A tekintély helyreállítása

megadjagabor I 2008.10.24. 13:40

hannah_arendt.jpgA tekintély fogalma szinte csak negatív kontextusban jelenik meg a modern európai politikai gondolkodásban. A „tekintély” ugyanis mindig valami rosszat jelent: elsősorban erőszakot, elnyomást. Az „autoritárius” megjelölés ezért legfőképpen azokra a személyekre vonatkozik, akik totalitárius társadalmak létrehozásában és működtetésében „jeleskedtek” (Adorno et. al.: The Authoritarian Personality). Ugyanígy jellemző (vagy legalábbis jellemző volt) a tekintély és a szabadság, illetve a tekintélyen nyugvó és a szabad társadalom szembeállítása is (Karl Popper: The Open Society and Its Enemies – ironikus módon Popper rendkívül autoriter személyiség volt, ezért a London School of Economics diákjai főművét úgy emlegették, hogy „The Open Society by One of Its Enemies”). Valóban a szabadság ellentéte lenne a tekintély? És valóban a szabad társadalom legfőbb jellemzője a tekintélytisztelettől való mentesség? Az alábbi írásban ezekre próbálok választ adni.

 
 A tekintély fogalma
 
A tekintély klasszikus fogalma semmi esetre sem takart elnyomást, vagy erőszakot: épp ellenkezőleg. Ahogy azt Hannah Arendt kitűnően megfogalmazta, „amögött, ahogyan a liberálisok a totalitarizmust az autoritarizmussal azonosítják és – ami ezzel jár – hajlamosak „totalitárius” tendenciákat látni a szabadság minden autoritárius korlátozásában, a tekintélynek és a zsarnokságnak, s a törvényes hatalomnak és az erőszaknak egy régebbi eredetű összetévesztése húzódik. A zsarnokság és a tekintélyelvű kormányzás közötti különbség mindig is abban állt, hogy a zsarnok saját akarata és érdekei szerint uralkodik, ugyanakkor még a legdrákóibb tekintélyelvű kormányzatot is törvények kötik.” (Arendt, 1995, 106.) A tekintélyelvű kormányzat Arendt szerint a piramishoz hasonlít a legjobban. A tekintély forrása a piramison kívül van, és a piramis minden egyes rétege rendelkezik egy bizonyos mértékű tekintéllyel, és ezek a rétegek mind kapcsolatban állnak egymással, a csúccsal, illetve a kívülről érkező tekintélyforrással. A tekintélyen alapuló rend ezért szükségképpen az egyenlőtlenségen, hierarchián és a különbségtételen alapul. Hasonlóképpen értelmezi a tekintélyt Molnár Tamás is, „mert az emberi lények között egyenlőtlenség áll fenn, sziklaszilárdan, s differenciáló elvként működik. Ennélfogva minden közösségi vállalkozásnak autoritáson kell alapulnia, amiben ez az egyenlőtlenség testet ölt(…)” (Molnár, 2002, 37.) A tekintély legfontosabb alkotóeleme tehát az egyenlőtlenség, melyet maga a tekintély és a társadalmi szerveződés rendez racionális struktúrába (Uo., 46.). A zsarnokság már csak azért sem lehet egyenlő a tekintélyen alapuló renddel, hiszen a zsarnokság szigorúan egalitariánus természetű: „a zsarnok az irányító, és mindenki, akit elnyom, egyenlő”, és a piramis-hasonlatra lefordítva a zsarnokság úgy néz ki, mintha a legalsó réteg és a csúcs között minden köztes rész eltűnne. (Arendt, 1995, 108.) 

Honnan ered a tekintély-fogalmunk? Mi (volt) a jelentése?

A tekintély engedelmességet feltételez. A kérdés az, ez az engedelmesség hogy érhető el? Adorno, Horkheimer és a hozzájuk hasonló baloldaliak úgy gondolják, hogy az engedelmesség erőszakos kényszeren alapul, azaz a tekintély jelentése gyakorlatilag megegyezik az erőszakos kényszerrel, az erőszakos hatalommal. Az ilyen megfeleltetések és a különbségtételek megszüntetése Arendt szerint a társadalomtudományok egyes irányzatainak köszönhető, akik minden egyes társadalmi jelenséget pusztán funkcióik szerint értékelnek. Ezért lehetségesek azok az abszurdumok, miszerint a Szovjetunió kommunizmusának nyíltan hirdetett ateizmusa tulajdonképpen „új vallás”, hiszen mindazokat a funkciókat betölti „emocionálisan”, amiket korábban csak a vallás töltött be. Így ezen társadalomtudományok számára nem érdekes a bolsevizmus, mint ideológia, illetve annak mint sajátos jelenségnek a tüzetes vizsgálata, és az általa fémjelzett rendszer, ha egyszer valamely funkciót a bolsevik rendszer betölti, akkor ezt kipipálhatják. „Ez éppolyan, mintha jogom volna a cipőm sarkát kalapácsnak nevezni, pusztán azért, mert a legtöbb nőhöz hasonlóan én is szoktam vele szöget verni a falba.” (Uo., 111.)

Ugyanez az alapja a tekintély összekeverése az erőszakkal is, hiszen ha az erőszak betölti azt a funkciót, amit korábban a tekintély töltött be, akkor az erőszak egyenlő a tekintéllyel. Innentől kezdve a tekintély bármi lehet, ami engedelmességet eredményez. Ám hacsak nem kívánjuk a sivár „funkcionalista” felfogás útját követni, az erőszak sosem töltheti be a tekintély helyén keletkező űrt, ahogyan pótvallásokkal sem lehet a vallást pótolni.

A tekintély fogalma római eredetű. A görög polisz életében nem volt jelen, noha Platón és Arisztotelész igyekeztek valamiféle tekintély-fogalmat bevezetni, ám ez csak a római köztársaság idején vált sikeressé. A nyugati filozófia e két alapvető gondolkodója példáikat a háztartás és a háború világából vették – egyik sem felelt meg azonban annak a kívánalomnak, hogy a politikai értelemben vett tekintély mintái legyenek. A háztartásban ugyanis az apa teljhatalommal rendelkezett, csak úgy, mint az úr a szolgája felett, és a klasszikus gondolkodás szerint az úr szolgái között, az apa a háztartásban, a türannosz az alattvalók között nem volt szabad ember.

Szabad emberré a polgár akkor vált, amikor elhagyta a háztartást, és a szükségletek problémáját, és a vele egyenlőkkel volt együtt. Így „a tekintély olyan engedelmességet feltételez, amelyben az emberek megőrzik szabadságukat.” (Uo., 114-115.) A tekintély jelentését tehát úgy lehetséges csak megérteni, hogy a tekintély egyrészt nem erőszakkal éri el az engedelmességet, másrészt nem is a racionális meggyőzés eszközével. A mesterségekkel kapcsolatos analógiákkal az a probléma, hogy az ember, ha a természettel kerül szembe, óhatatlanul erőszakot kell alkalmaznia: „a fát el kell pusztítani ahhoz, hogy faanyaghoz jussunk, és erőszakot kell tennünk ezen az anyagon, hogy asztalt készíthessünk belőle.”(Uo., 120.) Épp ezért a tekintély forrása mindig valami külső kell legyen, a „piramis csúcsa felett” található, valamiféle természeti törvény vagy isteni törvény formájában – Platón esetében ezek voltak az ideák, valamint a törvények. A törvények tekintélyüket abból merítik, hogy az egyéneken kívül, és a racionális vitákon felül állnak.

Platón és Arisztotelész kísérlete arra, hogy politikai tekintélyfogalmat alkosson, azért is végződött kudarccal, mert a görög poliszban a politika világa a szabad, felnőtt embereké. Így hiába próbálta Arisztotelész a nevelés példájával bevezetni a tekintélyt a politikába, hiszen a politika ott kezdődik, ahol a nevelés véget ér. (Mindazonáltal a nevelés a gyermeknevelésben és oktatásban fontos, ezért Arisztotelész példája mégis releváns számunkra – jellemző, hogy korunkban a klasszikus politikától ilyen távol eső területeken is meg akarják szüntetni a tekintélyt.)

