Trianon kérdése napjainkban is az egyik leginkább megosztó politikai-történeti téma (ha nem a leginkább megosztó). Sajnos a Trianonnal való foglalkozás nem is mentes aktuálpolitikai indulatoktól. A baloldal folytatja a "hagyományos" internacionalista narratívát, mely szerint Trianonnak semmiféle jelentősége nincs, a határok kinyílnak, a paradicsom neve Európai Unió. Ezzel szemben a jobbszélen sokan ma is "revízót" akarnak, és néha hisztériáznak egy sort Franciaországban. Véleményünk szerint mindkét narratíva helytelen: a baloldal nemes egyszerűséggel érzéketlen Trianon örökségének problémájára, a jobbszél pedig abszolút inadekvát "válaszokat" ad rá.
A hozzánk legközelebb álló véleményt a téma szakavatott ismerője, Ablonczy Balázs történész fejtette ki - alább erről szóló cikkét közöljük. KI A PARKBÓL
Trianonozni fogok.
A nyolcvanöt éve aláírt szerződés nem aktuális – mondják egyesek – mert éppen megszűnőben a határok, tisztul a lég. Etnicista megoldásokkal sem jó kísérletezni, mert előbb-utóbb egy Srebrenica (azazhát Szrebernik) feliratú tábla előtt találja magát az ember, kezében rohamkés, mellkasán töltényheveder. Minden tarsolylemez-motívumokkal díszített honlap a magyarság európai integrációját teszi kérdésessé – mondják – , a múlt kútjába való szüntelen kőhajigálás hergeli szomszédainkat, és végső soron árt a határon túli magyaroknak. Akik nemsokára ugyanolyan európaiak lesznek, mint mi. Mások ezzel szemben revíziós terveket gyártanak, a Pesti Hírlap Revíziós Emlékalbumát hidegvágóval sem lehet elszedni tőlük és június 4-én mindig összecsöpögtetik viasszal a francia nagykövetség kerítését. S talán még szélesebb azoknak a tábora, akik szerint „magyar az, akinek fáj Trianon”. Szemükben a magyar létezés mindent elhatározó feltételévé lett a békeszerződéshez való viszony.
Temérdek, önkényes meghatározásom szerint jó magyart ismerek, akikben ez a fájás nem állandó, de miért is lenne az? Ők fájdalom nélkül szeretik a Csallóközt, a tepertős pogácsát, Szilágyi Istvánt és meghatódnak, ha Janics Natasa elsőnek csap be a célba (bizony ő, s most az értelmezések széles mezején nem ásom a gödröket, kutatva, hogy fájhat-e Janicsnak Trianon, és kell-e, hogy fájjon). Mert magyarok, mert szeretnek büszkék lenni az országra és a nemzetükre. A magyar múlt Trianonnál több. Ugyanakkor és mindazonáltal: igazságtalan és kegyetlen békeszerződés volt-e a trianoni? Az volt. Kisebbségi sorba taszított hárommillió magyart? Abba. E tömeg sora rosszabbra fordult-e az impériumváltás után? Bizonyám. A nemzetközi viszonyokban következik-e ma ebből bármi? Aligha.
Elsősorban néhány alapvető tévedést kell tisztáznunk. Nem, az antanthatalmak nem teljes tudatlanságban döntöttek Magyarország sorsáról: Georges Clemenceau harminc éven keresztül járt Bécsbe és Karlsbadba, a fia magyar nőt vett feleségül. A francia békedelegáció legfontosabb földrajzi szakértőjét, Emmanuel de Martonne-t magyar geográfusok szedték ki a csendőrség kezéből, amikor 1906-ban Orsován kémgyanúval lefogták: akkor éppen a Kárpátok morfológiáját kutatta. Harold Nicolson Budapesten gyerekeskedett, bár élményei nem voltak jók. Lehet, hogy a döntéshozók között éppenséggel sok volt a szabadkőműves, de ez Franciaország stratégiai igényein, a brit balance of power-elven aligha változtatott. Nem, Magyarország feldarabolása nem volt eldöntött tény a világháború elején, s nem a Tanácsköztársaság miatt történt. A határok 1919. március 21-én már nagyjából készen voltak. A csehek nem állították be hajózható folyónak az Ipolyt, és a magyar békeszerződést a Nagy-Trianon-palotában írták alá. Nem, a szerződés nem jár le. Nem segít sem az ENSZ, sem a Vatikán. És sajnos, Sajó Sándor nem nagy költő. S az sem számít, hogy a román tisztek állítólag rúzsozták magukat. A magyar állam – mindegy milyen körülmények között – belépett egy háborúba, amelyet elvesztett. Többek között a kirúzsozott tisztek által vezetett román hadsereggel szemben. Az, hogy a vesztesek között is kirívóan méltatlanul bántak a magyarsággal, persze, betudható a külföldi propagandának, de érdemes eltöprengeni: a hazai nemzetiségek miért látták volna jónak kitartani Magyarország mellett? A háború alatt az 58%-ban szlovák lakosságú Sáros vármegyében már egyetlen szlovák nyelven oktató állami elemi népiskola sem volt, s ezt nem szlovák történészek állítják, hanem a vármegye főjegyzője némiképp büszkén. A magyar revíziós propagandában sokszor tényezőként említett németek közül az erdélyi szászok 1919. január 8-án Medgyesen maguk is kinyilvánították: nem akarnak tovább a magyar korona alattvalói lenni. Nehéz volt magyarként rokonszenvesnek lenni 1919-ben Párizsban: hol kommunisták voltunk, hol reakciós mágnások.
