házat építenek az ingatlanlufi idején. Vagy éppen túl sokat fogyasztanak a házuk áremelkedését valós vagyonként megélők. Azaz nemcsak az intertemporális transzfer nehezedik meg, hanem szuboptimális döntések sorozatát indítja el a buborék vagy az összeomlás.
Ebből a szempontból a buborékok és összeomlások hasonlóak az inflációhoz. Az infláció a pénz értékmegőrző funkcióját ássa alá, ami lehetővé teszi az intertemporális transzfert. És persze az infláció is képes a gazdasági döntéseket torzítani. Nem is szeretjük.
Az infláció és a buborékok/összeomlás páros közti párhuzam alapján érdemes a jegybankok szerepét is átgondolni. A jegybankok fellépnek az infláció ellen ismerve a reálgazdasági árát, akár a rövid távú népszerűtlenséget is kockáztatva. Ezért függetlenek jegybankok, hogy nyugodtan népszerűtlenek lehessenek.
Viszont nem nagyon lépnek a jegybankok a buborékok idején. Persze lépnek az összeomlás esetén, a szemléltető példa ott van az Egyesült Államokban – amikor katasztrófát kell elhárítani. De nem lépnek fel a buborékok kialakulása ellen. Népszerűtlen is mondjuk kamatot emelni, és megmondani, hogy a házak bizony túlértékeltek lehetnek. De szükséges. Ugyanazért, amiért meg kell mondani, hogy túl gyorsan nő a gazdaság, túl alacsony a munkanélküliség – és emiatt inflációs nyomás van.
Talán a fentiek alapján világos miért is lenne érdemes a jegybankoknak fellépni az eszközbuborékok esetében (illetve a törvényhozóknak kibővíteni a jegybanki mandátumot). A költségvetési politika számára az ilyen hosszabb távú célok követése, pontosan a közvetlenebb politikai befolyás miatt, nehézkesebb. Nem véletlenül független jegybankok küzdenek az infláció (meg a túl alacsony munkanélküliség) ellen. De nemcsak az infláció gond, hanem a fentiek alapján az eszközbuborékok is. Logikus lenne az eszközbuborékokat is az inflációs nyomáshoz hasonlóan kezelni. Nem?
Kapcsolódó írások:
Válság és kiút: az új kompromisszum