Politikai tekintély tehát csak úgy lehetséges, ha az ősök (maiores) bölcsességét tesszük meg a politikai cselekvés alapjául, ahogyan azt a rómaiak tették. A rómaiak ugyanis a görög gondolkodási hagyományra, és magának Rómának az alapítására hivatkoztak úgy, hogy ezek tekintélyek. A birodalom terjeszkedésével sem tűnt el maga Róma, mint az alapítás helye és kezdete – ezért van az, hogy a patria szavunk is innen ered. Nem véletlen, hogy a legnagyobb tiszteletnek örvendő istenségek a rómaiak körében Janus (a kezdet istene) és Minerva (az emlékezet istennője) voltak. (Uo., 129.) Ugyanilyen fontos, hogy a „vallás” is ekkor került előtérbe, mely a római köztársaság valóságában a múlthoz való kötődést jelentette. A tekintély szavunk etimológiai eredete szintén ehhez a korszakhoz köthető (auctoritas), valamint ekkor válik fontossá az auctor és artifex szavak jelentése, ahol a hangsúly az előbbin van. Bármely alapítás vagy alkotás az auktor szellemét őrzi. Ugyanígy jelentős a hatalom és a tekintély elválasztása, hiszen ezeket ma rendre összekeverik: Cum potestas in populo auctoritas in senatu sit („míg a hatalom a nép körében lakozik, a tekintély a szenátusban nyugszik”). (Cicero, De Legibus, 3, 12, 38) Hasonlóan a bírói hatalomhoz (melyről Montesquieu azt mondta, hatalma úgyszólván semmi, mégis az alkotmányos kormányzatok legfőbb tekintélyét adja) a senatus tekintélye legfőképpen a tanács fogalmával ragadható meg (augmentáció), és ezen tanácsoknak van autoritatív jellege.

A hagyomány és a tekintély fogalmai így összeforrnak: az auctoritas maiorum válik morális politikai mércévé, és ez igazít el bennünket abban, hogy cselekvéseink helyesek, avagy helytelenek-e. Ez az „ősök bölcsessége” az, ami már Ciceronál is megjelenik, és végigkíséri a politikai gondolkodás történetét, elég, ha Burke-re gondolunk. A múlt, és annak tekintélye volt a vezérlőelv a római politikában, ezért – szemben a mi felfogásunkkal – a római polgár, ha öregedett, nem a jövő, hanem a múlt felé haladt. Az alapítás aktusa az, amit a múltbeli ősök generációról generációra továbbadnak, s így a múltat a hagyományon keresztül újra és újra szentesítik. Tekintély, hagyomány, vallás – ez a három a Pax Romana legerősebb fonala; és ez a hármasság kerül át a keresztény egyházba, ahol az alapítás aktusa Krisztus halála és feltámadása, mely alapítás „rendkívül tartós új emberi intézményt emelt.” (Arendt, 1995, 134.) Az intézmény tekintélyét az alapító aktus adja, melyet a hagyományon keresztül (apostolok tanúságtétele) adnak át. Így tarthatta meg a keresztény korszak a római kor vallás-hagyomány-tekintély hármasát, megőrizve a hatalom és a tekintély szétválasztását (ezért mondhatta I. Gelasius pápa azt, hogy két dolog kormányozza a világot, a pápák szent tekintélye és a királyi hatalom). A vallás, a hagyomány, és a tekintély együtt adják a világ folytonosságát, állandóságát, és tartósságát. Önkényesen egyet-egyet kivenni belőle pedig Arendt szerint végzetes hiba: „Luther tehát tévedett, amikor úgy gondolta, hogyha szembeszáll az egyház világi tekintélyével és a szabad egyéni ítéletalkotáshoz folyamodik, akkor a hagyomány és a vallás sértetlen marad. Éppígy tévedett Hobbes és a 17. század politikai gondolkodói is, amikor úgy hitték: a tekintélyt és a vallást megőrizhetik hagyomány nélkül. És végül, a humanisták is tévedtek, amikor úgy vélték, a nyugati civilizáció hagyománya töretlen marad vallás és tekintély nélkül.”(Uo. 137.)

A tekintély működése

Az autoritásnak alapelve egy, azonban más és más módon jelenik meg az életünkben. (Molnár, 2002, 57.) Minden társadalmi szerveződésnek megvan a sajátos logikája, és célja, telosa, mást jelent a hadseregben, az iskolában, a családban és az államban. Ugyanígy fontos az is, hogy az autoritás sohasem „egyedül” van jelen az intézményekben: a családon belül például szorosan összefonódik a szeretettel, az iskolában a tudás átadásával stb. Minden közösség saját ésszerű céljait éri el az autoritás segítségével, és ahhoz, hogy ezt elérje, szükséges intézményes formát öltenie. Vannak, akiknek nincs szüksége intézményes körítésre ahhoz, hogy érvényesítse tekintélyét. Az ilyen embereket természetes, vagy karizmatikus tekintélyeknek nevezzük. Ők azonban mindig egy adott kisebbséget alkotnak, és intézményes keret nélkül lehetetlenség volna az engedelmességet mindenkivel szemben kikényszeríteni.

Mivel a közösségek – normális esetben – egymás mellett léteznek, ezért egyik sem abszolutizálhatja saját céljait és tekintélyét, ezért szükséges az intézmények pluralizmusa – így a társadalmon belüli különböző tekintélyek megoszlanak egymás között. Ha ezt a pluralizmust, és a sokféle tekintélyt megszüntetjük, és minden hatalmat egy intézmény kezében, például az államéban összpontosítjuk, a totalitárius állam veszélyével kell szembenéznünk. (Minden autoritás korlátja a másik intézmény, és a többi autoritás, valamint a legtermészetesebb dolog az, hogy a politikai tekintély és hatalom nem hatolhat be bizonyos szférákba, például a családéba.)

Szintén káros azonban bármely más logika alkalmazása más területekre, így például a nagyipari termelés logikájának felhasználása az oktatásban, és a művészetekben, ahol nem a „termelékenység” és a „hasznosság” a mércéje az adott intézmény sikerességének (Nisbet, 2000, 122.)

A tekintély hanyatlása

Tocqueville azt írta a Régi rend és a forradalomban, hogy az intézmények ellen akkor indítanak támadást, amikor azok már meggyengültek. Tocqueville, miképpen Burke és sokan mások is a szabad társadalom működőképességét a meglévő erkölcsi tekintélyekhez, azaz a zsidó-keresztény hagyományhoz kötötték. (Uo., 66.) Először tehát gyengülnie kellett az erkölcsi tekintélynek ahhoz, hogy a forradalmak erőre kaphassanak. A hagyomány tagadásához volt szükség arra, hogy hódító útjára indulhasson a modernség.

Noha hagyomány nélkül képtelenség értelmezni helyzetünket és viszonyunkat a valósághoz. A legnagyobb felfedezők sem a hagyománnyal szembeni lázadással értek el kiemelkedő eredményeket, hanem épp azáltal, hogy ezen hagyományt rendkívül jól ismerték – Max Planck pl. először a korábbi paradigmába próbálta beépíteni eredményeit. (Uo., 106., vö. még Michael Polanyi: The Logic of Liberty)

Némiképp eltérve Arendt véleményétől, Nisbet épp a római kor egyes hagyományaihoz kötötte a modern felfogások hibáit és az abból fakadó problémákat. Míg a középkort a pluralizmussal, és azzal a gondolattal hozta összefüggésbe, hogy a törvény uralma mindenkit kötelez (az uralkodót is), a római jog gondolkodásából vezette le a modern gondolkodás „szuverén”-ről alkotott fogalmát, ahol a szuverén a törvények felett áll, és ő alkotja meg azokat. Szent Ágoston terminusaival a középkorban a lex elsőbbsége volt érvényes, míg a római és a modern korban a voluntasé. A törvény uralma lehetővé teszi az intézmények, és történeti közösségek pluralizmusát, míg az akaraton alapuló szuverén uralma saját logikáját terjeszti ki minden szférára, ezért is függ össze ez a gondolat a centralizációval.

A szuverén akaratán alapuló rend gondolatának legfontosabb modern képviselői Hobbes és Rousseau. Mindkettejük kizárt mindenféle külső korlátot a hatalomra nézve, és abszolúttá kívánta tenni azt (igaz, Hobbes elmélete megmarad az „abszolutista” jelzőnél, míg Rousseau elgondolása már színtisztán totalitárius). Közös továbbá mindkettejükben az individualizmus. Főként Rousseau gondolkodásában érhető tetten mindkét „hagyomány”, melyek ma meghatározzák a nyugati társadalmak működését.

