shadai
I 2008.01.09. 16:38
Gabrilo
írása rengeteg további kérdést felvet, ezeket érdemes lehet önálló bejegyzésekben is kitárgyalni. Itt most először röviden a "jobboldali" és "baloldali" antiszemitizmusok kérdéséhez szólnék hozzá, de alapvetően egy másik kérdést (vagy ha úgy tetszik: problémát) szeretnék felvezetni: ez a "magyar-zsidó társadalmi szerződés" kérdése (ha úgy tetszik: problámája).
De először: a "jobb" és "baloldali" antiszemitizmusokról Létezik tradicionális (mondhatni
pre-modern) "konzervatív" antiszemitizmus is, de ez egyre inkább háttérbe szorul, marginalizálódik a mai konzervatív szellemi áramlatokon belül. Az antiszemitizmus iskolák és áramlatok teljes spektrumát tekintve pedig egyértelműen visszaszorulóban ez az antiszemitizmus: leginkább az "új", baloldali (elsősorban "anticionista") antiszemitizmus miatt, ami ma egy sokkal virulensebb, potensebb dolog. Az oldschool, konzervatív antiszemitizmus részben teológiai gyökerű és olyan állításokat fogalmaz meg (többek között), mint Gabrilo bejegyzése alatt Biomechanoid
kommentje. Legextrémebb megnyilvánulása ennek a vallási-gyökerű antiszemitizmusnak katolikus részről az inkvizíció volt (ami a reformátusokat is sújtotta, épp a vélt "hebraizáló" hajlamok miatt), protestáns részről pedig maga az egyházalapító Luther intézett
nagy kirohanást a zsidók ellen (miután nem mutattak kellő érdeklődést reform-tanai iránt).
A baloldali antiszemitizmust ma sokan "új" antiszemitizmusnak nevezik. Ez az „új” antiszemitizmus elsősorban az anticionizmus, az Izrael-ellenesség köntösében jelentkezik. A baloldal Izrael-ellenességét, anticionizmusát több "szellemi forrás" is táplálja, többek között: a baloldal antikapitalizmusa, USA-ellenessége és "antiimperializmusa", liberális-emberjogi érvkészlete és a nemzetállamokat illető kritikája, valamint aufklérista hite a társadalmi konfliktusok megoldhatóságában.
Erről a jelenségről rengeteg elemzés jelent meg magyarul is az elmúlt 10 évben, de különösen 9/11 óta, ami után nagyon
kikristályosodtak a "frontvonalak" az európai baloldal és az angolszász (ihletésű) neokonok között. Itthon többek között Seres László, Peremiczky Szilvia, Papp László Tamás, Gadó János, Tatár György, Heller Ágnes, Novák Attila foglalkozott a kérdéssel (leggyakrabban az ÉS, a Szombat, a Hetek és a NOL Hétvége melléklet hasábjain). 2006 januárjában konferenciát is szenteltek a témának, a Szombat Magazin szervezésében, tavaly év közepén pedig
kötet jelent meg a témában (szintén a Szombat gondozásában).
A lényegre térve: Magyar jobboldal és zsidóság Belecsapok a közepébe (inkább a végébe): a
"szociológiailag létező" magyar zsidóság jelentős része a mai napig úgy érzi, hogy a
"szociológiailag létező" magyar jobboldal elárulta őket. És akkor ez egy finom kifejezés, mert valójában sokan gondolják úgy, hogy a magyar zsidóságot a jobboldal először elárulta, aztán kirabolta, majd megalázta és végül fizikailag megsemmisítette. Sokan úgy érzik, hogy a mai magyar jobboldal nem mond semmit a "történtekről", azaz "cinkosan hallgat".
A dolog megértéséhez, a félelemkészletek dekódolásához vissza kell menni a magyar (és zsidó) történelemben.
