A női kvóta több problémát okoz, mint amennyit megold – állította a Konzervatórium egyik szerzője, Szilvay Gergely az origo-komment.hu-n 2011. október 21-én megjelent írásában (Mit old meg a női kvóta?), amelyben kifejti: szerinte a parlamenti női kvóta igazságtalan, megalázó, ráadásul nem vesz le semmilyen terhet a nők válláról. Alább olvasható válaszcikkében Kóczián Mária, a Talita.hu keresztény női portál szerzője érvel a parlamenti női kvóta mellett.
Kóczián Mária írása
Állítom, hogy a nőknek nincsenek egyenlő esélyeik a mai magyar társadalomban, és gyanítom, hogy néhány boldog vidék kivételével máshol sem. Ennek a megállapításához nem kell radikális feministának lenni, csak szembesülni kell azzal az egyszerű ténnyel, hogy például sok nő ugyanazért vagy több munkáért kevesebb pénzt kap, mint férfi kollégái. Vagy azzal, hogy a főnökök alig akarják visszavenni őket az állásukba a gyes után, mondván, hogy a gyerekeik biztos folyton betegek lesznek. Egy férfi munkavállalónál az állásinterjún minden esetben felmerül a kérdés, hogy van-e gyereke?
A parlamenti női kvóta ügyében az utóbbi hónapokban megszólalók alapvetően
ideákból és
ideológiákból indultak ki. Megszólalt az LMP-és Ertsey Katalin is, és a pártja nevében
javasolta a női kvóta bevezetését. Érdemes megpróbálkozni érveink gyűjtésekor azzal, hogy a gyakorlati életre és a tapasztalatra támaszkodunk.
Felnőtt vagyok, házas, van két gyerekem és az agglomerációban élek. Volt idő, amikor 100 százalékra , vagy inkább 150-re használtam ki a bennem lévő – nem kevés – energiát. Abban az időben dolgozni jártam nap mint nap egy pesti középiskolába. Tudom, a napi két és fél, három órás utazás extra terhelés. De van nekem cserébe jó szándékú férjem, aki hajlandó volt engem bármiben segíteni, támogatni, akár mosogatni is. És nagyon sok nő utazik rajtam kívül is órákat naponta a munkahelyére és vissza.
Nem voltam magas beosztásban, nem voltam parlamenti képviselőnő, hanem csak egy egyszerű tanár. Hat év után mégis úgy döntöttem, hogy ebből elég, más után kell nézni. Elképzelem, hogy képviselőnő vagyok, és úgy éjfél felé hazaszólok a férjemnek: „édesem, a végszavazás csak hajnalban lesz, ne várj, nem megyek ma haza, holnap folytatódik a másik törvény vitája. Puszilom a gyerekeket, talán holnapután! Oldd meg valahogy, drágám, a holnap délutánt! Ja, hogy neked tárgyalásod lesz! Akkor szólj a bébicsősznek! Csók!” Túlságosan gyakorlatias felvetés? Az. De alapvetően a gyakorlatban élünk, nem elvben.
A parlamenti munkarend eleve nem nőbarát. Persze, a hosszú nyári szünet vonzó lehet, de némi munkával bizonyára az az időszak is jár. Ha mással nem, felelősséggel. Egy nőnek, ha képviselő akar lenni, de közben nő is marad, feleség, anya, szerető, az elfoglaltságait valamilyen módon meg kell szervezni, és el kell fogadtatni a párjával is. Mert hiába, erőlködhetnek a férfiak, a családi tűzhely melegét mégiscsak a nők éltetik. És ez azzal jár, hogy jelen vannak. Nincs az az együtt töltött, minőségi heti néhány óra, ami helyettesíthetné azt, hogy egy nő otthon van, mondjuk minden este. Persze, vannak házvezetőnők, akiket meg lehet fizetni… Ez alapján tényleg mondhatnánk, hogy a parlamenti munka nem nőknek való. Másrészt viszont a munkabeosztás minden munkahelyen megállapodás kérdése is. Igen, lehet, ebben mégiscsak ultrafeminista vagyok! Legyen a parlament is családbarát, és egyben minden munkahely!
Őrhídi Adrienn (Szilvay Gergely által is hivatkozott)
írása fájt. Sajnos a nők imádják egymást ekézni. Szerinte 1918 óta, amióta a nőknek van választójoga és választhatók is, nincs semmi gond, csak élni kell ezzel a joggal. Jelzem, 1920-ban egyetlen nő ült be a magyar parlamentbe, Slachta Margit. Vajon ha ma is csak egy nő lenne az Országházban, Őrhídi Adrienn akkor is elégedett lenne? Hiszen a joga mindenkinek megvan…
A demokrácia nem csak azt jelenti, hogy elvben azonos jogaink és kötelezettségeink vannak, amelyekkel bárki élhet, hanem azt is, hogy megpróbálunk mindenkit a rajtvonalhoz olyan távolságra állítani, hogy képes is legyen ezeket a jogokat és kötelezettségeket gyakorolni. Minthogy különbözőek az adottságaink, lehetőségeink, körülményeink. Ezt hívjuk úgy, hogy esélyegyenlőség. És ez még csak egy elv. De mégis ez az egyetlen vállalható álláspont: törekedni kell ennek a megteremtésére, amennyire erőnkből telik. Másként a demokrácia nem lenne más, mint egyének és közösségek gátlástalan önérvényesítő rendszere.