Rousseau egyrészt a romantikus individualizmus képviselője. A romlatlan, természeti embert fel kell szabadítani a romlott, erkölcstelen társadalmi intézmények elnyomása alól, hiszen csak így remélhet erkölcsi tisztulást. Másrészt pedig a már felszabadított, erkölcsileg tiszta egyént közvetlenül a totális hatalomhoz kell láncolni, melynek forrása ez esetben ő maga lesz. Itt érhető tetten a modern individualizmus (melynek lényege az atomizáció) és a kollektivizmus „együttműködése”, mely valóssággá vált a totalitárius rendszerekben. (Uo., 194.) Hobbes és Rousseau törekvése is az volt, hogy a legfőbb hatalom és az egyén között mindenféle köztes közösséget, társadalmi intézményt, tekintélyt, melyek mind az egyéneket, mint a főhatalmat ellenőrzik és korlátozzák, felszámolják, és így az egyént közvetlenül a hatalomhoz kapcsolják (Molnár Tamás szavaival élve a „sas két fejét” kívánták egyesíteni). Így tűnt el az ellenőrzés, a pluralizmus, és az egyensúlyok rendszere, mely nem csak a hatalom és a centralizáció mérhetetlen növekedésében, hanem az egyéni szabadságok megcsonkításában is tetten érhető. Továbbá közös mindkettejükben az egalitarianizmus: megfigyelhető, hogy az egyenlőség növekedésével párhuzamosan hogyan csökken a szabadság mértéke, és hogyan növekszik a központi hatalom. (Uo., 191.) Itt az egyenlőség fogalmán korántsem a törvény előtti egyenlőséget kell értenünk, hanem inkább az eredmények egyenlőségét, mely gondolatnak forrása maga Rousseau. Ez az egalitariánus felfogás uniformizáló, és egy sajátos kettősséget tartalmaz. Noha úgy tűnhet, hogy számos tekintetben szabadságunk nőtt (obszcenitások, pornográfia, gondolatok és testünk nyilvános megjelenítésének joga), másokban viszont jelentősen csökkent (politikai közösségek szervezésének lehetősége, tulajdonjogok, stb.). (Uo., 208.) A „személyes szabadságok” növekedésével párhuzamosan a közszabadságok és a gazdasági szabadságok mennyisége csökken. (Uo., 208., ill. Polányi, 1998, 194.) A centralizációval és a hagyományos plurális közösségek megszüntetésével szemben csak néhány, elszigetelt példát találunk, akik a modernitás körülményei között igyekeztek megőrizni tekintélyüket (ilyen volt pl. a Katolikus Egyház a II. Vatikáni zsinatig). (Nisbet, 2000, 79.) 

A lokális közösségek és a pluralizmus talaján álló szerveződések tekintélyének lerombolása részben tudatos munka volt – Nisbet megfogalmazása szerint e munka a hatalom körül sertepertélő értelmiségieknek köszönhető, összefoglaló néven a „politikai klérusé”. Az inspiráció pedig azoktól a gondolkodóktól érkezett, akik mindenféle köztes hatalmat és tekintélyt meg akartak szüntetni, hogy saját forradalmi vagy felvilágosító céljaikat egyetlen központi hatalom segítségével érjék el (Hobbes, Rousseau, Bentham, stb.). A helyzet fonáksága az, hogy a tekintély ellen ágáló értelmiségi épp az autoritást használja eszközként nézetei terjesztésére. (Molnár, 2002, 9.)

A tekintély helyreállítása

Nisbet szerint két hagyomány gyakorol jelentős hatást mai gondolkodásunkra: az egyik Platóné, a másik Arisztotelészé. A platóni elképzelésekből származó „ész diktatúrájára” sokan felhívták a figyelmet Arisztotelésztől Kanton keresztül (Az örök béke) Arendtig. Nisbet szerint a másik hagyományt érdemes jelen helyzetünkben erősíteni, Arisztotelészét, mely hagyománynak fontos folytatói Burke, Tocqueville, Acton, és mások.

A veszély ugyanis a további centralizáció, mely úgy tűnik, együtt jár a demokráciával (és a szocializmussal), miként azt Tocqueville felismerte, és a másik lehetőség épp a pluralizmusban és az intézmények tekintélyének helyreállításában van: a rokonság, szomszédság, egyházi közösségek, családok (Russel Kirk) szükségességében, és a lokalizmus, regionalizmus és decentralizáció elvei segítségével hajtható végre. A további centralizáció a hatalom további „arctalanná válását” hozza magával, ami az egyik legnagyobb veszély, ami a szabadságra leselkedik, és különféle igazoló címszavakkal operálhat: „ez viselheti a »szocializmus« nevet, ám nem a hipotetikus fajta szocializmus ez, amely állítólag emberarcú, hanem az arctalan, amely megsemmisíti a védekezésre szolgáló intézményeknek a maradványait is, megszünteti a politikai teret, amelyben a polgárok egykor szabadon mozogtak, s monolit struktúrát, szigorú fegyelemnek engedelmeskedő életet kényszerít ránk.” (Molnár, 2002, 230.) Továbbá legalább ennyire fontos a „magán” méltóságának visszaállítása a „közzel” szemben – az utóbbi évszázadok politikai filozófiája és kormányzati retorikája ugyanis hajlamos a „közt” (Rousseau általános akarata, Bentham megvetése minden hagyományos „magánnal” szemben stb.) etikai felsőbbrendűséggel kitűntetni a „magánnal” szemben, bármiről legyen is szó.

Ha elszakadunk a hagyományunktól, az auktorok nagyságától, a hagyományos tekintélyektől, akkor saját létünk válik értelmetlenné, „szakadék” keletkezik a múlt és a jövő között (Arendt), és az fenyeget bennünket, amit Burke oly jól megjósolt (és mely jóslat hamarosan rideg valósággá változott): a szabadossággal párhuzamosan felemelkedő új despotizmus. A tekintély épp a szabadság konzerválásában játszik fontos szerepet, hiszen a tiszta voluntarista önkény és erőszak, valamint a stabilnak nem nevezhető (az egalitarianizmus talaján álló) „racionális diskurzus” alternatíváját nyújtja. A tekintély restaurációja így elengedhetetlen, ha szabadságunkat akarjuk megőrizni – illetve visszaszerezni.

Felhasznált irodalom:

Hannah Arendt: Múlt és jövő között – nyolc gyakorlat a politikai gondolkodás terén. Osiris – Readers International, 1995.
Robert A. Nisbet: Twilight of Authority. Liberty Fund, 2000.
Molnár Tamás: Az autoritás és ellenségei. Kairosz, 2002.
Michael Polanyi: The Logic of Liberty. Liberty Fund, 1998.


A bejegyzés trackback címe:

https://konzervatorium.blog.hu/api/trackback/id/tr100729708

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Czelder Orbán 2008.10.24. 14:31:47

Érdekes nyelvészkedős adalék lehet még az "autoriter" jelző jelentésváltozása jelen korunkban. Én úgy veszem észre, hogy általában azt tekintik autoriternek, aki önnön véleményét tekinti az abszolút igazságnak; akit nem érdekel más véleménye, csak a sajátja és azt tűzön-vízen át igyekszik keresztülverni (bocs a képzavarért).
Pedig az autoriter önmaga alkotja önmaga véleményét és más sablonjait legfeljebb csak mintaként használja.
Az autoriter az igazán szabad ember. Aki kilépve a nevelés alól, képessé válik a politikai részvételre (örülök, hogy előrángattad azt a fránya Arisztotelészt ebben a témakörben:)).

Egyébiránt elég tankönyvszagú lett az írás.

Ja, és talán nem lett volna rossz ötlet felvillantani a felelősség kérdését a téma kapcsán.
Mindenesetre nagy hajrá!!!! :D

ricardo 2008.10.24. 15:53:03


czelder,

attól tartok, hogy az autonóm személyiségre gondol. Nota bene, Kanttól tudjuk, hogy autonóm, tehát szabad és öntörvényű individuum nem tekintély-elvű. Mégcsak nem is kötelességből cselekszik. Szabad emberhez Kant szerint egy motiváció illik, a tisztelet. De Kant figyelmeztet: a tiszteletet, miként a tekintélyt nem lehet megparancsolni, és nem lehet számomkérni sem. És éppen ezért nincs értelme proklamálni. Szabad ember vagy tisztel valamit, vagy nem. És ha tisztel valamit, akkor annak lesz is előtte tekintélye.