Kezdjük talán 1848-nál! Ekkortájt a magyar zsidók egy nem jelentéktelen része már igencsak a magyar nemzethez tartozónak érezte magát, olyannyira, hogy az 1848/49-es Szabadságharcban sok tízezer zsidó vett már részt és a zsidó hitközségek is jelentős anyagi áldozatokat hoztak a magyar siker érdekében. Mindezt annak reményében is tették, hogy végre megtörténjen a zsidóság emancipációja, a jogegyenlőség megteremtése. Ez végül mégsem történt meg 1848-ban (részleteket hagyjuk most). Kicsivel később, a Kiegyezés évében azonban megvalósult ez a sokak által várva várt emancipáció, a jogegyenlőség megteremtése „zsidó” és „magyar” között. Az emancipációt megteremtő liberális nemesség, valamint a jogokat szerző zsidók jelentős része is úgy érezte, hogy ezzel a jogi aktussal egyben alapvető fontosságú
"asszimilációs-társadalmi szerződést" kötöttek egymással. Ennek az asszimilációs-társadalmi szerződésnek az volt az alapja, hogy a zsidóság feladja partikuláris, "különutas" szokásait (azaz magyar anyanyelvű, magyar nemzetiségű polgárokká válnak, ennek vallják magukat), tudásukat, mobilitásukat, materiális- és szellemi eszközeiket pedig a magyar nép, a magyar nemzeti modernizáció szolgálatába állítják. Cserébe: teljes polgári jogegyenlőségben részesülnek, a magyar nemzet részévé válhatnak. Az anyagi szempontokon túlmenően itt volt egy alapvető fontosságú demográfiai megfontolás is: a soknemzetiségű (bizony, multikulturális) Magyar Királyságban a magyarság ugyanis ekkor még nem élvezett etnikai többséget (!). Ezt a többséget a magukat magyarnak érző és valló magyar zsidóság (százezreinek) segítségével sikerült megteremteni, bár még így is csak a századfordulóra. A zsidóság nagyobb része (túlnyomó része) elfogadta ezt a "társadalmi szerződést", de egységét ezzel elveszítette, ami sosem állt helyre újra (ez ismét egy mellékszál most, amit nem bontanék ki).
Ami 1867 után következett az magyar és zsidó szempontból is sok tekintetben a magyar – immár közös - történelem egyik aranykora. „Zsidó” és „magyar” narratíva ekkor eggyé vált. Ez sok tekintetben egy közös sikertörténet volt: 1867-1914 között a magyar polgárság és nemesség, a zsidó- és sváb-származású polgársággal együtt felépítette azt az országot és azt a fővárost, amire még ma is olyan nagyon büszkék vagyunk. Az első világháborúval ért véget végérvényesen ez a periódus – a háborúban természetesen magyar zsidók ezrei, tízezrei vettek még részt (ma is több magyarországi zsidó temetőben van első világháborús katonai emlékmű.)
A dualizmus korszakában kell megtalálnunk a későbbi drasztikus fordulatok (antiliberális fordulat: Tanácsköztársaság, „vörös”, majd „fehér terror”; emancipáció helyett antiszemitizmus és a jogok visszavétele, befogadás helyett kiközösítés; Holokauszt) okainak csíráit is. Mint minden radikális társadalmi változás, a magyar modernizáció és kapitalizmus gyors bevezetése is katasztrófális következményekkel járt. A modernizáció egy felülről vezérelt gyors változás (reformsorozat) volt, mely élén a kor nemessége és a magyar/zsidó/sváb polgárság állt. E modernizáció, az új magyar kapitalizmus első évtizedei soha nem tapasztalt átrétegződést hoztak a magyar zsidóság számára is – mind gazdasági, mind társadalmi, mind kulturális (és nem mellesleg vallási) értelemben is: megszűnt az egységes zsidóság. (Azóta sincs.) Kialakult egy szűk vagyonos réteg, a zsidó burzsuázia, mesés vagyonokkal. Alatta létrejött egy sokkal szélesebb értelmiségi, tisztviselő réteg, ez volt a zsidó középosztály. Messze a legnagyobb csoport a zsidók körében is a nincstelen agrár-népesség volt, amely az urbanizáció gyorsulásával egyre nagyobb számban vált a proletariátus tagjává (nincstelen munkások, saját termelőeszközök nélkül). Eközben a zsidó és nemzsidó újkapitalisták, a korabeli "laissez faire", kontrollok nélküli kapitalizmus szabályainak megfelelően, kíméletlenül építették ki gazdasági hatalmukat. A gazdasági hatalom sosem látott kulturális arroganciával is párosult, amit az akkor létrejövő tömegsajtó és tömegkultúra hatékonyan terjesztett. E versenyben pedig reménytelenül és a kulturális gőg miatt még ráadásul megalázó módon is alulmaradt a magyar középnemesi, ún.
dzsentri réteg – amely a magyar középosztály lehetséges bázisát képezte (képezhette) volna. Ez a réteg a középosztályosodás helyett deklasszálódott, elveszítette vagyonát, ami már önmagában is súlyos trauma volt számukra. Ehhez jött még az önbecsülés elveszítése, a megaláztatás érzete. A kor újkapitalista, szociáldarvinista kultúrájának napi része volt az antikapitalista dzsentrik kigúnyolása, akiket tehetetlennek, lustának, életképtelennek, egyszerűen „lúzernek” állítottak be a „győztesek”. Horthyval együtt hatalomra került ez a korábban deklasszálódott dzsentri-középnemesség. A Bethlen-féle liberális középnemesség pedig visszaszorult, befolyása a zéró felé konvergált. Az új horthysta, szuperfrusztrált, sérelmekkel teli jobboldal revansot vett a vélt és valós sérelmekért is: méghozzá kollektív bosszút. Az 1867-ben kötött "társadalmi szerződést" egyoldalúan felmondták: törvényeket alkottak, amelyek visszavették a zsidók jogait. A Numerus Clausus (a világ első modern rasszista törvénye) 1920-ban, majd az ún. zsidó törvények az 1930-as, 40-es években elvették azokat a jogokat, amelyeket 1867-ben kaptak a zsidók, de még annál többet is. Végül, a
magyar zsidók életét is elvették, mindegy volt, hogy burzsuá, középosztálybeli vagy nincstelen falusi hászid volt, esetleg kikeresztelkedett, második generációs katolikus: a deportálásokat, a Dunába lövéseket, a koncentrációs táborokat és a munkaszolgálatokat a magyar zsidóság egyharmada élte csak túl.
