Ha már szóba jött itt az MDF, meg az SZDSZ, meg az, hogy adott szituációban ki lesz konzervatív, meg ki nem, ejtenék pár megjegyzést arról, hogy vajon miféle kihívások érhetik azt, aki valamilyen értelemben a konzervatív gondolkodáshoz kötődik ma Magyarországon.
Először, ugye, ki a konzervatív. Gabrilo szerint ehhez szükséges a posztkommunizmussal való szembefordulás, ez igaz, én azt tenném hozzá: nemcsak a személyek, szervezetek szintjén, hanem elvi szinten is. A kettő ugyanis összefügg.
Ezen túlmenően persze lehet foglalkozni azzal, vajon milyen eszmei irányzatokat követ egy mai magyar konzervatív, és érdekes is ezt boncolgatni. De most forduljunk némileg gyakorlatibb kérdések felé, amik megválaszolása nélkül bajosan lehet életképes és vállalható konzervatív mozgalmat alkotni.
Az első kérdés: hova kell visszanyúlni, mit kell megőrizni, esetleg megpróbálni feléleszteni. Muszáj válogatni, és a magyar történelem sajátosságai miatt a huszadik századi örökségből véleményem szerint sokkal többet kell eldobni, mint amennyit egy konzervatív általánosságban szeretne.
Eléggé nehezen volnék meggyőzhető arról, hogy a Kádár-rendszer struktúráinak elvi alapokon nyugvó megtartása (nemzeti jelzőkkel átcímkézve) konzervatizmus volna. Azt nem tudom, mennyire járható út a "fontolva haladó" le- és átépítés, nagyon sok esetben azt látom, hogy a fontolva haladás tökéletes helybenjárást jelent, haszonélvezője pedig nem az egyén vagy a társadalom. Hanem az, aki jól jár a zavaros helyzettel, de sikerrel győzi meg a változással szemben szkeptikus konzervatívokat, valamint a bármiféle átalakulástól megszokásból, zsigerből undorodó közönséget.
Ugyanígy óvatosan kell eljárni a két háború közötti világ vizsgálatakor, és nem kell félni az ún. jobboldali hagyományok nem túl értékes, vagy épp vállalhatatlan elemeinek kihagyásától. Van honnan pótolni, persze.
Ezzel jutottunk el a második kérdéshez. Mindenki, akitől közvetlenül tanulhatnánk (szüleink, nagyszüleink generációja) koránál fogva csak olyan időkről, rendszerekről, szokásokról tud mesélni, amiket az előzőek értelmében alapos szelekciónak kell alávetni. Honnan lehet akkor pótolni a hiányokat?
Egyszerű, kedves konzervatívok, a könyvtár a mi barátunk, meg minden olyan forrás, ahol az írott és íratlan hagyományokat őrzik, régről. Ezeket nem vitrinbe kell tenni és csodálni, és felpofozni a gyereket, ha nem tátja elég nagyra a száját a tiszteletteljes csodálkozástól, hanem használni.
Kikeresni, szép alaposan feltárni, hogy is volt, aztán jó sokat gondolkodni azon, milyen számtalan módon kovácsolhatunk ebből előnyt.
A lehetőségek száma végtelen. Sokszor konkrétan, szóról szóra használható megoldásokat találhatunk: régi recepteket ma is megfőzhetünk némi változtatással, régi hangszereken, régi könyvek alapján megpróbálhatunk úgy zenélni, ahogy azt Bach korában tették, és így tovább.
Ha ilyen direkt feldolgozásra nincs is mód, az attitűdöt, a sikeres korszakok mögött álló magatartás-mintákat elleshetjük. Nyilván lehetetlen 2008-ban Mátyás király korának politikai alapjaira építeni, de még a XIX. századéra is.
Az utolsó kérdés pedig: mi az az attitűd, ami közös volt a magyar történelem kiemelkedően sikeres korszakait irányítókban? A válasz egy része pedig biztosan az: nyitottság, tanulásra való hajlandóság, annak elismerése, hogy magunkban egész biztosan nem tudunk mindent tökéletesen megoldani. Némi iróniával mondhatnám: korukban nem számítottak minden szempontból konzervatívnak. Ki ezért, ki azért.