Lord_Valdez · http://liberatorium.blog.hu/ 2008.10.24. 15:55:25

Ne keverjük össze a tekintélyt a tekintély-elvvel!
A tekintély szükségszerűen kialakul, mintegy a tisztelet melléktermékeként. (Lévén az ember falkaállat)
A tekintély-elv, viszont egy irracionális döntés. Amikor a kijelentő személye határozza meg az állítás igazságtartalmát.
Ha Bástya elvtárs, azt mondja, narancsot fogunk termelni, akkor narancsot termelünk. Pont a megkérdőjelezhetetlen tekintély volt az, ami olyan szőrnyűvé tette a totalitárius rendszereket. Itt mindegy, hogy párosul-e erőszakkal, mint pl. egy szektán belül nem, az eredmény szörnyű.

"hiszen a zsarnokság szigorúan egalitariánus természetű: „a zsarnok az irányító, és mindenki, akit elnyom, egyenlő”, és a piramis-hasonlatra lefordítva a zsarnokság úgy néz ki, mintha a legalsó réteg és a csúcs között minden köztes rész eltűnne."
Ez viszont marhaság, ilyenre még sosem volt példa. Akármely zsarnokot is vesszük a történelem folyamán mindenkinek voltak helyettesei, akik szintén bírtak valamilyen befolyással, ami magasabb volt, mint a hierarchia alján állók, de kisebb, mint a főnöké. Senki se gondolhatja komolyan, hogy Robespierre polgártárs mindenről egyedül döntött.

"A görög polisz életében nem volt jelen,"
Erről kérdezzük meg Szókratészt, aki a tanács tekintélyét kikezdte. (csórikám, azt mondta, hogy nem is bölcsek)

"(Minden autoritás korlátja a másik intézmény, és a többi autoritás, valamint a legtermészetesebb dolog az, hogy a politikai tekintély és hatalom nem hatolhat be bizonyos szférákba, például a családéba.)"
Érdekes analógia, az egyén szabadságával...

"A legnagyobb felfedezők sem a hagyománnyal szembeni lázadással értek el kiemelkedő eredményeket, hanem épp azáltal, hogy ezen hagyományt rendkívül jól ismerték – Max Planck pl. először a korábbi paradigmába próbálta beépíteni eredményeit."
Ácsi, egy tudós soha nem indulhat abból, hogy most felrúgok mindent. A fizikában létezik az ún. korrespondencia-elv (, amit ugyan akkor még nem fogalmaztak meg), miszerint az új elméletnek speciális esetként vissza kell adnia a régit. Mivel a törvények kísérletileg bizonyíthatóak. (szemben a társadalmi törvényekkel)
Mivel Planck nem tudta, hogy új állandót fedezett fel megpróbálta levezetni a régiekből. Hasonlóképp Columbus (,bár ő fellázadt egy hagyomány ellen (nem, nem a lapos Föld)) se volt tisztában volt tisztában, hogy újat fedezett fel, ezért a meglévő földrajzi ismereteivel próbálta összeegyeztetni. Egyikük se azzal a céllal indult, hogy újat fedezzen fel. Voltak, akik igen, de ők is csak fehér foltokat akartak feltérképezni.

"A törvény uralma lehetővé teszi az intézmények és történeti közösségek pluralizmusát, míg az akaraton alapuló szuverén uralma saját logikáját terjeszti ki minden szférára, ezért is függ össze ez a gondolat a centralizációval."
A törvény uralma, érdekes, mert ez a liberálisok egyik központi gondolata...

"a rokonság, szomszédság, egyházi közösségek,"
Kirk menthetetlenül amerikai. Európa történelme másként alakult, itt nem voltak akkora távolságok, illetve nem kellett az embereknek a semmin építeni elszigetelt önfenntartó közösségeket (hasonlóképp innen ered a fegyvertartás hagyomány is). Itt az embereknek nem kellett maguknak létrehozni a hitközösségeiket, hanem készen kapták (ha akarták, hanem nem, de ez egy más kérdés).

"A további centralizáció a hatalom további „arctalanná válását” hozza magával, ami az egyik legnagyobb veszély, ami a szabadságra leselkedik, és különféle igazoló címszavakkal operálhat"
Viszont ez igaz. Sőt több veszélyt is hordoz magában. Egyik a Tocqueville-i puha despotizmus, a másik az egyéni motiváció megszűnése.

"Aki kilépve a nevelés alól, képessé válik a politikai részvételre"
Nekem viszont Nietzsche jutott eszembe róla :)

megadjagabor 2008.10.24. 16:13:36

Kedves Lord_Valdez!


A tekintély-elv és a tekintély fogalma nem választható szét egymástól! Hannah Arendt itt épp azt mondja, hogy a tekintély-elvre mindig jellemző a tekintélyt megtestesítő személyen kívül álló törvény. A totalitarianizmus és a tekintélyelvű rendszereknél maradva talán példákkal illusztrálható ez: totalitarianizmus volt az orosz kommunizmus, viszont mondjuk F. Franco és Horthy rendszerei nem. Ezek tekintélyelvűek voltak. De akárcsak Francot, Horthyt is kötötték törvények! Itt épp az a kérdés, hogy az uralkodó maga határozza-e meg a törvényt, vagy alárendeli magát valamelyiknek? A totalitáriusok maguk alkotják, a tekintélyelv alapján uralkodók viszont elfogadnak valamilyen törvényt, ami nem belőlük fakad! Ma már szerintem néhány nagyon-nagyon baloldalin kívül senki sem fogadná el azt, hogy Horthy vagy Franco rendszere totalitárius lett volna. Tekintélyelvűek voltak.

A zsarnokság és az egyenlőség:

Nem az a kérdés, hogy egy személy alkotja a zsarnokságot, vagy sok (oligarchia, demokrácia - az arisztotelészi értelemben), hanem az, hogy vannak-e köztes csoportok, vagy csak az egyenlő egyének összessége és a zsarnok(ok). A zsarnok érdeke pont az, hogy az emberek egyenlőek legyenek, hiszen így nem alakulhat ki kontroll vele szemben. Az atomizált egyének összessége ugyanis képtelen kialakítani bármiféle ellenerőt. Gondolj a magyarországi szocializmusra! Lehet, hogy ott is voltak a pártnak különböző struktúrái, ettől azonban még az MSZMP bírt mindenféle hatalommal. Még akkor is, ha formailag meg voltak különböztetve a szervei, tartalmi szempontból ez lényegtelen.

A görög polisz tekintélye nem volt "úgy" politikai tekintély, ahogyan mi azt később értettük a római-keresztény hagyomány szerint. Erre célzott Hannah Arendt.

Valamint a tudományhoz:
ahogy egy tudós, úgy normális esetben egy ember/társadalom sem rúghatja föl mindenestül a hagyományt! Ebben az értelemben (és talán csak ebben) elég szoros analógiát lehet vonni a tudomány és a társadalom között!

Hogy a törvény uralma liberális gondolat, ezen ma már bőven lehet vitatkozni. Liberális gondolat (is) - volt. A mai liberálisoknak ez már egyáltalán nem fontos. Talán az "ős-liberálisok" tartják magukat hozzá, de ők igen kevesen vannak, a törvény uralma átkerült a konzervatívokhoz már elég régen. Ráadásul épp az emlegetett Hobbes leginkább a liberálisok kedvence, a konzervatívoknál ritkán kerül elő kedves figuraként (persze, ilyen is van). A liberálisokat legalább 150 éve jobban érdeklik a "jogok" mint a törvények és azoknak uralma.

Lord_Valdez · http://liberatorium.blog.hu/ 2008.10.24. 16:34:35

"Hannah Arendt itt épp azt mondja, hogy a tekintély-elvre mindig jellemző a tekintélyt megtestesítő személyen kívül álló törvény."
És téved, mert egyáltalán nem mindig. A tekintély-elvűség és a totalitarizmus valóban nem feltétlen ugyanaz, ellenben vannak átfedések (vagy sokkal inkább részhalmaz kapcsolat) Pl.: egy szekta vezetőjét nem köti semmilyen törvény, viszont szavát gondolkodás nélkül igazságnak tekintik.
(bár valahol vicces, hogy felnőtt emberek hónapokat dekkolnak egy barlangban várva a világvégét, ugyanakkor amikor egy Führerről van szó az már nem annyira)

Még Rákosinak sem volt teljhatalma, mert a párton belül is voltak hatalmi csoportok. Még ha a pártot monolit egységként képzeljük is el (ami nem igaz, mert a párton belül is hierarchia van), akkor is ott vannak a hivatalok, amik nem egyenlőek sem a párttal, sem a közemberrel.

