Az alapvető tévedés, amit a legtöbb ember el szokott követni, amikor közgazdasági, jóléti, társadalmi igazságossági stb. témákról gondolkoznak, hogy pénzben gondolkoznak valós, fizikai áruk, szolgáltatások helyett.
Egy amerikai balos blogger nemrég rendesen felhúzott, amikor valami olyasmit írt, hogy "Egy gazdag embernek sokkal kevésbé van szüksége arra az egymillió dollárra, amit egy festményre költ, mint ezer szegény embernek arra az ezer dollárra, amit ehelyett nekik adhatna." Sajnos, a dolgok nem így működnek: ez totális félreértés.
Tegyük félre a pénz kérdését, és nézzük meg, hogy milyen valódi erőforrások mentek abba az egymillió dolláros festménybe! Egy, a festő tehetsége, munkája. Kettő, vászon, festék - kb. elhanyagolható. Három, valószínűleg nem aznap ért egymillió dollárt, amikor megfestette, hanem ötven évvel később. Ez alatt az ötven év alatt semmiféle erőforrás nem ment bele az időn kívül. Hogyan lehetne ezeket az erőforrásokat a szegények javára használni? A festék, vászon költsége elhanyagolható. A festő termelhetne festés helyett kukoricát, de ez nyilvánvaló abszurd. Az az ötven év pedig semmiféle erőforrást nem fogyasztott, egyszerűen csak kivárt a tulaj v. tulajok.
Ezek egyike sem segítene a szegényeken, akinek kajára, lakásra, ruhára van szükségük. Tök más erőforrásokat igényelnek.
Ennek figyelembevételével mi történik akkor, ha az említett gazdag ember azt az egymillió dollár a szegényeknek adja - vagy az állam erre kényszeríti? Az történik, hogy több pénz üldöz ugyanannyi kaját, ruhát és lakást, ergo azoknak felmegy az ára. Összességében a világ szegényeinek nem lesz jobb - persze, annak az ezernek, aki megkapta, jobb lesz, de a többi szegény rovására.
Itt van az alapvető félreértés. A pénz nem jelent semmit, a valós erőforrások mennyisége és eloszlása a kérdés. Márpedig a valós erőforrásokat nézve eléggé más a helyzet. Latin-Amerika szegényei kukoricán élnek, Ázsia szegényei rizsen. A gazdag ember, mittomén, lazacon meg bélszínen. Alapvetően más éghajlat, erőforrások, tudás, satöbbi szükségesek hozzá. Nem tudom, kell-e ezt magyaráznom, vagy nyilvánvaló, hogy a kiváló Angus bélszínt termelő skót farmerek, igen alacsony hatásfokkal tudnának kukoricát vagy rizst termelni a világ szegényei számára, hogy nem lenne jelentősen jobb, ha azzal foglalkoznának? Ráadásul relatíve kevesen vannak és keveset termelnek, még ha figyelmen kívül is hagyjuk az éghajlatot, tudást, gépeket stb. akkor se lenne az összmennyiség sokkal több.
Ha a Mercikre, brillekre és Boss öltönyökre fordított pénzeket átirányítanák a világ szegényeihez, mindössze annyi történne rövid távon, hogy felmenne a kaja, ruha, lakás ára és ugyanott vannak. Teljesen más erőforrásokról van szó.
De várjunk csak! Ha felmegy a kaja, ruha, lakás ára, akkor majd hosszú távon beszáll abba egy csomó vállalkozó, befektetődik egy csomó tőke, és akkor több kaja, ruha, lakás lesz, nem? Nem, nem igazán. Mert a tőke sem pénzről szól, hanem tőkejavakról (capital goods): eszközökről, amelyek a fizikai munka és a természeti erőforrások felhasználását hatékonyabbá teszik. Ilyenek a gépek, a tudás, satöbbi. Hogyan lehetne átirányítani a dél-afrikai gyémántbányák természeti erőforrásait, a szarvasok bőrét, amelyekből a luxusautók ülései készülnek, a Mercedes mérnökeinek vagy a Saville Row öltönyöseinek tudását kukorica és rizs termelésére, garzonlakások építésére, olcsó pulóverek-gatyák tömegtermelésére? Természeti erőforrásból teljesen másokat használnak, gyakorlatilag amit talán, valamennyire, úgy-ahogy át lehetne irányítani, az a kutatás-fejlesztés, a tudás, és a munka.
De hadd ne kelljen magyarázni már, hogy abból a fiatalból, akinek ösztönös tehetsége és elhivatottsága van az öltönyszabásra, és Saville Row-szintű szabó lehetne, ha agrármérnök lesz, mert magas az agrártermékek ára a fenti átirányítás miatt, akkor agrármérnöknek valószínűleg eléggé közepes lesz? Tényleg ne higyjük már, hogy az ember kényünk-kedvünk szerint formálható anyag: rengeteget számítanak a született adottságok, a családban örökölt mémek, meg maga a szabad akarat és vágyak. Ha sok agrármérnök lesz, az csak annyit eredményez, hogy sok
gyenge agrármérnök lesz. Ld. korunk indiai programozóit, pl.
És közben akkor ráadásul ügyesen összehoztuk Madách falanszterét, egy igencsak elviselhetetlen világot, ahol az emberek nem a tehetségüknek, hanem kizárólag a tömegigényeknek megfelelő munkát végzik - kösz.
Vagy ha a hi-tech német gyárban Mercit gyártó melós elkezdene búzát termelni, rengeteget bukna a hatékonyságából, és hótt fölöslegesen, mert Merci-gyártó melósból annyira kevés van, hogy alig-alig segítene valamit. És borítékolható, hogy eléggé utálná a dolgot.
Azaz, az eredmény az, hogy egy nagyon keveset valóban segítünk a szegényeken, de cserébe egy rengeteg értéket áldozunk fel, és valami falanszter-stílusú, vagy Rákosi-rendszer-stílusú, hótt élhetetlen rendszert hozunk létre.
Ennek nincs értelme, az erőforrások csak nagyon alacsony hatásfokkal irányíthatóak át a teljesen más erőforrásokat felhasználó gazdagoktól a teljesen más erőforrásokat használó szegényekhez, az emberiség nagyon keveset nyerne és rengeteget veszítene közben.
El kellene felejteni végre a pénznek hívott színes papírdarabok fetisizálását.
Természeti erőforrások, munka, technológia, tudás, ennyi a lényeg, ezek eloszlása, felhasználása a lényeg, nagyon-nagyon figyelembe véve azt, hogy ezek nem korlátlanul rugalmasak, hogy nem tudunk és nincs értelme a gyémántbányából rizsföldet és Giorgio Armani-ból agrármérnököt csinálni.
Ha nem pénzben gondolkozunk, hanen valós erőforrásokban, akkor azt látjuk tehát, hogy a színes papírdarabok átirányításával nagyon keveset lehet segíteni, de nagyon sokat lehet bukni.