A Broadway jegyiroda elleni molotovos támadás - mely most éjszaka, szerencsére "csak" kövekkel, de sajnos
megismétlődött, és valószínűleg a
Broadway éjszakái továbbra sem lesznek nyugodtak - , a nyíltan antiszemita, rasszista indulatok ilyen módon való erőszakba fordulása egy határ átlépését jelentette.
A tegnapi nap tétje az volt, hogy érzékeli-e a társadalom ezt, és ha érzékeli, akkor milyen módon tud reagálni erre az új helyzetre. Sokszor leszerepeltünk már mind a civil kurázsi, mind a szolidaritás igen látványos hiányának tekintetében. De azzal is, ahogy a valós problémákra és kihívásokra rendre nem a társadalom egészséges reakciói, hanem kampányrendezvénnyé fullasztott, pártpolitikai érdekeket szolgáló kirakatdzsemborik következnek. Azaz, olyan emberek szónokolnak és demonstrálnak, akiknek ez anyagilag és politikailag jó biznisz, de rohadtul nem hisznek abban, amit valamelyik minimálbéren dolgoztatott szerencsétlen beszédíró-gyakornokuk a szájukba adott.
***
Shadai
invitálására - aki egyébként
az egyik legkiválóbb konzervatóriumos poszt szerzője - úgy döntöttem, én is kimegyek arra az ellenrendezvényre, melynek forgatókönyve nagyjából úgy nézett ki, hogy előbb kell odaérnünk az "antimagyar" jegyirodához, mint a demonstratív céllal feketében érkező felebarátainknak. Így a "jegyre várakozó" ellendemonstrálók sora megakadályozta volna a Molotov-koktélos támadást hazafias cselekedetnek, ám egyszersmind elégtelen reakciónak tartó hogy-is-nevezzem-őket tervét. Utóbbi az lett volna, hogy nagyonmagyarjaink kedélyesen elbeszélgetnek az eladókkal, miközben különféle "nemzeti zenekarok" koncertjeire vesznek jegyet, semmi több, persze.
Azonban a rendőrség a piros-fehér kendőt viselő, látványosan osztrák hazafinak
kinéző gárda-style úriembereket és honlyeányokat nem nagyon volt hajlandó a jegyiroda közelébe engedni, ami talán érthető is, hiszen a Broadway és az ő előző találkozásuk mégiscsak az üzlet kiégésével végződött.
Így a ravaszul kigondolt sorbanállással-való-megelőzés végül nem történt meg - nem volt rá szükség, szimplán csak beelőztük, és létszámban jóval túlszárnyaltuk őket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a délután szűkölködött volna fifikás megoldásokban: a látványosan nyúzottnak, hovatovább kissé megöregedettnek tűnő P. Tamás és tsai eltűntek, majd egyszer csak az egyik sarokház legfelső emeltéről integettek le nekünk rendkívül büszkén, hogy ők most milyen magasan vannak, és hát persze kameráztak. Mint amikor egy ötéves kisfiú elbújuk a saját tenyere mögé, majd önfeledten mosolyogva, nevetve kiabálja, hogy itt vagyok!, nos, ezt a gyermeki örömöt láthattuk Tamás arcán, aki így "elbújt" előlünk, majd "túljárt az eszünkön". Ügyes vagy!
De azért őszintén szólva jó volt Tamást végre ilyen vidámnak látni, tényleg. Komolyan aggódtunk érte. Hiszen dicstelen bevonulásuk, és minden szempontból csúfos kudarcba fulladt akciójuk után meglepődve tapasztalhatta, hogy nem gyűlölködő, hanem mosolygó, szánakozó arcok tekintenek a csúnya kis csínyen rajtakapott, identitászavaros tinikből és deklasszálódott, alkesz bolondokból álló csipet-csapatára. Ez láthatóan eléggé megviselte az énképüket, hiszen szar érzés lehet gyűlölettel és kurva nagy küldetéstudattal odaérkezni az ellenséges tömeghez, mely békés, jókedvű, és az arcukon csupán szánalommal vegyes lenézést láthatnak. "Mi sokkal jobban gyűlölünk titeket?" Oh, please! Kínos volt, nem lettünk volna a helyében. Az index videóján az egyik srác azt mondja, hogy azért demonstrálnak, mert egy lányt azért nem szolgáltak ki, mert MAGYAR. ÉS olyan komoly arccal mondja, hogy egészen biztos, ezt ő el is hiszi. És akkor ott volt még az egyik szegény törzstüntető, aki mindig ott dekkol a Kossuth téren, piros-fehér-zöld sapkával, címeres bőrkabátban, rendkívül aranyos, panelkompatiblis méretű fehér kiskutyájával. Hiába szimpatizálnak ők az erőszakkal, mégiscsak értjük, mi van itt, szánalmat és sajnálatot érez az ember, ha rájuk néz. Tamásnak is sikerült közéjük eljutnia. Reméljük, van visszaút, Bácsfinak pl. volt. Szurkolunk!