"ahogy egy tudós, úgy normális esetben egy ember/társadalom sem rúghatja föl mindenestül a hagyományt!"
Mindenestül nem, de részlegesen igen. Pl.: a karbamid felfedezése többévszázados "dogmát" rúgott fel, viszont mindig lerak valamit a helyére. Még a francia forradalom, ami kirívóan sokat akart a múltból eltörölni sem akart mindent.

"Hogy a törvény uralma liberális gondolat, ezen ma már bőven lehet vitatkozni."
Pont azért született meg, mert ezt tartották a zsarnokság elleni biztosítéknak.

"A liberálisokat legalább 150 éve jobban érdeklik a "jogok" mint a törvények és azoknak uralma. "
Ez inkább későbbi és valószínűleg az lehet a fő oka, hogy elég jól megvalósult... Ma már nem uralkodók és nemesek, még csak nem is önjelölt diktátorok állnak az útjában, hanem a bürokrácia és a korrupció, ami ellen a hangzatos elvek vajmi keveset érnek.

___________________________ (törölt) 2008.10.24. 17:39:18

A római tekintélydefiníció a létrehozásra épül. Ld. auctor = szerző. Auctor az, aki valamit létrehoz, és ezért valóban kívüle és felette áll, ezért van auctoritása.

Szerintem a római definíció kissé szűk, de nem rossz. Alapvetően a lényeg ott van, hogy nincs nagyobb nyomorultság annál, ha az ember életének központja önmaga. Találni valami nálunk nagyobbat és jobbat és önként alávetni magunkat (nem vakon persze, kritikusan), feltéve, hogy TÉNYLEG méltó rá, na az a legjobb trip az életben.

Van viszont ugye az az apró trükk, hogy arra tényleg kurvára méltónak is kell lenni. Nincs rosszabb annál, amikor valaki tekintélyt _követel_ magának pusztán azért, mert hatalma van. Tekintélyt nem lehet követelni, az vagy van, vagy nincs.

Ezért fontos a hatalom és a tekintény elválasztása. Ezt a rómaiak úgy oldották meg, hogy tekintélye a szenátusnak volt, hatalma a választott képviselőknek.

Nagyon fontos, hogy legyenek tekintélyek, politikai tekintélyek is, akik a nemzet múltját, jelenét, jövőjét testesítik meg, akik olyanok, hogy önként hódol nekik az ember. Szerintem a jelenlegi helyzetben minisztereknek, képviselőknek stb. nem lehet tekintélye, mert nem méltóak rá, és nem is lehetnek azok, mert a rendszer olyan, hogy aki a csúcsra jut, menthetetlenül besározódik, különben nem jut fel oda.

Valami másra van szükség. Felsőház v. király v. valami akármi, nem tudom. Valakikre, akiknek nincs konkrét hatalmuk, nem választják őket, ezért nem is sározódnak be a választási sárdobálásban, de van tekintélyük.

Valószínűleg ezt is a politikán kívül kell valahogy kezelni, mert ez a ki-tud-nagyobb-populista-baromságot-mondani c. crapfest, amit jelenleg politikának hívunk, tökéletesen képtelen tekintélyeket létrehozni, ezt meg se próbáljuk.

Gabrilo · http://konzervatorium.blog.hu 2008.10.24. 17:50:53

Valdi,


tévedel, igaz, nem először:)))))))

Az Arendt-féle tekintély-definíció kizárja azt, amit mondasz, hiszen azt mondja, hogy a tekintély viszonyai között az ember szabad, valamint azt, hogy külső forrása van a tekintélynek - a zsarnok esetében ez nincs így, a totalitárius cuccosban meg még annyira sem. Egy kicsit a balos értelmezést nyomod, amit HA viszont rühellt:))) A szekta épp nem jó példa, több okból sem: 1) ha a vezetője akármit mond, gondolkodás nélküli igazságnak tekintik azt, akkor ez nem felel meg a tekintély definíciójának, 2) a szektába önként lépsz be: a társadalomba aligha.

Másrészt a zsarnokság egalitárius természetét eddig minden nagy koponya hangsúlyozta, még talán az itt sokak által szeretett Nietzsche is. Így Tocqueville-el, Burke-kel, és másokkal vitatkozol. Meg lehet próbálni, de nemtom, megéri-e:)))
A párton belüli hierarchia pedig formaság, nincs jelentősége. A kérdés az, hogy a "voluntas" számít-e, vagy a "lex"? A párt esetében a voluntas a döntő. Másrészt a párton belüli hierarchia még nem érv azzal szemben, hogy a párt és a "nép" között semmilyen más közösség, köztes autoritás nincsen.

A francia forradalom pedig jellemzően el akart törölni mindent, és majdnem sikerült is nekik (lásd BékésM Vendée-s írását a monarchistáknál, ott a nyilatkozat árulkodik erről a szemléletről). Annak épp az volt a lényege, hogy a karteziánus logikára alapozva mindent le kell rombolni ahhoz, hogy ex nihilo újat építsenek.

Noch dazu, a törvény uralmár qrvára nem a liberálisok találták ki, az már létezett - a korai libsik ugyan ragaszkodtak hozzá, de később azok, akik a demokráciát elfogadták, már egyáltalán nem (ki is zárja a kettő egymást).

Lord_Valdez · http://liberatorium.blog.hu/ 2008.10.24. 18:28:49

"ha a vezetője akármit mond, gondolkodás nélküli igazságnak tekintik azt, akkor ez nem felel meg a tekintély definíciójának, "
Miért nem, mit mond az "Arendt-féle tekintély-definíció"? Mert, a hétköznapinak nagyon is megfelel.

"a szektába önként lépsz be: a társadalomba aligha. "
Ez maradéktalanul igaz.

Az említetteknek aligha lehetett fogalmuk a modern zsarnokságokról.

"Így Tocqueville-el, Burke-kel, és másokkal vitatkozol."
Na látod, ez a tekintély-elv. Egy állítás igazságtartalmát nem a kijelentő személye határozza meg.

"Másrészt a párton belüli hierarchia még nem érv azzal szemben, hogy a párt és a "nép" között semmilyen más közösség, köztes autoritás nincsen."
KISZ? Na jó, ez rossz vicc, mint autoritás. Ellenben volt egy hatalmas államgépezet. A Hivatal nem volt azonos a párttal.

"A francia forradalom pedig jellemzően el akart törölni mindent"
Pl. Emberölés engedélyezve? Netán nőközösség? Nem. Sokkal több mindent hagytak érintetlenül, mint amennyit eltöröltek. Ők a felszínen kapirgáltak csupán.

Valóban, már megjelenik az ókori Kínában is. Sőt nyomai már Platónnál is meg vannak, de Montesquiue és társai érlelték ki.
Mi az, hogy kizárja? Egyenesen megköveteli. Liberális demokrácia nem is létezhet másként.

Gabrilo · http://konzervatorium.blog.hu 2008.10.24. 19:03:36

Valdi,


Az Arendt-féle etimológiai-történeti elemzés épp azért született, mert a mai "hétköznapi" tekintély-értelmezésünk hibás. Megpróbálom mégegyszer: épp az a lényege, hogy a tekintélyt reprezentáló személy, intézmény stb. nem az ujjából szopja ki a dolgokat, hanem egy hagyományba illeszkedik bele, és kívülről szerzi az autoritás forrását. Ezért hozta példaként Arendt az augmentációt - a tekintély leginkább a tanácsadáshoz hasonlítható, ugyanakkor intézményesítve van. És ugyanilyen fontos a tekintély és a hatalom szétválasztása is, melyek csak bizonyos pontokon találkoznak.

"Az említetteknek aligha lehetett fogalmuk a modern zsarnokságokról."

Ahhoz képest elég szépen előrevetítették mi következik. T és B is.

"Ellenben volt egy hatalmas államgépezet. A Hivatal nem volt azonos a párttal."

Bocsi, de ez most fingfaragás. Az, hogy nem volt azonos, nem érv azzal szemben, hogy végső szava a pártnak volt. Ahogyan józsibácsi sem volt egyenlő a párttal, de ha csúnyát mondott, a párt mondta meg, hogy kuss.

