Gabrilo
I 2007.10.25. 20:13
Hogyan értelmezzük a rend fogalmát? Mit értenek a modernek tudomány alatt? És mit jelent a politikai rendtudomány fogalma? Milyennek kell lennie az új politikatudománynak? Ezekre a kérdésekre Eric Voegelin politikai filozófiájának alapvető motívumain keresztül tudunk válaszolni. Ez csupán egy vázlat kíván lenni, kicsit jobb összefoglalókat készítettek már e témában.
Eric Voegelin német származású politika filozófus, aki német és angol nyelven egyaránt írt. Hogy megértsük, miért ellenzi a modernséget, és a modern tudományeszményt, azokat a körülményeket is figyelembe kell vennünk, melyek között élt és alkotott. Voegelin a náci Németországból menekült, egészen pontosan a „Harmadik Birodalom” terjeszkedése elől – Ausztriából az Egyesült Államokba (A Gestapo volt a nyomában, nem kicsit, nagyon). Bár sosem nevezte magát konzervatívnak, hozzáállása és írásai végett – ha már mindenképpen muszáj – a konzervatívok közé sorolják.
Voegelin szerint a modernség karaktere gnosztikus; a gnoszticizmus megértése pedig Voegelin politika filozófiájának megértéséhez elengedhetetlen. A gnosztikusok a kereszténység megjelenésével együtt jelentek meg, és eretnekeknek számítottak. A gnoszticizmus lényege az, hogy az üdvösség a tudáson keresztül elérhető (igen ám, de mit értünk tudás alatt? – a kérdésre később még visszatérek). És ha az üdvösséghez elég az egyén biztos tudása, akkor nincs szükség a hit erejére sem, a mennyország pedig a földön is megvalósíthatóvá válik – ezért mondja Voegelin, hogy a gnoszticizmus a kereszténység alapvető tanításával megy szembe; ott ugyanis sosincs teljes bizonyosság, a reményt a hit fejezi ki („a hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és nem a látott dolgokról való meggyőződés.” – A zsidókhoz írt levél, 11.1.).
A kereszténység győzelmével a világi hatalmat megfosztották isteni eredetétől, ez tehát a világi hatalom de-divinizációját jelenti. A modernitás pedig egy re-divinizációt hajtott végre, mellyel a keresztény eszkatológiát immanenssé tette. Az eszkatologikus várakozás a teleológiai értelmezésben rejlik – Szent Ágostonnál Isten királyságát a Civitas Dei polgárai jelenítik meg a földön (itt azonban ez együtt, egyszerre létezik a Civitas Terrena-val, tehát a földi világ Civitas Permixtae). Fontos azonban megjegyezni, hogy az ágostoni teleológiában ez az eszkatologikus tartalom a háttérben zajló, láthatatlan történelemre, az üdvtörténetre vonatkozik – nem pedig a láthatóra. A látható történelemnek ugyanis nincs egyetlen iránya, abban birodalmak emelkednek föl, és hanyatlanak le.
A társadalom re-divinizációjára példaként Voegelin Joachim-ot említi, aki a XII. században a történelmi stádiumokra a Szentháromság jelképeit használta föl: Így az első korszak az Atya korszaka (melynek vezetője Ábrahám), a második a Fiújé (Krisztus), a harmadik korszak pedig a Szentlélek korszaka lesz, amely egyben a tökéletesek társadalma. A hármas tagolás egyébként végigvonul a modern gnosztikus hagyományon (Comte, Hegel, Marx). A szentek társadalma azt jelenti, hogy mindenki önmagának ura, nincs szükség intézményes autoritásra (lásd a Puritánok esetét). A Harmadik Birodalom képzete jelenik meg a nemzetiszocialista frazeológiában is (A Német Birodalom 1806-ig; Bismarck birodalma 1918-ig; a Dritte Reich, ez pedig már a nemzetiszocialisták korszaka).
A történelem ilyen teleologikus periodizációja egy spekulációra vezethető vissza: a zsidó-keresztény képzet a történelem végéről, és a tökéletesség állapotáról – ezért a gnosztikusokban mindig a perfekcionizmus képzete munkál.