Sok volt a képmutatás az antant és a nemzetiségek érvelésében, s nem is biztos, hogy a történtekért kárhoztatni kell a magyar nemzetiségi politikát, de a tények ettől tények maradnak. S nyolcvanöt év elteltével szembe tudunk-e nézni saját hibáinkkal? Úgy, ahogy a két világháború között a magyar művelődés legjobbjai meg tudták tenni, Németh Lászlótól Babitsig. Pedig nekik még a történeti kutatások eredményei sem segítettek.
Magyarországot nagyhatalmi szándék osztotta fel, mai határai kompromisszum eredményei. Az utódállamok sokkal többet akartak, a nagyhatalmak – főleg az angolszászok – etnikai alapokon méltányosabb területmegosztást. Végül főleg a vasútvonalak döntöttek. Ám ennek ma már semmiféle jelentősége nincs. Az 1929-es angliai cserkészdzsemborira készülve Teleki Pál óvta a magyar küldöttséget a revíziós propagandától, mert arra a külföld „hamar ráun”. Ma ilyesféle felvetésekkel nem unnak, egyenesen veszedelmes bolondnak tartanának bennünket. De önmagában még ez sem lenne baj. A határhúzogatás, ide-odacsatolás papírról valóságba való transzponálása klasszikus pótcselekvés, haszna nincs, kára annál több. A térség kisebbségi problémáit nem oldaná meg (az erdélyi magyarság fele nem magyar többségű területen él, példának okáért). A következményeket lásd fent: Srebrenica, rohamkés, heveder.
Trianon persze velünk van, kettévágott városok, semmibe futó vasútvonalak, nyolc évtizede haldokló kistájak révén. Ezt azonban ma már aligha lehet leverni bárkin. A határokon túli magyar kisebbségek ügyét ideje annak tekinteni, ami: kisebbség- vagy nemzetpolitikai kérdésnek, s nem egy történelmi visszavágó második félidejének. Trianonnal kapcsolatban a teendőnk, hogy görög sorstragédiának lássuk, amelyben a feltartóztathatatlan végzet erői diadalmaskodtak felettünk. A megértésében sokat segíthet Raffay Ernő tizennyolc évvel ezelőtti könyve (Erdély 1918-19-ben), néhány elfeledett esszéista: Cs. Szabó László, Borsody István vagy Peéry Rezső. Szabó Zoltán Szerelmes földrajza mindenesetre kötelező. Nincs többet „trauma”, „szindróma”, „nemzetgyilkossági kísérlet”: legyen örökség és múlt, s akkor lehet nemcsak hatvanhárom, hanem hetvenkét vármegyénk megint. Sőt, a társországokról sem feledkezhetünk meg: úgyhogy mindent vissza, Rámát meg a Macsói Bánságot is.
Vannak bíztató jelek: a Fonyódi Városi Könyvtár Borszéki Elektronikus Könyvtárat indított a honlapján, s folyamatosan teszi közzé az erdélyi fürdőtelep írott és képi emlékeit. A Somogy Megyei Levéltár publikálja a fiumei magyar tengerészeti hatóság dokumentumait. Ha mindenki csak egy kis darab magyar múltat dokumentál, akkor minden visszatér, és még diadalkapura sem kell költeni. Ha pedig valaki nem szereti a virtuálisat, üljön fel a bakra, és fel Szliácsra, fel a Retyezátra, Kőrösmezőre: előre az ezeréves határokig. A Tátra részben már ma is magyar, már a legeldugottabb menedékházban sem lehet nyugodtan édes anyanyelvünkön káromkodni. Hogy miénk is a hegy, néhány tízezer magyar megértette, amikor összesen 47 ezer facsemete-matricát vásárolt a nemzeti olajtársaság kútjainál. Köszönet nekik. S ha végigbaktatunk a Fekete-Körös völgyén, Györffy István nyomán, abajgat-e még a milicista, tilt-e bárki bármit, csak azért mert magyarok vagyunk? És az itthoni kertben igenis megterem az otthoni, (Zimándújfalu, Arad vármegye) paradicsom, borsó – ez családomban kísérletekkel verifikált tény. Ki akadályoz minket, hogy valóra váltsuk Márai álmát: hűtött badacsonyi bort igyunk a magyar tengerparton, hajnali négykor, Vörösmartyt olvasva? A Nap továbbra is felkel, megint vannak jó badacsonyi borok, a Tengermelléken lassan magyarul is pötyögnek megint; megjavulóban tehát a világ szerkezete.
A határon túli magyarságnak pedig immár nem „nemzetstratégia” meg „összmagyarságban való gondolkodás” kell, mert arra volt tizenöt évünk. Hanem autonómia, egyetem, traktor, teleház, szórványkollégium, iskolabusz és a hazai támogatási rendszer radikális újragondolása. A határon túli magyarok a magyar állam siralmas XX. századi szereplésének utolsó kárvallottjai. Ezért – bármi is történt tavaly decemberben – lehetőséget kell adni a károk legalább szimbolikus megtérítésére; támogatni kell a maradást és támogatni kell az áttelepülést. Ki hogy dönt: küldetése van vagy elege. Nincs jogunk mástól – egy lekötelezettől – további áldozatot várni. Meg kell szabadulnunk Trianon rögeszméjétől, mert csak magunknak ártunk vele. El kell temetnünk.
Ki a versailles-i kastély parkjából tehát. Ki a nagyobbik Trianonból, végig a Királyné Alléján, fel a Parterre du Midire, keresztül a főépület átjáróján, a tágas térre.
Szabadabb egek alá.
Ablonczy Balázs (A cikk eredetileg a
Heti Válaszban jelent meg.)
Köszönjük Ablonczy Balázsnak és a Heti Válasznak, hogy hozzájárultak a publukáláshoz.