"Mi az, hogy kizárja? Egyenesen megköveteli. Liberális demokrácia nem is létezhet másként. "

Értem én a libdem. iránti lelkesedésedet, ma ez szinte magától értetődő. De a libdem erőst módosított verzió. A demokrácia a többség uralma, ami per def. nem lehet egyenlő a törvény uralmával. Noch dazu, Rousseau Általános Akarata az önmagából törvény merítő sokasággal explicite tagadja a törvény uralmát.
Ráadásul ott van az a bibi is, hogy a törvény uralma mindenkit korlátoz és ezt nem köti egyéni kívánalmakhoz. A modern liberalizmus pedig az egyén felől akarja meghatározni a törvényt, a kiterjesztett negatív szabadsággal - ez megint csak összeegyeztethetetlen a törvény uralmával.

Gebasz ez a libiség;]

ricardo 2008.10.24. 20:40:29


Shenpen,

az auktor valóban szerzőt jelent. A középkorban a hittudósok úgy vitatkoztak, hogy minden állításhoz idéztek egyet Arisztotelésztől, vagy valaki más antik szerzőtől, aki ily módon az állítást megerősítő tekintélyes szerző volt. Vö. Békés Márton. Minden mondathoz citál egy szerzőt, egy auktort. Tehát egy tekintélyt.

bbjnick · http://bbjnick.blog.hu 2008.10.25. 00:36:20

No, hoztam egy kis konszenzust:-)

Ha a cikk elején lévő fotón Hannah Arendt látható, (mint sejtem, s, mondjuk, nem Megadja Gábor, ami nagyon lelombozna), akkor egyezünk meg abban, hogy egy eszméletlenül ütős nő volt:-)

A tekintélyről és a fotóról jutott eszembe, hogy Hamvas Béla a Szarepta című esszénaplójában ezt írja:

"Ha utópiámat meg kellene határozni, azt mondanám, hogy az a bölcsek és a szép nők országa. Ezek a kedvemre való teljes tudatú emberek. A teljes tudatot viszont legszívesebben azokkal a szavakkal határoznám meg, hogy az minden pillanatban örökkévalóságra kötelez. Az élet győzelme, ha sikerül többet és nagyobbat teremtenie, mint önmaga. Ez az életnél magasabb és gazdagabb a szellem és a szépség. Bölcseknek és szép nőknek nincs hiányérzetük, s ezért nem akarnak behozni semmit, s ezért nem irigyek, nem féltékenyek, nem félnek, s ezért nem zavarodnak meg és nem tévednek el. Az egyetlen, ami előtt a teljes tudatú férfi meghódol, a szépség, és az egyetlen, ami előtt a teljes tudatú nő meghódol, a szellem. A szellem hódolatát gyengédségnek hívják, a szépség hódolatát odaadásnak. Dicsőítem azt, ami kemény, mint a gyémántkristály, és megfoghatatlan, mint a jázminillat. Szerelem és matézis. Vagy ami ugyanaz, metafizika és szenvedély. Az aranykori, más szóval a végleges ember -, és utópiám előnye, hogy bárhol és bármely pillanatban negvalósítható."

ü
bbjnick:-)

Lord_Valdez · http://liberatorium.blog.hu/ 2008.10.25. 10:17:25

"Az Arendt-féle etimológiai-történeti elemzés épp azért született, mert a mai "hétköznapi" tekintély-értelmezésünk hibás."
Ahelyett, hogy azt firtatnám, hogy fér össze a szemantikai higiéniával a fogalmak újraértelmezése (igen, ha rég elfeledett értelmében használjuk, az újraértelmezés), inkább segítségül hívok, olyan ponyvairodalmat, mint pl.: A magyar nyelv értelmező szótára
Tekintély:
1. Az a tisztelet, megbecsülés, elismerés, amelyet vki vmely közösségben bizonyos képességeivel, eredményeivel szerez, érdemel ki, v. amely helyzeténél fogva szokta megilletni.
2. Vminek az a jellege tulajdonsága, hogy vmely közösség számára irányt mutat, vmely közösség követi, hozzá igazodik.
3. Az élet vmely területén szükséges ismeretekben kiváló, ott magának már hírnevet szerzett személy, akinek az idevágó véleményében, hozzáértésében meg lehet bízni.

"Az, hogy nem volt azonos, nem érv azzal szemben, hogy végső szava a pártnak volt."
Nem, a nem azonosság a lényeg, hanem az önálló döntési jogkör. Egy modern zsarnokság rengeteg alzsarnokot tart fent.
Amiben igazad van, hogy időnként a párt megkérdőjelezte ezt. Mintegy túllépte hatáskörét és direkte lenyúlt. (Ezt pl.: egy monarcha nem tehette volna meg, na nem hatáskör hiányában, hanem személyi okokból. Nem volt akkora apparátusa, hogy egyáltalán tudomást szerezzen a kisebb dolgokról, sem ideje mindenre.)

"A demokrácia a többség uralma, ami per def. nem lehet egyenlő a törvény uralmával."
Ha a klasszikus natúr demokráciára gondolsz, akkor igazad van, de ilyet ma nem találsz.

Igen, az Általános Akarat valóban inkább a klasszikus demokráciával rokon. Rousseaut mondjuk pont az ilyesmi miatt tartom álmodozónak.

"Ráadásul ott van az a bibi is, hogy a törvény uralma mindenkit korlátoz és ezt nem köti egyéni kívánalmakhoz..."
Kétségtelen. Az egyén felől közelít (alkalmazott képzavar, onnan kezdi el fújni a buborékot), de megáll a másik egyénnél és mint két buborék, ami összeér, odahúzza a törvényt.
Az, hogy a törvény alapvetően negatív jogokból áll egyáltalán nem teszi összeegyeztethetetlenné.

"szép nőknek nincs hiányérzetük, s ezért nem akarnak behozni semmit, s ezért nem irigyek, nem féltékenyek, nem félnek, s ezért nem zavarodnak meg és nem tévednek el."
Err... Ez ma is igaz lenne? Nincsenek jó tapasztalataim az olyan nőkkel, akik tisztában vannak a szépségükkel.

megadjagabor 2008.10.25. 11:27:23

Kedves bbjnick!


Nem én vagyok a képen:-)
Annyit viszont mondanék, hogy szerintem ez egy szerencsésebb kép Hannah Arendtről. Meg egy fiatalabb is:-)

zstukacs (törölt) 2008.10.25. 11:43:21

a demokrácia többség akarata. a képviseleti demokrácia a képviseleti többség akarata. ez ugye a közvetett akarat. ezzel együtt közvetlen demokráciát is el tudok képzelni, amikor nincs egyenlőség, hanem mindenki a pénzével szavaz.

persze én egy vegyes rendszer mellett érvelek:

gyakorlati példa.
-- azoknál a családoknál ahol ez lehetséges, miért ne finanszírozhatná a *közvetlen háztartás* a gyermekek iskoláztatását. (jobboldal = jogokat adni a háztartásnak)

-- azoknál családoknál ahol ez korlátozottan lehetséges, miért ne finanszírozhatná *közvetlen a piac* (cég) és a különféle érdekegyeztésen keresztül *közvetve a piac* (céh) a képzést, és a szakképzést. (közép = a piacot helyezni az elosztás középpontjába)

-- azoknál a családoknál ahol ez egyáltalán nem lehetséges, akik hátra maradnak (left), ott pedig miért ne finanszírozhatná *közvetve az állam* az iskoláztatást, alapítványi rendszerben.

szerintem egy demokratikus állam nem lehet másmilyen, csak baloldali. ez persze nem jelenti azt, hogy minden baloldali állam demokratikus is egyben, lehet az totalitárius is (lásd a korábbi államszocializmust, és jelenlegi államkapitalizmus: támogatni boldog boldogtalant).

Lord_Valdez · http://liberatorium.blog.hu/ 2008.10.25. 13:55:12

"amikor nincs egyenlőség, hanem mindenki a pénzével szavaz"
Van olyan is, de azt máshogy hívják: plutokrácia

"persze én egy vegyes rendszer mellett érvelek"
Nagyon rossz helyen teszed :), nem azért, mert ezek olyan ördögi gondolatok, hanem itt nem szeretik a nem maguktól kialakult rendszereket (pl.: modern kori köztársaság), kivéve, ha elég régiek (pl.: UK parlamentáris rendszere, USA köztársasága) :)

zstukacs (törölt) 2008.10.25. 14:58:05

a plutokrácia az: amikor a vagyon dönt, és a szavazatnál nem apad el a vagyon. amikor a népek rendelkeznek az adójukról, vagy annak egy részéről, akkor nem a vagyonuk dönt, hanem a (legális) jövedelmük. arról nem is beszélve, hogy egy vegyes rendszerben ez a többség által válaszott képviselők kontrollja mellett történik. ennek a plutokráciához kevés köze van. ahhoz van köze, hogy jogokat adunk a háztartásnak.