Az az
érv, mely szerint nyílván ennyi nőnek van kedve a képviselőséghez, elszomorított. Mert akkor Finnországban 60 százaléknak van kedve ehhez? Ellenben az EU küszöbén ácsingózó Törökországban egynek sem? A konzervatív Lengyelországban tavaly decemberben hoztak törvényt a női kvótáról. A képviselőjelöltek 35 százaléka kell, hogy nő legyen a pártlistákon. Kelet-Európában én ezt bölcs, mértékadó döntésnek tartom. Harrach Péter is konzultálhatna lengyel kereszténydemokratákkal ebben az ügyben, és lehet, meggyőznék őt arról, hogy mégsem „
az ultrafeminizmus vadhajtása, torzszülöttje” a női kvóta.
Elhangzott az is, hogy ha van női kvóta, akkor legyen mindenféle kisebbségnek is kvótája, mert akkor az úgy igazságos. Ebben az esetben is ellent szeretnék mondani konzervatív barátaimnak. Ha ugyanis hangsúlyozhatjuk a férfi és női princípium érvényesülésének fontosságát, például a házasságban, az egészséges nevelésben stb, akkor a parlamenti képviseletben miért nem? Csak a logika szabályai alapján is az ember elsősorban: férfi és nő. És csak ezután szőke-barna, magas-alacsony, ép vagy fogyatékkal élő vagy bármi más. Nyilvánvalóan az elsődleges különbségnek van primátusa. És valóban, a nőknek valahogy olyan módon kéne a közösséget képviselni, ahogy azt csak ők tudják. Egyáltalán nem nevetséges az LMP azzal az érvvel, hogy a nők szofisztikáltabbak, az érdekérvényesítés náluk másként történik. (Ezzel még Slachta Margit is egyetértett a maga korában.) A baj pont az, hogy olyan világban élünk, ahol a nőknek túlságosan dominánssá kell válniuk ahhoz, hogy politikusok legyenek. És sajnos, sokuknál ezalatt pont az a „szofisztikáltság” tűnik el, amire szükség lenne. Ezért lenne fontos, hogy támogassa őket a női kvóta, aminek nem feltétlenül kell azonosnak lennie a népességben betöltött aránnyal. Számomra szimpatikus az LMP-ben megvalósított 33 százalék.
Kezdetben ez bőven elég lenne. És ez rögtön csaknem négyszer annyi lenne, mint a mai 9 százalék, ami, lássuk be, nyomorúságos arányszám. (Hogy hogyan lenne ebből pont 33 százalék a parlamentben, a törvényektől is függ). Nyilván nem fog két év alatt csaknem hatszor annyi rátermett képviselőnő teremni, mint amennyi most van. És a mai férfi képviselők, akik úgy érzik, hogy jól végzik a munkájukat, nem akarnak majd tömegesen visszalépni a női kvóta érvényesítésének céljából. És akkor még nem vettük figyelembe, hogy a következő választások után 200 fős lesz a parlament. Eleve sokan kerülnek parlamenten kívülre a mai képviselők közül is. Úgy vélem, hogy a kisebb törvényhozás bevezetése, ha nem lesz kvóta, a maga „természetes” útján haladva, még a 9 százaléknál is kevesebb nő beválasztását jelenti majd.
A Nők a Pályán Egyesület tavaly őszi hírhedt plakátkampányával, amellyel a női kvótáról szóló népszavazáshoz szükséges aláírásokat kívánták megszerezni, inkább ártott, mint használt a nők ügyeinek. Amikor elolvastam a Facebookon az Ertsey Katalinnak írt
válaszlevelüket, pontosan láttam, hogy miért nem tudtak több aláírást gyűjteni. Mert ez a harcos, oppozíciós feminizmus elriasztja az emberek többségét. Ráadásul vészesen gyorsan leszoktat a gondolkodásról, miután határozottan kijelöli a frontvonalakat. Gondoljunk csak Till Attila és Heller Ágnes
kettős portréjára! Erre nekem sem lett volna kedvem megmozdulni. Nem csoda, hogy csak hatvanezer aláírást gyűjtöttek.
Ertsey Katalin költői kérdésnek szánta, hogy mi lehetne a kvótán kívül a megoldás a női képviselők számának növelésére. Van egy roppant egyszerű, kézenfekvő, költséghatékony megoldás. Drasztikuson kell csökkenteni a képviselői fizetést és járadékokat. Állítom, hogy ezután néhány éven belül a nők túlsúlyba kerülnének! Ahogy ez például az oktatásban is történt. És akkor majd csak azok a férfiak akarnak parlamenti képviselők lenni, „akik másra nem jók”.
Az LMP javaslatára érdemes lenne odafigyelni. A jelenlegi kormány, kormánypárt és az ország is nagyon sokat nyerne vele – politikai és minden egyéb szempontból –, ha a lengyelekhez hasonlóan törvényt hoznának a kvótáról!
Szilvay Gergely viszontválaszát pénteken olvashatják.
Kövesd a Konzervatóriumot a Facebookon is!