Tamás vidámságához azonban nem kellett most se bohócruha, se
lila műfasz, elég volt egy kamera a kezében, a többi kamera pedig őrá irányítva. A médiafigyelem káros hatását sajnos jól példázza Tamás esete. Az anyagi, családi, érzelmi, szexuális, egészségügyi, függőségi és egyéb problémáikat gyűlölködéssel levezető nyomingerek könnyen átlátható viselkedése, motivációja Tamás számára is egyértelmű volt valamikor, ld. Dinkácska és a dildó esetét, Tamás prezentálásában. A faszhiányosok kreatív kritikusa azonban mára már a faszhiányosok fáradt ikonjává lett. Igazi visszafejlődés, szomorú, szomorú történet. Főleg, mivel látszik, hogy hová is vezet végül ez a sztori, hogy mi lesz a következő lépcsőfok. Hát
valami ilyesmi.
Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a bolt megfélemlítésére induló alakulatról kábé az lehetett az összbenyomásunk, hogy ezek egy békés hadisírgondozásba vagy parlagfűkaszálásba is komolyan belerokkannának, ezek a tevékenységek is túlzottan kemény fizikai és mentális kihívást jelenthettek volna számukra. (Tudom, persze, az említett feladatokat a kemény szittyaterminátor gárdistáknak találták ki, ők a széljobb rpg-ben egy fejlettebb kasztot képviselnek.) Ami jól megy nekik, az a fotózás: egy kopasz kuruc bőszen kattogtatta gépét az ellendemonstrálók között elvegyülve, hogy az erre szakosodott weboldal ZS-albumát bővítse. Hát ez is egy csak egy undorító és beteges hobbi, hagyjuk az orvosokra.
Ennél azonban örömtelibb volt olvasni
olyan fórumokon, hogy a szűzlányokra utazó kilincsorrúak illetve közismerten erkölcstelen nősténypéldányaik tömegébe életük kockáztatásával bemerészkedő hithű magyarok nem tudták megkülönböztetni, hogy kik a tüntetők és kik az ellentüntetők. Illetve azon is értetlenkednek, hogy hovatovább a kajmánok és babók még egészen emberinek is tűnnek. Mivaan? Nocsak, hát a kilincsorrúak szaglószerve mégsem rézből van? Miféle gonosz talmudista varázslat ez? Miért nem néznek ki olyan egyértelműen
ellenségnek, mint ahogy kellene?
***
Talán a visszaemlékezés hangvételéből nyilvánvaló, hogy maga az esemény rendkívül jó hangulatú volt, részünkről végig poénkodással és röhögéssel. Mr. pharmacist kolléga várta, hogy mikor gördül be a tüntetők közé egy baráti T-34-esen az ilyen rendezvényekről elmaradhatatlan nagyonbaloldali történész, hogy hol tűnik fel a tömegben egy pár hózentróger és a hozzá tartozó filozófus, én pedig különösen rettegtem, hogy mikor leszünk mi úgy együttesen, demonstrálók és ellendemonstrálók, egyaránt szélsőjobboldali médiahekké nyilvánítva kedvenc matáv-alkalmazottunk által. Nos, (kellemesen) csalódnunk kellett, ők bizony nem voltak ott. Biztos fontosabb dolguk akadt, khm. Ott volt viszont a már említett gyógyszerész kolléga, az EU-konfrom urbángerillának öltözött
Shadai, a
szorgosan fényképező Egyiketsem, kezében
Élet és Tudománnyal Természet Világával és Indóházzal a később
publit is író
Miklós, a mindkét csoportosulásban elvegyülésre képes, vagyis feketében megjelenő Satov kolléga, később pedig Médiazsiráf és Sir Humphrey is befutott. Remélem, senkit nem hagytam ki...
Az értelmiségi celebek közül ki kell emelni a barokkos fürtjeitől sajnálatos módon megszabadult, ám dícséretes módon végig jelenlevő Radnóti Sándort, a mobiljával lelkesen fotózó Gadó Jánost, a konspiratív zöld ballonkabátjába öltöző ügynökvadász Ungváry Krisztiánt, az operatőrként feltűnő Barcs Miklóst, usw. Az irodalmárok szép szakmájának képviseletében
Vári György is természetesen ott volt. Ahogy Shadai írja, valóban
új koalíció született, amibe gyakorlatilag mindenki beletartozott, aki számára elfogadhatatlan volt az önbíráskodás, az erőszak és a félelemkeltés. A pártközpontból irányított, vagy frusztrált, hiszterikus íróasztal-értelmiségiek által írt politikai publicisztikában "újabban meghonosodott apokaliptikus hangnem" a weimarizálódásról és/vagy a nemzethalálról, nyilvánvaló blöffként most lelepleződött. A társadalom ráébredt, hogy közös normáink összekötnek minket, és ha azt valakik megsértik, akkor azt nem hagyjuk szó és cselekedet nélkül. Pártpolitikai kötődéstől, ideológiától függetlenül.
A tét nagy volt, és nyertünk: reméljük nem lesz legközelebb, de ha lesz, akkor most már tudjuk, amit eddig talán nem: hogy számíthatunk egymásra.