---

"Nagyon rossz helyen teszed :), nem azért, mert ezek olyan ördögi gondolatok, hanem itt nem szeretik a nem maguktól kialakult rendszereket (pl.: modern kori köztársaság), kivéve, ha elég régiek (pl.: UK parlamentáris rendszere, USA köztársasága) :)"

ez esetben hülyék vagytok, mint a seggem. :-D

zstukacs (törölt) 2008.10.25. 15:35:20

Shenpen,
a modernkori köztársaságokban, ezekben a mesterséges konstrukciókban, amitől annyira irtóztok, jaj milyen fúj, vannak (A) helyhatóságok, akik konkrét hatalommal vannak felruházva, és vannak (B) a történelmi egyházak, akik tekintéllyel rendelkeznek. már ha rendelkeznek, mert a tekintély vagy van, vagy nincs. csak úgy tűnik, hogy egyik könyvbe sem írta le valamelyik auktor. a feszítő problémákra a megoldást nem a könyvekben kell keresni, hanem a valóságban.

zstukacs (törölt) 2008.10.25. 17:45:36

ja és ugye legalább a felvilágosodás óta, de már korábban is arról szólt a sztori, hogy a világi hatóság, és az egyházi méltóságok legyenek egymástól elválasztva, oly módon, hogy a piaccal való kapcsolatát egyik se veszítse el. hiszen mindkettő hagyományosan a piaccal volt kapcsolatban, onnan szedte be az adót. ez felfogás tökéletesen illeszkedik a hagyományba.

ezzel szembenállók (a felvilágosulatlanok) azt mondják, hogy az államnak össze kell fonódnia az egyházzal, és hozzanak létre valami közös konglomerátumot (államegyházat, egyházállamot) kell létrehozni, ami folyamatosan háborúkat eredményezte, és ebből jöttek létre az európai totalitárius rendszerek, amit európában ma már kizárólag a vatikán képvisel. aminek következtében európa majdnem lerombolta önmagát.

és ugye a "liberálisok" (értsd felvilágosultak) többek között ezért nézik le, és vetik meg mélyen a "konzervatívokat" (értsd felvilágosulatlanokat), mert ezt az egyszerű dolgot nem ismerik, nem ismeritek el. és a felvilágosulatlanok hiába bújják a könyveket, és abban keresik az igazukat, de azokban nem fogják meglelni sohasem.

mert az állam-egyház szétválasztása olyan erős hagyomány, ami lehetne akár a konzervatívok kiindulópontja is. ez azonban végleges szakítást jelent a politikai katolicizmussal. talán ezért lehetne ezt újkonzervativizmusnak nevezni.

ikaljan · http://ikaljan.blog.hu 2008.10.25. 19:22:50

A cikk "zsarnokság" jellemzésével nagyon nem értek egyet. A zsarnokság abszolút nem zárja ki a hierarchia létét, csupán arról van szó, hogy a hierarchia forrása nem egyfajta "metafizikai szempontból alátámasztott" társadalmi rend, hanem a piramis tetején álló akarata.

Maga a tekintély természetesen minden emberi közösség alapvető sajátja, funkcionálisan hasznos, szükségszerű dolog. (annál az egyszerű oknál fogva, hogy a kollektív tudással az egyén nem teljes egészében rendelkezik, - ez nem is lenne gazdaságos - tehát egy adott kérdésben a releváns tudással rendelkezők "tekintélyére" kell halgatnunk).

A klasszikus weberi terminológiában a hatalom nem választható el a tekintélytől. Ebben az értelmben bármilyen társadalmi berendezkedés autoriter. (persze így a forgalom el is veszti jelentését). Az "autoriter" jelző leginkább arra utalhat, ha a "tekintély", mint a társadalmi cselekvéseket meghatározó faktor a többi faktorhoz képest (argumentáció, emóció, stb.) túlsúlyba kerül.

Itt szerintem két kérdést kell vizsgálni:
1. Mi a tekintély forrása?
2. Mi a tekintély kontrollja?

A karizmatikus tekintély a tekintélyt autonóm személyiségként, alakítja ki, azért válik tekintéllyé mert mások úgy döntenek, hogy tekintélyként fogadják el.

A racionális, bürokratikus tekintély is hasonló, az egyén tulajdonságaiból ered, hiszen tekintélyének alapja valamely képesség, érdem (meritokratikus tekintély), vagy a közösség közvetlen, vagy közvetett akarta, miszerint az adott illetőt fogadják el tekintélyként, és ruházzák fel az adott tisztségre jellemző hatalommal.

A harmadik hatalmi forma, a tradicionális hatalmom ahol a tekintély eredete nem az egyéni képességből, vagy a közösség ezirányú döntéséből (végső soron megint az illető képességeiből) ered, hanem valamely tradícióból, nem egyéni érdemből következő "veleszületett" fiktív különbségből.

Szerintem jóval érdekesebb a kontroll kérdése. Ugyanis a tekintély, mint döntési mechanizmus elfogadásának alapja minden társadalomban az az előfeltevés, hogy a tekintéllyel rendelkező jól dönt, vagy legalábbis ő rendelkezik a közösségben a legtöbb olyan kompetenciával, amely a helyes döntés meghozatalát elősegíti.
A fő kérdés, hogy a tekintély, mint társadalmi valóság megmarad ezen előfeltevés szolgálatában, vagy a helyére lép. Egy példával:
Ha egy fiatal, kezdő tudós és egy neves szakember eltérő álláspontra helyezkedik, egy kérdésben, természetszerű, hogy a tapasztalt tudós véleménye lesz mérvadó.

A kérdés ott merül fel, hogy mi van akkor, ha a fiatal tudós szakmailag nyilvánvaló módon bebizonyítja, hogy neki van igaza. Ekkor a ráció felülírja e a tekintély szavát? Sőt kérdés, hogy kap e esélyt arra, hogy bizonyítását valamilyen, a szaktekintélyen felülálló fórumon bemutathassa?

Ha nem, akkor joggal beszélhetünk (pejoratív értelmben vett) autoriter rendszerről.
Egy mondatban tehát: autoriiternek nevezhető az a rendszer, ahol a megszerzett tekintély, mint döntéshozási, vagy döntéselőkészítési mechanizmus kizárólagossá =vagy erősen túlsúlyba jut) más döntéshozási mechanizmusokkal szemben.

___________________________ (törölt) 2008.10.25. 22:19:02

"szerintem egy demokratikus állam nem lehet másmilyen, csak baloldali"

Hosszú távon szerintem se. Persze kacskaringós az út, néha szerencsére jönnek Reaganek.

De kb. emiatt volt kisebb v. nagyobb mértékben kritikus a demokráciával szemben Arisztotelésztől Tocqueville-ig sok okos ember.

Sajnos, veszélyes ma demokráciát kritizálni, mert asziszik, diktatúrát akarsz. Pedig dehogy. Demokrácia = populizmus. Diktatúra = extrém populizmus. Diktatúra = extrém demokrácia :-)

Komolyan, csak a populista paradigmán belül igaz az, hogy a demokrácia egyetlen alternatívája a diktatúra.

De hogyan lehetne ma, itt, most hatásosan kritizálni a populista paradigmát. Nem lehet, mert ma a hatásos = népszerű. Emiatt a populizmus önnfenntartó, megrendíthetetlen, attól tartok.

