Fontos kérdéseket feszeget Kóczián Mária hétfői cikkében, amellyel a komment.hu-n megjelent írásomra reagált. Ehhez fűznék hozzá pár megjegyzést, tudván, hogy számos olvasó szemében hendikeppel indulok: számukra csak az lenne hiteles, ha a parlamenti női kvóta mellett érvelnék, ha azonban ellene foglalok állást, nyilván elnyomó hátsó szándékok és érdekek vezetnek. Sebaj.
Cikkemben, amelyet az
LMP és
Ertsey Katalin parlamenti női kvótás ötletére írtam válaszul, leszögeztem: engem nem zavarna az sem, ha többségben lennének a nők a parlamentben, és nem hinném, hogy a nőknek kevesebb politikai érzéke lenne, mint a férfiaknak. Továbbá
„mindenki, így a nők joga is, hogy képviselő-jelöltként induljanak a választásokon, akár egyéni kerületben, akár listán. Bizonyos, hogy a nők sajátos látásmódja, érzékei jelentős értéket képviselnek a politika számára.” Hozzáteszem: nem izgat, hogy a kvóta „
ultrafeminista”-e vagy sem.
Kóczián Mária azzal kezdi írását, hogy nincsenek egyenlő esélyei a nőknek a magyar társadalomban, amire felhozza példaként a fizetésekben megmutatkozó különbséget és azt, hogy sokszor munkavállalási nehézségekbe ütköznek a gyermeket nevelő anyák. Mindezt nehéz volna tagadni, részemről természetesen az egyenlő fizetések mellett foglalok állást, és örülnék, ha a munkaadók jelentős része nem tenne keresztbe a családoknak azzal, hogy kifejezetten elriasztja a gyermekvállalástól (leendő) női alkalmazottait.
A
Talita.hu (igen jó keresztény női portál,
ajánlom mindenkinek) szerzője szerint ideákból indulok ki, amin ha jól sejtem (egy eszmecserénk alapján), azt érti, hogy nem a magyar átlagot veszem figyelembe, és a jól működő családokból, jól működő házasságokból indulok ki, mivel azt írom:
„ugyan Magyarország valószínűleg nem dicsekedhet azzal, hogy tele van tökéletes házasságokkal és ideálisan működő családokkal, azt azonban talán mégis feltételezhetjük, hogy ha két ember, egy férfi és egy nő a házasság mellett dönt, akkor álmaik nem ellentétesek egymással, és többé-kevésbé támogatni fogják egymást céljaik megvalósításában”. Leszögeztem azt is:
„nem tudok azonosulni azzal a (szerintem egyébként ma már nem túl gyakori) hímsoviniszta állásponttal, amely szerint a nőnek a konyhában a helye, és ne akarjon karriert. A férfiaknak is imponál, ha a feleségük sikeres, ha büszkék lehetnek rá. Nem is beszélve arról, hogy igazi lelki társ nehezen lehet olyan, aki csak a konyhában tud tájékozódni. A férfiak pedig igenis minél nagyobb részben vegyék ki a részüket a házimunkából, a gyereknevelésből, apa ne legyen sosem látott szellem.”
Kóczián Mária kifejti, milyen nehézségekkel néz szembe ma egy dolgozó családanya. Valószínűleg sokunknak ismerős mindez, aki nem szembesült még ezekkel a nehézségekkel, az a Marson lakik: „a parlamenti munkarend eleve nem nőbarát. (…) Egy nőnek, ha képviselő akar lenni, de közben nő is marad, feleség, anya, szerető, az elfoglaltságait valamilyen módon meg kell szervezni, és el kell fogadtatni a párjával is. Mert hiába, erőlködhetnek a férfiak, a családi tűzhely melegét mégiscsak a nők éltetik.” Hozzáteszi: „a demokrácia nem csak azt jelenti, hogy elvben azonos jogaink és kötelezettségeink vannak, amelyekkel bárki élhet, hanem azt is, hogy megpróbálunk mindenkit a rajtvonalhoz olyan távolságra állítani, hogy képes is legyen ezeket a jogokat és kötelezettségeket gyakorolni. Minthogy különbözőek az adottságaink, lehetőségeink, körülményeink. Ezt hívjuk úgy, hogy esélyegyenlőség.”
Nem találkoztam politikatudományi tankönyvekben olyan elmélettel, ami a demokrácia konstitutív elemének tekintené az esélyegyenlőséget, ezt csak olyan fundamentalista baloldaliak gondolják, mint Dworkin és Rawls, akiket mi itt a Konzervatóriumon had ne szeressünk. Hogy mindenkinek azonos kötelezettségei lennének, ezt pedig abszurd felvetésnek tartom: mindenki az élethelyzetének, munkájának megfelelő mértékű kötelezettséggel rendelkezik. Még a politikai kötelezettségeink sem azonosak.