A keresztény hagyományban csak a transzcendens történelemnek van eszkatológiai beteljesülése. Az eszkatológia immanentizációja lassú, és hosszú folyamat volt a humanizmustól a felvilágosodásig, mely a progresszivizmussal erősödik majd föl. Az immanentizáció második fázisa pedig a szekularizáció.
Amikor a transzcendentális beteljesülés, üdvözülés immanenssé válik, akkor kap a történelem is eidoszt. A haladás eszménye, melyhez még nem társul a végső tökéletesség letisztult képe, szolgál alapul a történelem progresszivista értelmezéséhez. Ha a hangsúly a tökéletes állapoton van, akkor jön létre az utopizmus, mely egy álomvilágot vetít elénk. A tökéletesség állapotába való eljutás viszont az emberi természet forradalmi átalakítását követeli meg – ennek díszes példája a marxizmus.
Voegelin szerint tehát a gnoszticizmus (és így a modernitás) azon a tévedésen alapul, hogy immanentizálja a keresztény eszkatológiát.
A biztos tudásra való törekvés vágya a bizonytalanságok és a szorongás elkerülésének akarásából fakad. Így, ha a gnosztikus biztos tudásra tesz szert a történelem jelentésével kapcsolatban, ezzel helyet kap a világban, ahol egyébként nem volna helye. A bizonytalanság viszont a keresztény tanítás alapvető eleme (lásd a már idézett bibliai részt). Voegelin szerint ontológiailag, a reménylett dolgok csak a hitben magában találhatóak, episztemológiailag pedig nincs bizonyíték a nem látott dolgokra, így ebben az esetben is marad a hit. A gnoszticizmus tehát az ember és a társadalom aktivista megváltása (immanentizmus, humanizmus, felvilágosodás, progresszivitás, liberalizmus, marxizmus, stb.).
Az eszkatológia immanentizációjára és az aktivista forradalmi beavatkozásra kézenfekvőek Feuerbach és Marx azon elképzelései, hogy Isten mindannak a kivetítése egy hipotetikus „túlságba”(Beyond), amely a legjobb az emberben, így a fordulópont akkor következik be, amikor az ember maga válik Istenné – Ehhez azonban előtte meg kell ölnie Istent (Nietzsche). (Ezért mondta azt Voegelin kicsit gúnyosan, hogy Hegel 1807-ben minden bizonnyal Istenné vált, amikor először megjelent a Szellem fenomenológiája).
A gnoszticizmus legerősebb nyugati formája a szcientizmus; ebben munkál Voegelin szerint páratlan immanens büszkeség (Voegelinen kívül sokan bírálták a szcentista kreácionizmust, és a társadalom tudományos igényű megalapozását, vö. Arendt, Hayek, Oakeshott, usw.). Ehhez elég néhány módszertan-előadást végighallgatni, vagy a változás-menedzselést tanulmányozni.
Az anyagi fejlődés ára viszont a lélek halála. Mivel az egészséges lélek a rend forrása (az emberi racionalitás részvétele az isteni Nous-ban), ezért a modernitás a rendet magát számolja föl, megbetegítve ezzel a lelket, és a társadalmat egyaránt. Ám ez a folyamat sem tart a végtelenségig, és ennek a kettős folyamatnak – haladás és hanyatlás – a vége a totalitarianizmus.
Az utópista forradalmi törekvések és a perfekcionista jövőképek, valamint a realitás között azonban feszültség keletkezik – ezért kerül sor erőszakra, és így jön létre a totalitárius berendezkedés. A gnosztikus álom ugyanis figyelmen kívül hagyja a valóságot, és meg is erőszakolja azt. Voegelin szerint a gnoszticizmus a lélek betegsége, és ez megfertőzi az értelmezéseket is; a klasszikus filozófia és a keresztény tanítás által még erénynek tartott sophia és prudentia, az emberi természetre vonatkozó felismerések, az arisztoteliánus etika (célok és eszközök), a summum bonum fogalma így válnak immorálissá (és lényegtelenné). A mennyország földi megvalósítása, és az örök békesség és tökéletesség elérésén való „fáradozás” így válik a gyakorlatban folyamatos háborúvá, vérontássá, és felfordulássá. A gnoszticizmus megfordítja (talán a fejéről a talpára állítja?) a klasszikus elgondolásokat az erényről, és a gnosztikus álomvilágot veszi csak figyelembe, a realitást teljes mértékben figyelmen kívül hagyja.
