Párkányer
I 2008.07.18. 11:03
Pár gondolat a Népszabadságban megjelent, a Védegylet egyik tagjának tollából származó íráshoz (idézetek dőlt betűvel).
A cikk a zöldgondolatnak-ökopolitikának a melegekkel való szolidaritásáról szól. De vajon mi köze van a „fogyasztói társadalom sivársága alól való felszabadulást” véghezvinni szándékozó ökopolitikának vagy a „falon lógó lapos képernyőnek az érzékelést és tapasztalást tompító” erejének egy kisebbség (jelen esetben a homoszexuálisok) emancipációs igyekezetéhez?
Miért ez az önkényes diktum, hogy akinek lapos tévéje van, annak nuku az egyéni kreativitása? Ha valakinek nem tetszik a tévé, ne vegyen, akinek ez kell, vegye és nézze. Ennyi. A mindenfajta jelzőkkel ellátott tömegkultúra meg mindig is volt, kár szidni: elég akár a gladiátorviadalokra vagy a vallási babonákra gondolni. Nem vagyunk egyformák: nem lesz egy szép napon mindenkiből csak Duna TV-t néző meg színházba járó, közösségileg aktív publikum. Miért KELL mindenkinek a világon értelmesnek, okosnak lennie és valakik által meghatározott „kizárólagos minőséget” fogyasztania?
Aztán itt vannak a zöld ideológiának (vagy, ahogy a szerző nevezi, ökopolitikának) ama tipikus alapvetései, melyek tulajdonképpen a kollektivista, szocialista kísértetek továbbélése, más köntösben:
„Az ökopolitika büszkesége a személyes szabadság védelme és az egyéni kreativitás felszabadítása a társadalmi-gazdasági terror (sic!) alól – hisz életünk sivársága nemcsak fenntarthatatlan, hanem rémisztően unalmas is (sic! sic!)”
A mai domináns zöld ideológia, természetéből adódóan éppen ennek az ellenkezője: a személyes szabadság szűkítése, az önkényesen behatárolt „jó kikényszerítése”, az ezekből következő számtalan reguláció és korlátozás pontosan az egyéni kreativitás elnyomását, nem pedig annak a felszabadítását eredményezi.
„Életünk sivárságát” meg jobb lenne mindenkinek a maga megítélésére hagyni, semmint önkényesen eldönteni, hogy mi a sivár és nem sivár s mi az unalmas vagy nem unalmas, nem pedig ezek alapján politikákat megfogalmazni és megvalósítani.
Ezen kollektivista gondolatok mellet félelmetes az ökopolitika önhitt konstruktivizmusa, mely a társadalmi és természeti folyamatok tudatos tervezését és irányítását hirdeti. Ennek ma a legkirívóbb példája a felmelegedés-mozgalom követői által hirdetett globális „klímakontroll” megvalósítása, kezdve a különböző kibocsájtási kvóták és ökoadók bevezetésével. A földi klímarendszer rendkívüli összetettsége és bonyolultsága egyszerűen lehetetlen intellektuális feladat az emberi elme számára, hogy azt teljesen megértse és biztosan kísérletezhessen vele. Nem beszélve ezeknek a politikáknak a társadalmi következményeiről.
A tudatos "természettervezési" igyekezet további riasztó példája, hogy tették tönkre a konzervacionisták a világ számos nemzeti parkját, ahol a tudatlan magabiztosság vezérelte politkáknak kiheverhetetlen következményei vannak: lásd például a
Yellowstone Nemzeti Parkot.
A megfontolatlan jószándék vezérelte ökopolitikáknak (noha nem szándékos, de) számos más káros következménye lehet: az utóbbi időben bevezetett különböző ökoadók például elsősorban
a szegényeket büntetik: a megnövekedett energiaárak az ő jövedelmükből sokkal nagyobb falatot vesznek el, mint a gazdagokéból, akik ha nagyon akarnák, könnyebben tudják módosítani energiaigényük kielégítését (pl. hatékonyabb fűtőberendezésekkel). A legszegényebbeknek meg marad szubsztitúciónak a fakivágás vagy a jó büdös szén, amitől a zöldek bizonyára nem lesznek lelkesek. További kérdés, hogy az állam értelmesen tudja-e fölhasználni az extra adólóvét a maga „zöld céljaira” (ha egyáltalán arra használja)?
Nem azt mondom, hogy nincsenek környezeti problémák vagy bagatelizálható a környezetszennyezés. Nem vagyok azonban meggyőződve arról, hogy ezeket a baloldali ihletésű, regulázó társadalom-mérnökösködés fogja megoldani a szabadság minél nagyobb kárára. A környezeti problémák gyökere sokszor a magántulajdonjogok hiányában vagy azok hézagos védelmében keresendő. Nem feltétlenül szabad leírni a piaci mechanizmusokat, lehetnek azok is „zöldek” (
itt lehet inspirálódni).
„Egymásra vagyunk utalva.” - valóban. Senki sem tud egyedül egy ceruzát összerakni, ezért van spontán társadalmi (és globális) munkamegosztás és specializáció, melyet azonban tudatosan irányítani, tervezni nem lehet. Beleavatkozni azonban annál inkább, de abból nem származik sok jó.