tita
I 2008.06.22. 13:03
Felháborított engem is az Indexen megjelent, nagy port kavart írás, Zappe Gábor követte el Anyák, húzzatok dolgozni címmel. Eszembe juttatott egy korábbi törvényjavaslatot a női kvótáról, arról, hogy kötelező legyen bizonyos számú nőt betenni a parlamentbe. Örültem annak idején, hogy leszavazták. Már azt is megalázónak és diszkriminatívnak éreztem, hogy egyáltalán bárki fejében megfordul az ilyesmi. Hogy kötelező érvénnyel, darabszámilag meghatározva kerüljenek nők a törvényhozók közé.
Kevés a nő a parlamentben, ez tény. De konzervatív felfogású lévén nem is gondolom, hogy egy nőnek a nagypolitikában lenne a helye, sőt azt sem gondolom, hogy amíg a gyermek pici, egyáltalán munkában a helye. Széthulló családokat látok, kulcsos gyermekeket. A társadalom alapjaiban van elszúrva. Sok nő szívesen otthon maradna a családdal, ha a férfiak eleget kereshetnének, ha visszatalálhatnánk a hagyományos értékekhez, ha ismét felértékelődne a család szerepe. Még nem indultunk el ezen az úton, de szilárd meggyőződésem, hogy valamikor bekövetkezik majd. Mert a jövőt, ha még van a számunkra, a gyermekeink jelentik és életképes felnőtteket csak erős, összetartó, szerető családban lehet nevelni. Maradjon a férfiaké a politika, maradjon övék a sok felelősségteljes munkakör, a vezető pozíciók, én azt mondom. A nők meg ne akarjanak pasik lenni, ha nem muszáj. Mindenki az lehessen, aminek született.
Nagyon különös véleményem van a gyereknevelésről. Sokan nem fognak egyetérteni velem, de lesznek, akik elgondolkodnak majd és megértenek. Nem akarom most spirituális módon megközelíteni ezt a kérdést, nem beszélek arról, hogy önmagában attól boldognak kell lennünk, hogy az a csöppnyi kis lélek minket választott szüleinek, arról sem teszek említést, hogy kész életprogramot hozott magával, arról beszélek most csak, miként és hogyan fog felnőni mellettünk a kis emberpalánta.
A gyermekek jónak születnek, boldognak és vidámnak, csak mi ronthatjuk el őket, mi, mindenbe beleszóló, mindent jobban tudó, okoskodó felnőttek. Hagynunk kell őket megismerkedni a világgal, szeretni őket, óvni míg rászorulnak, gondoskodni a testi fejlődésükről, egészséges táplálékot kell adnunk nekik és mindig őszintén kell válaszolnunk a kérdéseikre, mindig azon a szinten amit a koránál fogva megért. A legfontosabb azonban, hogy meg kell ismernünk őt, de úgy igazán. Minden tulajdonságát, elfogadni őt éppen olyannak, amilyen, nem szabad megváltoztatni akarni. Hiszek a dícséretben és nem hiszek a büntetésben, a testi fenyítést, verést, pofont, nadrágszíjat meg egyenesen szadizmusnak tartom, senki nem élhet vissza a testi fölényével, az erőszak minden formáját mélyen elítélem, legyen testi vagy lelki akár.
Ha ismerjük a gyermekünket akkor azt is tudjuk, hogy mire képes, mi érdekli, milyen irányba mozdul majd az élete, mihez van kedve és tehetsége. Segítsünk neki abban, hogy elindulhasson a saját útján, ne mi találjuk ki az életét. Szeressük nagyon, hogy a lelke szabadon szárnyalhasson, hogy biztonságban érezhesse magát mellettünk és tudja, hogy ránk mindig számíthat. Szeressük úgy, mint ahogy a sas a fiókáit: megtanítja őket repülni. És ne úgy, mint a majom, aki megfojtja a kölykeit a szeretetével. Ennyi nagyjából a tudomány, nagyon egyszerű és nagyon nehéz. Le kell hozzá győzni önmagunkat, az egónkat, tisztelnünk kell azt a pici kis emberi lényt ott mellettünk és majd tapasztalni fogjuk, hogy mi is mennyit tanulunk tőle. Megtanulunk újra gyermeknek lenni, ártatlannak, nagy szemekkel a világra csodálkozónak. És boldognak.
Nem anyagiakban kell megadnunk mindent, azzal nem sokat ér. A lelke legyen gazdag és erős, teste-lelke egészséges, ez a legtöbb, amit útravalónak adhatunk. És még valamit: apát ÉS anyát. Ha eljönnek a párkapcsolatban a konfliktusok, érezni a felelősséget és dolgozni azon keményen, hogy a problémák elháruljanak és a gyermek(ek) összetartó, egy életre véd- és dacszövetséget kötött, szerető családban nőjenek fel.
De térjünk vissza a nőhöz. Maitrey D. Piontek így ír a Nő és a tao című könyvében: manapság a nők gyakran megfeledkeznek belső erejükről, és a pasikat akarják utánozni. Ez azonban gyengíti a női testet, és kibillenti a nőt az egyensúlyából. Nekünk nőknek meg kell tanulnunk megérteni, hogy belsőleg erősek, külsőleg viszont lágyak és puhák vagyunk, hiszen éppen ettől vagyunk szépek. A lágyság és a puhaság nem hiba.
Nőnek lenni napjainkban nagyon bonyolult dolog. A tűzhelynél szorgoskodó asszonyka és a "szentháromság" . konyha, gyerek, templom - képe már nem feltétlenül felel meg a valóságnak. A nők dolgoznak, karriert csinálnak, politizálnak, küzdenek a jogaikért. Nekünk, nőknek manapság a régi és az új nőkép közt kell megtalálnunk a helyes utat. Az egyenjogúság ellenére a család és a ház körüli teendők túlnyomórészt még mindig a nő vállán vannak, akkor is, ha dolgozik. Így kétszeres, háromszoros vagy akár négyszeres leterheltség alakul ki.
Nagyon komolyan kell vennünk azt a feladatot, hogy újra felfedezzük és szabadjára engedjük a természetes női energiaáramot, és beépítsük e képességeket abba az őrült és természetellenes korba, melyben élünk. Gyakran tekintgetünk kifelé, hogy megszilárdítsuk önbecsülésünket. "Jó anya vagyok?" "Hogy hatok a férfiakra, mint nő? " "Jól csinálom?" "Tetszem?" Hogyan lehetnének a nők magabiztosabbak, hogyan javulhatna az önértékelésük, ha sem a szellemi, sem az elegendő külső terük nem volt meg ahhoz, hogy kibontakoztathassák ezeket a képességeket?
A női szerep jobb megértéséhez szervesen hozzátartozik, hogy hallgassunk a saját belső természetünkre, felderítjük, elfogadjuk, ápoljuk, védjük, gyógyítjuk, és aztán természetesen és magától értetődő módon hagyjuk hatni a külvilágra. Nincs olyan általános érvényű és tökéletes nőkép, mely a többi nő számára példakép vagy akár ideális jelenség lehetne, de nem is szabad keresni ilyet. Sokkal lényegesebb az, hogy megismerjük és fejlesszük magunkat, és létrehozzunk egy saját nőképet, mely talán egyedül csak számunkra érvényes, viszont maradéktalanul kifejezi lényünk egyediségét. Nos, így kellene valahogy.
Budai László festménye: Judit