Nem lehet, és szerintem nem is jó, ha megpróbálunk „kivasalni” minden különböző adottságot, lehetőséget, körülményt. Ezzel együtt jó dolognak tartom – mint azt komment.hus- cikkemben is leszögeztem – a különböző felzárkóztató programokat és egyéb, hasonló esélyegyenlőségi kezdeményezéseket. Ugyanis éppen ezek azok, amelyek biztosítják, hogy lehetőség szerint mindenkinek reális lehetősége legyen ugyanúgy rajtvonalhoz állni, nem pedig a mindenféle kvóták. Ahogy a komment.hu-n, most is Szentmihályi Gergely
Kommentáros cikkét tudom idézni: a kvótarendszer „nem esélyegyenlőséget jelent (ezt a felzárkóztatás jelentené), hanem numerikus egyenlőséget”.
Föltehetnénk azt a kérdést is, hogy milyen rajtvonalról van szó? Az élet mely szakaszában kell meghúzni ezt a rajtvonalat? Szoktak ugyanis beszélni bemeneti és kimeneti esélyegyenlőségről, azonban születés után már minden bemeneti esélyegyenlőség (rajtvonal) kimeneti is egyben. Ha bemeneti esélyegyenlőséget csinálok az egyetemi felvételin, azzal kimeneti egyenlőséget csináltam a középiskolának. Olyan ez, mintha a Forma-1-ben a rosszabb teljesítményű kocsiknak előnyt adnánk, mondván, nem a kocsik, hanem a pilóták versenyeznek, csak az ő erejüket mérjük össze. Ezzel az erővel az esélyegyenlőség nevében megvalósíthatnánk az abszolút esélyegyenlősítő ötletet: eltörölhetnénk minden örökséget. Csak akkor senki nem fog teperni a gyermekei és unokái miatt, és tovább nő az önzés.
Nem gondolom, hogy idealista lennék: akár jó házasságban, jó családban él egy nő, akár nem, nehézségein nem a női kvóta fog segíteni. A kvótától nem lesz gyerekvigyázás és családbarát munkarend, családbarátabb parlamenti működés, a kvótától még ugyanúgy nehézséget okoz a „családi tűzhely melegének” fenntartása. A családalapítás és -fenntartás, a gyermeknevelés nehézségeivel ráadásul egyre kevesebb pár mer szembenézni, ilyen szempontból mondhatjuk, hogy csökken a kvótát alátámasztó érvek súlya is (családot pedig had ne az állam alapítson és tartson fenn helyettünk). Valahogy a gyermektelen, netalántán szingli nők sem annyira igyekeznek a parlamentbe.
Kábé olyan ez a gondolat, hogy a nőkre nehezedő túl sok terhet kvótával ellensúlyozzuk, mintha azt mondanánk, hogy kevés egyetemista dolgozik főállásban, biztosítsunk nekik kvótát a munkahelyeken. Igen ám, de ettől még ugyanannyi órájuk és tanulni valójuk lesz! (Persze a nők terhével szemben az egyetemisták terhét semmi szükség csökkenteni, az egyetemista elsősorban ne dolgozzon, főleg ne főállásban, hanem járjon egyetemre.) Talán egy valami lesz tőle: nagyobb esély a családbarát törvények beterjesztésére (kivéve, ha harcos feministák töltik fel a kvótás helyeket). Ilyen szempontból a kvóta tényleg nem elvetendő gondolat, de a nagy reményeket ettől még biztos, hogy nem váltja be.
A parlamenti képviselői fizetések csökkentésének gondolata nyilván sokak számára szimpatikus, ám akármennyire is cirkusznak tűnik sokszor a törvényhozás munkája, mégiscsak, ki menne képviselőnek jóval kevesebb pénzért? Akit nem vesznek fel máshova? A képviselőség mégis csak olyan dolog, amit meg kell becsülni, mert méltósága van. Én nem szeretném, hogy alulfizetett képviselők hozzák a törvényeket a parlamentben, ez bel- és külföldön egyaránt nevetségessé tenné a parlamenti munkát.