A megmaradt zsidóság egy része emigrált még 1948 előtt (Észak- és Dél-Amerikába, Ausztráliába, Nyugat-Európába), megjelentek a
cionista mozgalmak (kivándorlási hullám Palesztinába). Az ittmaradt túlélők egy jelentős része csatlakozott a kommunista mozgalomhoz, amely
lényegében az 1867-es "társadalmi szerződés" újboli ratifikációját ígérte a zsidóknak. A sokkolóan sikertelen asszimiláció traumáját enyhítette látszólag a kommunisták ajánlata. A szerződés: a zsidók adják fel teljesen még a zsidóságuk
nyomait is (magyarosítsák a nevüket, felejtsék el a vallást, az életmódot, a hagyományokat, Izraelt), cserébe a „proletárinternacionalizmus testvérisége” sem fogja firtatni a származást (ilyet csak a fasiszták tesznek). A kommunisták egyszerűen úgy csináltak, mintha semmi sem történt volna 1919-1945 között. Nem lehetett beszélni a Holokausztról, a zsidó narratíváról (ezt is megszüntették-betiltották a „szerződés” értelmében). A kommunizmus mellett semmiféle „partikuláris” közösség, szokásrendszer, narratíva sem maradhatott meg erősen – a zsidó sem. A II. világháború alatt történt traumákról csak az „antifasiszta harc” keretében lehetett beszélni. A kommunisták kimondottan "anti-judaisták" (vallásellenesek) és vehemensen anticionisták is voltak: a hitközségeket állami befolyás alá vonták, a vallásgyakorlást megnehezítették, a „cionistákat” perbe fogták és bebörtönözték (Dr. Engländer Tibor volt az 1953-as cionista per fő célpontja, két évet ült Rákosi Mátyás börtönében). A középosztálybeli- és „burzsuá” zsidókat (másodszor) is kifosztották, volt aki Auschwitz után rögtön kommunista táborba került deportáltként. Nem csoda, hogy 1956-ban újabb hatalmas elvándorlási hullám történt – zsidó részről is (sőt). Erről sem lehetett beszélni természetesen 1956 után, pedig a vidéki zsinagógák népe ekkor tűnt el teljesen. 1967-ben pedig aztán a zsidó hitközségeknek is el kellett ítélnie az imperialista-cionista agressziót, amit Izrael elkövetett a testvéri szocialista arab népek ellen. A 70-es évekre teljesen elsivatagosították a zsidó életet Magyarországon: az Anna frank gimnáziumban volt olyan évfolyam, ahova csak két diák járt.
A rendszerváltás után került elő minden elásott, elfojtott, elhazudott, hibernált és lefagyasztott téma újra. Most át kéne gondolni mindent. Mihez vezetett a radikális, hirtelen emancipáció? Miért cserébe adta fel a „zsidóság” a zsidóságát – önazonosságát, nyelvét, vallását, kultúráját? Mit hozott az asszimiláció? Hogyan, miképp és miért is van érvényben (vagy érvényen kívül) ma ez a "társadalmi szerződés"? Ha nincs ez érvényben, akkor mi van helyette? Mit jelent a kényszer-zsidóság és a „Holokauszt-identitás”? (a legtöbb zsidó csak azért „zsidó”, mert lezsidózzák). Milyen esélye lehet egy új közös narratíva kaialkításának-kaialakulásának?
Mit mond minderről a baloldal? A baloldalon a legtöbben - szerintem illuzórikusan - azt mondják, hogy minden rendben, a társadalmi szerződés helyreállítatott. Minden alkalommal, amikor nyer a "baloldal", akkor az egyben a megnyugtató újraratifikálása ennek a "szerződésnek". A baloldal azt állítja, hogy ezt a békét csak a jobboldal veszélyezteti, akik megint felrúgnák a megállapodást, ha tehetnék. Azt mondják, hogy amikor "legutóbb" felrúgta a jobboldal ezt a megállapodást, akkor népírtás, Holokauszt lett a vége. A zsidók nagy része ezt (zsigerileg) elfogadja: félnek.
Mit mond a jobboldal?
---
Ha az
összes eddigi hozzászólást (nem csak az utolsó százat) szeretné látni, akkor
kattintson ide.
