A Miniszterelnöki Hivatal megbízásából nemrég készített a Medián egy felmérést a kormány minden szakértő által körberajongott Megegyezés programjáról. Nem meglepő módon az jött ki, hogy az emberek többsége imádja, beleértve az ellenzéki szavazókat is. Bár az ilyen típusú közvéleménykutatás értelméről (minden szempontból) kétségeim vannak, hisz tudjuk, megvan az a pénz, amennyiért rögtön a kívánt válaszra lehet rákérdezni (és a szavazókra gyakorolt hatását sem gondolom soknak), ezúttal a megrendelésre készült eredmény tanulságai is érdekesek. Nem a részletek, mert ha egyszer a megkérdezettek 5%-a van nagyjából tisztában a konkrét programmal, onnan kezdve gyakorlatilag tök mindegy mit gondol 95% a terv feketegzdaságra vagy versenyképességre gyakorolt hatásáról. Az általános eredmények azonban kifejeznek valami olyan, egyelőre tán homályos, de erősödő választói akaratot, ami fontos és ez már nem feltétlenül okoz örömöt Gyurcsány Ferencnek és a létező szocialista agytrösztnek sem. Az emberek adócsökkentést akarnak. Talán már annak tudatában is, hogy mindez áldozatokkal jár.
Miközben a politika bugyraiban a kádári hagyományokhoz hűen a választókat még általában hülyebiztos masszaként kezelik, az elmúlt hat év kormányzásának hála a mélyben, úgy tűnik, egészséges folyamatok indultak el. A társadalom csalódottsága a politikai vezetésben lassan talán átlépi az egzisztenciális bizonytalanság félelemküszöbét. A paternalista államhit megrendülőben, az emberek egyre nagyobb hányada ismeri fel a nyilvánvalót: nem állami támogatásért vagy adójóváírásért kéne kuncsorogni, inkább kevesebb adót, egyszerűbben kellene fizetni. Sőt. Azt határozottan megkövetelni. Immár az emberek kétharmada gondolja így, és ez a jelenség alapvetően átalakíthatja a magyar politikai élet arculatát. Ha a társadalom öngondoskodásra képes rétegei felismerik legelemibb érdekeiket, a politikai élet minden oldalán burjánzó szociális demagógia játéktere lecsökken és megnyílik az út egy amerikai, nyugat-európai értelemben vett nyíltan konzervatív gazdaságpolitika előtt. Tisztulna a délibábos horizont.
A baloldali kormány bukásáig azonban ennek a megvalósulása gyakorlatilag esélytelen. A Szocialista Párt és a miniszterelnök immár több mint fél évtizedes túlélőshowjával lassan olyan helyzetbe navigálta magát, ahol az öngondoskodásra hajló, vagy erre nyitott rétegek éppen a baloldal nyomorúságos vezetése miatt ábrándultak ki a gondoskodó állam ideájából, vált általánossá a meggyőződés, hogy ez az állam már csak magáról és felebarátairól gondoskodik. Ennek a folyamatnak megfordításához a szocialistákból ugyan az akarat, a kurázsi (és a tisztesség) is hiányzik, de ma már a választási matematika sem engedi. A baloldal beszorult az államnak szociálisan kiszolgáltatott rétegek, a nyugdíjasok és a napi megélhetési gondokkal küzdők, több cinizmussal nézve, a kolbászlóbálásra még fogékonyak alá. Mert legalább minket ne tévesszen meg a felmérés, a kormányzati tervet támogató baloldalhoz kötődő nyugdíjas tömegeknek kurz und gut 0% érdeke fűződik az adóterhek csökkentéséhez (de inkább kevesebb), rájuk bazírozni ebben a témában legfeljebb egy közvéleménykutatást lehet. A reformdüh elszállt, és az elmúlt hónapokban a miniszterelnök minden szavából sugárzott a kijózanító igazság. A Szocialista Párt saját létét veszélyeztetné az állami újraelosztás csökkentésével, hiszen azzal éppen a megmaradt bázisát mészárolná le a jövő oltárán.
Velük szemben, az egyelőre leginkább titokban készített hangfelvételeken terjedő jobboldali készség egy normálisabb gazdaságpolitikára új muníciót kaphat, elkezdhetnek gondolkodni legalább valami mérsékelt őszinteségi rohamon. A piaci igényekre mindíg is érzékenyek voltak. Veszíteni valójuk egyre kevesebb, de minél tovább húzzák, az országnak annál több lesz.