Az erre alkalmas technológiája a gnosztikusnak a kérdéstilalom (Frageverbot): bizonyos kérdések nem "értelmesek", "racionálisak", "tudományosak". Voegelin példaként Marxot és a teremtés kérdését hozza föl.
Voegelin nem volt túl kíméletes a liberálisokkal szemben; mivel a liberalizmust is gnosztikusnak nevezte, ezért a liberalizmus egy „kupacba” került a bolsevizmussal és a nácizmussal (hogy kicsit fair-ek legyünk, a „kupac” néhány gondolkodója is hasonlóan vélekedett: Popper szerint van a nyitott társadalom – ami természetesen liberális – és annak vannak az ellenségei, punktum). Míg a liberalizmus az ember és társadalom immanens üdvözülésére való törekvést jelenti, addig a kommunizmus ennek csupán egy lényegesen radikálisabb kifejeződése; Ezért van az, hogy a progresszivista liberálisok és az aktivista kommunisták gyakran egymásra találnak, mint pl. J.S. Mill esetében, aki a kommunizmus végső eljöveteléről vizionált (hogy aktuálpolitikai példát ne is említsünk…). A liberalizmus, és a bolsevizmus ilyen, egy „kupacba” való sorolását Hannah Arendt élesen bírálta, amiről levélvitát folytatott Voegelinnel.
Voegelin szerint ezek a nem kicsit fontos tények azért maradnak homályban, mert a közvélemény nyelvezetét a liberális klisék uralják – addig pedig a civilizáció reakciót jelent, a morális őrültség pedig fejlődést. A hagyományosan betegségnek, rendetlenségnek, valamint bűnösnek tartott jelenségekre pedig ráaggatják az „emberi természet” elnevezést (Hobbes, és az „amor sui” pszichológiája), a cselekvések célja nem lesz erkölcsi, és nem a summum bonum-ra fog irányulni, az egyetlen cél a summum malum elkerülése lesz.
A rend tehát csak az antik racionalitás felfogásán keresztül található meg újra (ez a „racionalitás” nem azonos azzal, amit pl. Oakeshott bírált – utóbbi ugyanis épp a ráció gnosztikus, szcientista értelmezése), ahol az emberi ráció részt vesz az isteni Nous-ban. Az „új politikatudomány” természetesen nem a modernség olyan jellegű „meghaladását” jelenti, mint pl. a posztmodern dekonstruktivizmus, hanem a visszatérést a klasszikus filozófiai, és a zsidó-keresztény vallási gyökerekhez. Voegelin szerint ugyanis csak így lehetséges a politikai rendtudomány. Ezzel együtt azt is sugallja nekünk Voegelin, hogy a rend, a politika világa, és az emberi világ megértése sosem lehet teljes, apodiktikus, és az emberi cselekedetek is mindig kontingensek. Voegelin számára a klasszikus filozófia és a zsidó-keresztény vallás egymást egészítik ki (barátja, Leo Strauss szerint ezek egymás ellentétei, feszültség van közöttük, ám szerinte is ez a feszültség tartja életben a nyugati civilizációt, és akár a zsidó-keresztény kinyilatkoztatásra, akár a klasszikus filozófiára irányul a megsemmisítés fenyegetése, mindkettő magára a nyugati civilizációra irányuló fenyegetés).
Végezetül álljon itt egy gondolat magától Voegelintől:
„A német forradalom, végül, egy erős intézményes hagyományok nélküli környezetben elsőként valósította meg egyszerre a gazdasági materializmust, rasszista biológiát, romlott pszichológiát, szcientizmust, és a technológiai könyörtelenséget – röviden, modernitást korlátok nélkül.”
(forrás: Eric Voegelin – The New Science of Politics, ill. G. Fodor Gábor – Kérdéstilalom)