Az egyetlen gyakorlati lehetőségünk a demokrácia és populizmus alkotmányos mérséklése, korlátozása, a ronpaulizmus lehetne. Nem ideális, de az egyetlen nem populista lehetőség. Csakhogy nekünk nincs olyan Alkotmányunk, és ha lenne is, nem övezi olyan, szinte vallásos tisztelet, mint Amerikában...

zstukacs (törölt) 2008.10.25. 23:37:43

Shenpen,
az unió szerintem nem lehet másmilyen csak jobboldali.

az eu-t keleti és déli irányba bővíteni kell. belorusszia, ukrajna és törökország felvétele védelmi szempontból elkerülhetetlen (ütközőállamok), az örmények, grúzok, azeriek gazdasági szempontból jelentősek (ásványkincsek), az unió keleti határa nyilvánvalóan oroszország lesz.

a déli és a keleti tartományokban azonban egy igen jelentős szegény réteg él, ami azt jelenti, hogy a szociális kérdéseket brüsszel képtelen lesz kezelni.

az unió nem tehet mást, mint különféle civil alapprogramokkal segíti a rátermetteket, a rászorultak támogatását az államoknak saját hatáskörben kell megoldani. azaz a bővítés egyértelműen tolja jobbra az uniót, és balra a tagállamokat.

zstukacs (törölt) 2008.10.26. 00:04:45

az adóról való rendelkezés az amivel az állami túlhatalom ellensúlyozható. mindenki a pénzével (adójával) szavaz. (a többség által választott képviselők kontrollja mellett.) ez nyilván csak korlátozottan valósítható meg. pl. szja, és a tnya 10+10%-a fordítható lenne a képviselet által kijelölt nemzeti alapprogramok valamelyikére.

az államtól szerintem nem vehető el az a jog, hogy adókat vessen ki, de békeidőben ez a jog korlátozható.

zstukacs (törölt) 2008.10.26. 01:22:57

szerintem amúgy demokrácia = pragmatizmus.

gyurcsány gondolkodása nagyjából ez: "ha a nép konzerválni akar, akkor konzerválunk, ha liberálni, akkor liberálunk. ha az elit racionalizálni akar, akkor racionalizálunk. ha reformálni, akkor refomálunk."

petibatya 2008.10.26. 07:55:12

"A tekintély restaurációja így elengedhetetlen, ha szabadságunkat akarjuk megőrizni – illetve visszaszerezni."

Egyetértve az idézett mondattal, én kicsit konkrétabban és élesebben fogalmaznék.
A politikai döntéshozók iránti "bizalmi viszony" hiányában a társadalmon belüli hierarchikus viszonyok, a rend (!), csak a kényszerű alávetettséget biztosító erőszakos eszközökkel tartható fenn. Ez a kényszerű alávetettség állandósítja és kiszélesíti a társadalmon belüli konfliktusokat, s talán már rövidebb távon beláthatatlan következmények okozója lehet. (vagy már ma is az)

A bizalmi viszony - ami a "jó értelemben vett" tekintély alapja - nem helyettesíthető semmi egyébbel.
Napjaink egyik fontos, ha nem a legfontosabb kérdése, hogy ez a bizalmi viszony, a "politika tekintélye" megteremthető-e? Ha igen, akkor hogyan, milyen módszerekkel?

Hogy miért a politikára hegyezem ki a kérdést? Mert meggyőződésem, hogy a társadalom "megjavítására" tett egyéni és társas kezdeményezések mindaddig kudarcra ítéltettek, amíg a politikai döntések következményeként az állam (a rendszer domináns szerveződése) működésével a társadalom szétesését gerjeszti, vagy egy túlhaladott, rugalmatlan társadalmi struktúra létrehozását és fennmaradását szolgálja.

___________________________ (törölt) 2008.10.26. 18:08:19

"az unió szerintem nem lehet másmilyen csak jobboldali."

Na de hát nem az, bakker. Olvasd el ezt a lisszaboni izét. És az már egy kompromisszum: az eredeti alkotmánytervezet durvább volt.

Gabrilo · http://konzervatorium.blog.hu 2008.10.26. 19:34:56

zstukacs,


"szerintem amúgy demokrácia = pragmatizmus."

Furcsa, de ebben alapvetően van valami. Nem véletlenül a pragmatisták szerették a demokráciát.
Viszont azt nem értem, hogy ez mi akar lenni:

"gyurcsány gondolkodása nagyjából ez: "ha a nép konzerválni akar, akkor konzerválunk, ha liberálni, akkor liberálunk. ha az elit racionalizálni akar, akkor racionalizálunk. ha reformálni, akkor refomálunk."

Mert hogy nem a pragmatizmus definíciója, az tutifix. Szóval a kapocs valahol máshol van.

___________________________ (törölt) 2008.10.26. 20:48:18

Gab, Zs,

mit jelent a pragmatizmus? Mert egy adott politikai helyzetben, rövid távon értelmezhető. De ha arról van szó, hogy demokrácia v. más, akkor hosszabb időtávról van szó. Hosszú távon mi a pragmatizmus?

petibatya 2008.10.26. 22:36:17

Shenpen

"Hosszú távon mi a pragmatizmus?" Érdekes a kérdés!

A pragmatizmus amerikai eredetű filozófiai irányzat, mely szerint egy elmélet igazsága vagy helyessége, annak gyakorlati működőképességében és eredményességében nyilvánul meg. (wikipédia)

Lehetséges, hogy a pragmatizmus és a társadalmi közjó értelmezése közötti "átfedés"csak számomra meglepő.
Változat a közjóra
"A társadalmi közjó nem más, mint egy racionális cselekvési minták és társadalmi viszonyok által meghatározott olyan értékrend, amely a társadalom tagjai számára elfogadható egyenlőtlen viszonyok mellett képes az embernek, mint közösségi lénynek az érdekeit szolgálva a társadalom fejlődését (fennmaradását!) biztosítani.

A társadalmi közjó, mint elméleti kategória tartalmát illetően az emberi társadalmak fejlődésével párhuzamosan folyamatosan változó, viszont célját tekintve történelmileg változatlan értékrendként határozható meg, és ily módon felfogható a mindenkori társadalom ideális értékrendjeként, az adott társadalom kívánatos jövőképeként is.

A társadalmi közjónak az egyén által közvetlenül is jól érzékelhető két eleme a társadalmi béke és a társadalmi jólét. A társadalmi közjónak mára a legmeghatározóbb részévé vált harmadik alkotó eleme a társadalom és a természeti folyamatok harmóniája."

Változat a pragmatizmusra
"A pragmatizmus nem más, mint egy racionális cselekvési minták és társadalmi viszonyok által meghatározott olyan értékrend, amely a társadalom tagjai számára elfogadható egyenlőtlen viszonyok mellett képes az embernek, mint közösségi lénynek az érdekeit szolgálva a társadalom fejlődését (fennmaradását!) biztosítani.

A pragmatizmus, mint elméleti kategória tartalmát illetően az emberi társadalmak fejlődésével párhuzamosan folyamatosan változó, viszont célját tekintve történelmileg változatlan értékrendként határozható meg, és ily módon felfogható a mindenkori társadalom ideális értékrendjeként, az adott társadalom kívánatos jövőképeként is.

A pragmatizmusnak az egyén által közvetlenül is jól érzékelhető két eleme a társadalmi béke és a társadalmi jólét. A pragmatizmusnak mára a legmeghatározóbb részévé vált harmadik alkotó eleme a társadalom és a természeti folyamatok harmóniája."

Egy kérdésem nekem is lenne.
Lehet-e vajon más, egy önmagát demokratikusnak definiáló társadalom működtetésének (politikai döntéseinek!) célja, mint a közjó megvalósítására való törekvés?

Gabrilo · http://konzervatorium.blog.hu 2008.10.26. 22:40:42

Shenpen,


Azért nem feltétlenül értem az összehozást ilyen egyszerűen, mert a pragmatizmus az elméletek helyességét gyakorlati beigazolódásukhoz köti. Mármost a demokrácia asszem, nem egy a priori tételt tartalmaz, és legalábbis sokak szerint maga a "demokrácia" fogalma deontikus (Sartori). (A másik kérdés az lenne, hogy egyáltalán létezhet-é emberi közösség bizonyos "deontikus" vagy a priori tételek nélkül, tisztán pragmatista alapon. És az hogy nézne ki.
Viszont az ami pragmatisták közül néhányan asszem próbálkoztak a filó és a demó összeházasításával, de ezen a placcon nem mozgok túl otthonosan.

Loxon · http://konzervativok.blogspot.com 2008.10.28. 02:13:24

Naná, hogy Hannah „ütős” nő volt. Gondolják, hogy az én kedves Martinom csak úgy beleszeretett volna, ha nem?

OLVASÓK SZÁMA

AKTUÁLIS TÉMÁINK

MANDINER

JOBBKLIKK

CREATIVE COMMONS

Creative Commons Licenc