A Talita szerzője felhozza a finn és a lengyel példát. A skandinávoknál nagyon dívik a kvótázás, ezért is van annyi nő a törvényhozásaikban, a lengyeleknek sok sikert a kvótához. Sok mindenben követésre méltónak találom őket, abban nem vagyok biztos, hogy épp ebben kellene őket követni. Ha cikinek tartjuk, hogy a magyar törvényhozásban
átlag alatti a nők száma, akkor sem feltétlenül a diszkriminatív kvóta a megoldás, hanem sokkal inkább például a családbarát intézkedések. Mindazonáltal rossz házasságokat nem tud az állam megmenteni, nem is feladata, és akár kvótával, akár kvóta nélkül, de valószínűnek tartom, hogy a politikusnők a harmonikusabb légkörű családokból fognak kikerülni.
Kóczián Mária azt írja, fájt neki Őrhidi Adrienn februári, „ideologikus”
írása a Jobbklikken, a nők pedig szeretik egymást „ekézni”. Én nem értem, miért lenne ez az írás ideologikus, de hát valószínűleg mást értünk ideológián (mindazonáltal az ideologikusnak nyilvánítás ma leginkább retorikai fogás, amivel röviden el lehet intézni valakit). Ha pedig a nők szeretik egymást ekézni (mi tagadás, a nők nélküli férfitársaságnál valószínűleg csak a férfiak nélküli nőtársaság a rosszabb: a férfiak elintézik pár pofonnal a konfliktust, a nők fúrják egymást), akkor mondhatnánk, hogy a férfiak is. A határon túli magyarok fejéhez is hozzá szoktuk vágni, hogy „nem fognak össze”, és „nem teszik félre az ellentéteket”. Ez valóban szomorú lehet, de attól még, hogy két ember határon túli magyar, miért is kellene nekik egyetérteni? Ugyanez a helyzet a nőkkel is. Nem hinném, hogy Őrhidi Adrienn cikke az „ekézés” jegyében született.
Felhoztam azt az érvet is, hogy ha kvótát biztosítunk a nőknek, akkor a vallási és nemzetiségi kisebbségeknek is kellene, és létrehozhatnánk egy korporatív államot. Hozzátettem ugyanazt, csak más következtetésre jutok belőle, amit Kóczián Mária is felhoz ezen érv ellen: a vallási, etnikai, társadalmi különbségeknél sokkal mélyebb választóvonalról van szó: ha „hangsúlyozhatjuk a férfi és női princípium érvényesülésének fontosságát, például a házasságban, az egészséges nevelésben stb, akkor a parlamenti képviseletben miért nem? Csak a logika szabályai alapján is az ember elsősorban: férfi és nő. És csak ezután szőke-barna, magas-alacsony, ép vagy fogyatékkal élő vagy bármi más. Nyilvánvalóan az elsődleges különbségnek van primátusa” – írja a Talita szerzője.
Valóban, csakhogy a házasság, az egészséges nevelés és a többi nem képviseleti rendszeren alapuló demokrácia, ahol arra szavazok, akivel többé-kevésbé egyetértek, vagy akivel azonosulni tudok. Ezeknek az intézményeknek különbözik a rendeltetése, a működése, a célja. Miért kellene a parlamentet összehasonlítani a házassággal? Továbbá ha a női-férfi különbözőségek alapvető volta miatt tartjuk alátámaszthatónak a női kvóta intézményét szemben más kvótákkal, akkor ne a női terhekre és a nők elnyomására hivatkozzunk, hanem erre a különbségre; így viszont a fele-fele arányú megoszlás lenne csak a logikus elérendő cél.
Ertsey Katalin és Kóczián Mária is felhozza, hogy ha más nem, ideiglenes, átmeneti megoldásnak mindenképp jó a női kvóta. Ám legyen, viszont: biztos vagyok benne, hogy ez az ideiglenesség épp annyira lenne ideiglenesség, mint a szovjet csapatok hazánkban állomásozása. Nehezen tudom elképzelni a pillanatot, amikor az „ideiglenes” női kvóta korábbi szorgalmazói felkiáltanak: ez az, most már megszüntethetjük a kvótát, annyira esélyegyenlő lett a társadalom! Emellett az amerikai tapasztalat szerint ha egy csoport kvótát kap, be fog jelentkezni több más csoport is, és a folyamat megállíthatatlan lesz.
Továbbra is azt gondolom, hogy a családanyák terhének csökkentését és a női parlamenti képviseletet nem lehet adminisztratív módon megoldani. Ettől még ha egyszer lesz női kvóta a magyar parlamentben – amit ez esetben nyilván jóra is fel lehet majd használni – nem fog mélyen megérinteni a dolog. Viszont biztos, hogy nem fogom látni benne az emberi jogok és az esélyegyenlőség diadalát, és inkább az erőltetettség fog róla az eszembe jutni.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
